Bukovits Attila (1991. szeptember 14. – 2013. május 24.)

Sopronbánfalva, 2013. augusztus 12. 14h

Ravatalnál:

Kezdő ének: 223, 1-4

AFSZ + Bűnbánati zsoltár

Kegyelemhirdetés

Igehirdetés: Lk 21,33

Imádság

Ének: 223, 5

Jézus Krisztus mondja: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.” (Lk 21,33)

Kedves Gyászoló Család! Búcsúzó Gyülekezet!

„Kimegyek egy barátom elé” – hallotta néhány jó barát Attila utolsó szavait május 24-én hajnalban a budapesti éjszakában.

Hiszem, kedves Testvérek, hogy ugyanebben az órában a mennyben Jézus a következőket mondhatta az Atyának: „Kimegyek egy barátom elé.”

És eljött. És találkozhattak. Elmondhatták egymásnak, hogy mindketten tudják, mi az a fájdalom. Elmondhatták egymásnak, hogy tudják, milyen emberektől elhagyatva lenni. Elmondhatták egymásnak azt, hogy „a holtom után ne keressetek – leszek sehol, és mindenütt leszek.” Ahogyan Reményik Sándor Végrendelet című verse is szól hozzánk Attila gyászjelentéséről.

Ma én erről a találkozásról szeretnék beszélni, kedves Testvéreim. Illetve azokról a lehetséges találkozásokról, amelyeket mi élhetünk át, vagy ránk várnak azzal a Jézussal, aki a halált is legyőzte. Azzal a Jézussal, aki azt mondja, hogy körülöttünk minden elmúlik, de egyvalami megmarad. Azzal a Jézussal, aki azt ígéri, hogy „az ég és föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el”. Mert örök. Mert az ő szava valóban nem múlik el. Jónéhány – ilyen örök – szentírási igét hoztam mára az elmúlással való szembesülésre, mert hiszem, hogy ezekkel szólít meg ma mindnyájunkat Jézus, akik eljöttünk, hogy körülálljuk Bukovits Attila hamvait, hogy elbúcsúzzunk tőle. 

Mert ahogyan szülei is mondták, fontos az elköszönés. Fontos volt az, hogy nem vitte el testét a Duna. Fontos volt az, ahogyan a megtalálásának napján (júl. 22.) az evangélikus Útmutatóból így szólt a bibliai biztatás: „Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!” (Lk 12,32) – Ne félj, te kicsi nyáj! Hirdetem most az urnát körülállóknak. Mert Jézus legyőzte a halált. Az a Jézus, akitől azt halljuk, hogy „kijöttem eléd”. Akitől azt halljuk, hogy „jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, akik meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek”. (Mt 11) Mert csak ennél az örök forrásnál találjuk meg az igazi megnyugvást, az igazi vigasztalást. 

Ugyan feltesszük a kérdéseket, a miérteket, a hogyanlehetettvolnamáshogyanokat, de arra nem biztos, hogy most fogunk választ kapni, hogy miért „tetszett úgy a ti Atyátoknak”. Ha elfogadjuk azt, kedves Testvéreim, hogy az örök Isten szuverén Úr, és ő az, aki Attilát is magához hívta, akkor lehet igazi vigasztalásunk. Valamiért ez a szuverén Isten úgy döntött, hogy már nem adja meg a lehetőséget Attilának ahhoz, hogy júniusban megvédje jeles magyar-szakos szakdolgozatát a szeretett és tisztelt költő Kassák Lajosról (akinek halála évfordulója egyébként ugyanúgy július 22., mint Attila testének megtalálása). Valamiért úgy döntött, hogy már nem mehetett el felvételizni a mesterszakra, hogy aztán egész konkrét tervei a doktori képzésről, a felsőoktatásban való tanításról valóra váljanak, amerre ígéretes bölcsészi képességei, igényes stílusa, színvonalas megjelent tanulmánya terelgette volna.

Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim nem múlnak el – ígéri Jézus. A Jézussal való találkozás ezt az öröklétet jelenti, kedves Testvéreim. A Jézussal való találkozás mindnyájunknak ezt jelentheti. 

az összetört szívű, egyetlen gyermeküket elveszítő édesanyának és édesapának

a főiskolás unokatestvérnek, aki nehezen találja a helyét Attila nélkül

az eltűnés éjszakáját – és az utáni napokat/heteket – végigkereső teológusotthonbeli barátoknak

a volt licista osztálytársaknak

a családnak is támaszt nyújtó Evangélikus Hittudományi Egyetem lelkészeinek

azoknak, akik Attilához hasonlóan valamiért evangélikus egyházunkhoz tartozónak vallották magukat a két évvel ezelőtti népszámláláskor

és az értetlenül itt álló gyászolóknak egyaránt szól ez a biztatás.

Kérdezhetik, hogy hol találkozhatunk ezzel az örököt ígérő Jézussal. Ott a kereszten, kedves Testvéreim. Amivel bevonultunk ide erre a temetésre is. Ott a kereszten tudta Jézus is azt mondani, hogy „Atyám, a te kezedbe teszem lelkemet.” Megnyugodva, elfogadva az emberi gonoszságok erejét, azt, amik őt oda juttatták. 

