A legtöbb házban az emberek a tél beálltával a nyárinál kevesebb tennivalónak, a nyugodtabb napoknak örültek leginkább. Meg annak, hogy a hamar estébe forduló napok végén az öregek meséit hallgathatták valami közös munka végzése közben. A lányok fontak vagy szőttek, a fiúk kukoricát morzsoltak, faragtak, a kicsik a csutkából tornyot építettek vagy bubát készítettek maguknak, akit éppen úgy ringattak, ahogyan az édesanyjuktól látták. És a nagypapák, nagymamák meséltek felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt.

Nos, ebben a réges-régi időben még nagy ritkaság volt a karácsonyfa-állítás. Feldíszített fenyő a templomban volt, esetleg az iskolában, na meg a módosabb családoknál. Így aztán a gyerekek sokáig el tudtak gyönyörködni a gyertyafénybe burkolódzó, apróságokkal díszített, illatos fa láttán. A legtöbben csendben csodálták, de az én egyik kis rokonom, Imruska nem állhatta meg szó nélkül.

– Édesapám – sóhajtott –, annyit dolgoztunk idén! Szántottunk, vetettünk, kapáltunk, arattunk, címereztünk, egyeltünk, felsorolni se győzöm. Mi miért nem kaphatunk egy olyan szép karácsonyfát, mint a doktor úrék kisfiának van? Azt mondja, még angyalhaj is lesz rajta. Még aranydió is meg karácsonyi alma. Nem igazság ez, hiszen ő csak egymaga nézi, mi meg heten örülnénk neki.

Elgondolkodott erre az édesapja. Panaszkodni sem akart, becsapni se szerette volna a gyereket. Vakarta a fejét, aztán sóhajtott egy mélyet. Még éppen három nap volt szentestéig. Mi legyen? Kavarogtak benne az érvek egymással vetekedve. Végül azt mondta:

– Legyen, no! Eljössz-e holnap velem az erdőbe akkor, hogy hozzunk?

A gyerek megszeppent.

– Nem hozhatunk mi az erdőből, édesapám, hisz nem a miénk az! Megfognának, tolvajnak kiáltanának bennünket! Nem akarom én szégyenbe hozni a családot!

– Hisz én sem, fiam – mosolygott az öreg. – Hanem elmegyünk, fát vágunk az erdésznek, s estélig amit dolgozunk, azért csak ád valami kis fenyőt minékünk. Jó lesz-e így?

Bizony megörült Imruska. Repült az édesapja nyakába. Megölelte, s aztán amikor az édesanyja az ágyba küldte őket, egy szó nélkül ugrott be a testvérei mellé a nagy dunyha alá. Ott feküdtek mind a heten abban az egy ágyban: a három nagyobb fejtől, négy kicsi meg lábtól. Éjszaka melengették egymás lábacskáit, és sose féltek a sötétben, olyan jó volt ott nekik.

Hanem amikor lefeküdtek a gyerekek, az édesanyjuk csak megemlítette, hogy ő bizony jobban örült volna, ha nem egy mihaszna fenyőért dolgozzák végig a másnapot, hiszen a pénznek is lenne helye, a tüzelő is ki tudja, kitart-e a tavaszig. De az édesapa megnyugtatta:

– Meglesz az is majd. Mindent a maga idejében. Az ünnepet még az Úristen is megszentelte. Miért ne legyen egyszer különleges karácsonyunk nekünk is?

Aztán megölelte a feleségét, hogy a szavainak nyomatékot adjon, és aludni tértek ők is, hogy ne égessék hiába a drága petróleumot a lámpában.

Reggelre virradva aztán elindult a két „férfi” fenyőért. Imruska, aki a legidősebb fiú volt a családban, de azért még nem volt olyan nagy fiú, büszke volt, hogy már ilyen komolyan veszik. Örömében egész úton csacsogott. Be nem állt a szája. Csak mesélt és mesélt, hogy milyen szép is lesz az a karácsonyfa. S hogy mi minden lesz majd rajta. Az apja meg csak hallgatta nagyokat hümmögve.

Végre is elértek az erdészházig. S hát jött is a pörge kalapos erdész, fogadta őket, és egyhamar rámutatott egy kupac tuskóra, amelyik csakugyan vágásra várt. Nekilátott az édesapa emberesen, s mellette dolgozott Imruska is erejéhez mérten. Először lelkesebben, aztán ahogy telt az idő, kicsit lankadt a nagy lendület, s csak nagy szuszogva, nyögve hordogatta inkább a fát az édesapja keze alá meg az aprófát a fészerbe. Így telt el a nap reggeltől sötétedésig.