Nem tudom, hogy Attila életében milyen mértékben volt jelen a g(G)onosz, de nem gondolom, hogy kevésbé érintette volna őt meg, mint bármelyikünket, különösen az egyetemista korosztályt. Barátai, lelkészei elmondása alapján ugyanúgy jelen volt életében a csendes, visszafogott, tépelődős önmarcangolás, mint a felszabadult, harsány, tombolásos gőzkieresztés.

Mert ennek is van helye Jézus keresztjénél. Ezeknek a fájdalmaknak, kérdéseknek, meghasadt szíveknek is van helye Krisztus keresztjénél. Ott, ahol a fájdalom kicsúcsosodik, de ahol a vigasztalás is gyökerezik. Ez a mai evangélium/örömhír, kedves Testvéreim. Az, hogy Attila már meghallhatta azt a jézusi szót, amire mi is várunk majd egykor: „kimegyek eléd, barátom”.

És lehet, hogy erre rímel az utolsó közösségi portál-beli üzenet is: Köszönet, barátok, igaz testvérek! Ez a mondat, amiben 

hála van

bizalom van

kapcsolat van

közösség van

és ez a mondat, amiben – talán – búcsúzás is van.

Búcsúzik ő is, búcsúzunk mi is. Elhunyt testvérünk hamvai mellett nem mondhatunk mást, csak azt, hogy aki az egyetlen örök dolgot biztosítja számunkra, az bebizonyította nekünk, hogy a halált is képes legyőzni. Aki azt ígérte, hogy a halál sem választ el minket az ő szeretetétől. Aki azt ígérte, hogy semmi, szó szerint semmi (sem magasság, sem mélység, sem hatalmak, sem eljövendők, sem halál, sem élet – Róm 8) nem választhat el minket Isten szeretetétől, ami megjelent Jézus Krisztusban. Lehet, hogy erről már Attila többet tudna nekünk mesélni, hiszen ő már megérkezhetett ehhez a mennyei Atyához, ő már tudhatja, hogy még a halál SEM választ el bennünket ettől a szeretettől. 

Kívánom, kedves gyászoló Testvérek, hogy a mi örök iránt való keresésünk ide találjon. Hiszen itt a földön minden elmúlik, sőt, ahogyan olvastuk, még az ég és a föld is, de Jézus szava megmarad, az Isteni Ige megmarad. A testet öltött Ige megmarad. És Ő az, aki valóban velünk szeretne kapcsolatba kerülni. Nemcsak Attilával, amikor azt mondja neki, hogy „kimegyek eléd, barátom!”, hanem velünk, gyászolókkal, emlékezőkkel is kapcsolatba szeretne lépni. Velünk is szeretné megláttatni azt az örököt, ami egyedül vigasztalást adhat számunkra. Hiszen az egyedül örök Isten az, aki nem emberekhez hasonlóan csak belőlünk, tőlünk akar valamit. Az időnket, a pénzünket, a testünket, a fiatalságunkat, a verítékünket, a szavazatunkat, stb. Jézus az, aki azt mondja, kedves Testvéreim, hogy nem tőled, belőled akarok valamit, hanem Téged. Úgy, ahogy vagy. A kérdéseiddel, kétségeiddel, miértjeiddel együtt. Az anyai, apai szereteteddel együtt. A kézszorításos „megoldjuk-papástul” együtt. Így szeretne bennünket Jézus. Így akar vigasztalást nyújtani Jézus, akiben megjelent Istenünk szeretete, amitől semmi nem választhat el bennünket, ahogyan idéztem Pál apostolt.

Hiszem, hogy ezt üzeni ma Attilának is, ill. az itt maradt gyászoló családnak, búcsúzó gyülekezetnek is. Azt mondja ma Jézus, hogy legyőztem a halált – értetek. Ezzel a bizonyossággal énekelhetjük majd néhány perc múlva: Halál, hol a Te fullánkod? Ott leszek, hol Uram van, Jézus, én bizodalmam!

Tudhatja Attila, tudhatjuk mi, kedves Testvéreim, hogy Istenünk nem hagyja magára az embert, hogy a Húsvét az értünk szenvedett és meghalt Krisztus feltámadását jelenti. Erre emlékeztessen bennünket az üres sír, a kereszt, és ez a mellettünk lévő hegyi templom, ahol Attilát keresztelték is, ill. első áldozó is volt, ill. a Hajnal téri evangélikus templom is, ahol – adja Isten – igazi vigasztaló közösségre találjon a megtört szívű család is.

Bukovits Attila most átlépve egy küszöböt, továbbindult azon az úton, amelyen szeretett nagyapja is elindult immár öt éve. Most az ő sírjára helyezve találhat örök megnyugvást. Egy élet kiszakadt az életünkből, s az üresség még fáj, a hiányt még sokáig érezzük. De hiszem, hogy feltámadott Urunkért örökké megmaradó Igéjével Isten megadja nekünk az igazi vigasztalást. Ámen.

Sírnál:

Ének: 521, 1-2

Bevezető ige + Hitvallás

Imádság, Miatyánk

Elbocsátás, áldás, dicsőségmondás

Záró ének: 521, 3-5; + 121

Hirdetés, áldás