Akkor bekopogtak az ajtón, s az erdész lekezelt a férfival is, meg a fiúval is, néhány halk mondat is elhangzott a felnőttek között. Egy kis pénz is csörrent, ha nem is nagy hanggal, aztán a pörge kalapos erdész kilépett egy fűrésszel a ház elé, és a körül álló fenyők alsó ágaiból levágott egy köteggel.

Indultak is haza, de Imruska igen csalódott volt.

– De hát nem kaptunk fenyőt! Én nem ilyenre gondoltam, hanem egy igazira. Egyáltalán mit csinálunk ezzel, édesapám? Még seprőnek se jó az ilyen!

De a papa csak mosolygott a bajusza alatt.

– Rendben van az, fiam. Ne türelmetlenkedj, és sose ítélj elhamarkodottan. Majd meglátod, szentestére olyan lesz az, amilyennek lennie kell.

Imruska most már nem mert hangosan morgolódni, csak magában szusszantott bőszeket. Egyrészt mert hideg volt, másrész mert elég jól elfáradt aznap, s csak harmadrészt azért, mert hitte is, nem is, hogy lesz ebből a szúrós ágkupacból szentestére valami.

Másnap az édesanyjának segített Imruska a testvéreivel együtt. Diót pucoltak a tanító úréknak. Az egyik fiú rávágott a kalapáccsal, a többiek leszedegették róla a héjat. A dióhéj igen jól égett a kályhában, és a meleg nagyon jólesett most a kinti hidegben töltött előző nap után. Meg egy kicsit a karjai is fájtak a fiúcskának, így külön öröm volt, hogy a kisebbek olyan igyekezettel kapkodták el a kezéből a kalapácsot.

Karácsony szent estéjének délelőttjén édesanya sütött, a lányok felsepertek, megterítettek fehér abrosszal az asztalon, a fiúk az állatok körül segédkeztek, hogy mire jön az este, mindennel elkészüljenek. Vizet is melegítettek a sparherten, s megfürödtek aznap délután. A mosódézsában gőzölgött a víz, siklott a szappan. Előbb a kicsik, aztán a nagyobbak mártóztak meg, végül a szüleik is. S mind felöltöztek ünneplőruhába. Felvették a nagykabátot, csizmát, kesztyűt húztak, s mentek az istentiszteletre a templomba. Mire hazajöttek, ott volt a két nagyanyó, a dédike és a nagyapó is.

Akkor édesanya meggyújtotta a gyertyát, édesapa pedig behozta a fenyőt. Bizony, igencsak ingatag jószág volt az. Ágasbogas, bozontos, az alján látszott, hogy szőlőkötöző madzaggal van összeigazgatva, de a tartóban szépen, hetykén állt.

– Miért csak ilyen kicsi ez a karácsonyfa, édesapám? – kérdezte Imruska, és a többi gyerek is mind tátott szájjal várta a választ.

– Mert a mi Urunk, Jézus is fiatalon adta az életét érettünk, gyermekeim – mondta meghatottan az apa.

– S miért áll ilyen ágacskákból, nem törzsből meg ágakból, mint a rendes fák?

– Azért, hogy megtanuljátok: együtt, ha így összefogtok, mint ezek az ágak, sokkal többet értek – válaszolt most nagyapó.

– És itt vannak az aranydiók is – nyúlt a fiókba édesanya, és felakasztott az ágra néhány szép barna diót.

– De mitől arany? – kérdezték a gyerekek.

– Attól, hogy szeretettel adták nektek – felelte anya.

– És itt a karácsonyi piros alma – vette elő a kosarából a nagymama a kertjében termett, fényesre súrolt gyümölcsöt.

– De mitől karácsonyi? – kérdezték a gyerekek.

– Attól, hogy Jézus Urunk születése napján így együtt hálás szívvel ehetjük meg. Meglátjátok, hogy csupa ünnepíze is van ettől a nagy megtiszteltetéstől – mosolygott a másik nagymama.

– És hol az angyalhaj? – kérdezte a legkisebb szöszke lány.

– Nahát! Ezt sem látjátok? – kacagott a dédike.

– Hiszen éppen itt van a kezemben!

És végigsimította a kislány aranyos fürtjeit.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 49–50. számában jelent meg 2017. december 17-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.