Kétségtelen, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az ember – talán bizonytalan, de mégis létező – hitét az ilyen fent említett bizonyságtévő életek megerősítik és továbblendítik. De akkor, amikor már mindent elural saját életünk kilátástalansága, mindez sovány vigasznak bizonyul.
Ilyenkor már nem pusztán emberi biztatásra vágyunk, nem egy kívülről jövő „Hajrá!”-ra, hanem arra, hogy valaki helyettünk tegye meg azt, amire mi már nem vagyunk képesek. Emberi erő és empátia itt kevés. Valami többre, nagyobbra, de leginkább arra vágyunk és várunk, aki a legnagyobb, de mégis úgy, hogy elér hozzánk, akik a legkisebbnek, a legnyomorultabbnak, a leginkább elhagyottnak érezzük magunkat. S az irracionalitásnak ezen a pontján mégsem kerülhetjük ki, hogy Krisztusban lássuk ennek az igének az igazi kibontakozását és az igazi betöltését.
Krisztusban, akiről maga az Atya tesz bizonyságot: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”
Aki maga a világ világossága, hogy világítson azoknak, akik a sötétségben járnak.
Aki úgy szólta az Atya akaratát, hogy maga volt a testté lett Ige.
Aki valóban egyszer sem volt engedetlen szolgája Istennek, hanem „engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”
Aki a szó legszorosabb értelmében élte végig mindazokat a megaláztatásokat, amelyekről Ézsaiás próféta a megelőző versekben beszél: verték a hátát, gyalázták, köpködték. Jézus nem azért tűrte mindezt, mert nem volt más választása, hiszen angyalok seregeit inthette volna egy szavával harcba, hanem éppen az Atya iránti határtalan engedelmességből és az ember iránti igazi szeretetből.
A másik nagy kérdés az, hogy az ige hallatán körülnézve észre vesszük-e, hogy sötétben vagyunk? Hiszen a gyorsan sötétedő napvége ellenére egyre több világosság gyúl a városok utcáin és a feldíszített házakon. Nem hagyjuk, hogy sötétség legyen körülöttünk.
Az ádvent kezdete előtt feleségemmel sötétedés után érkeztünk a nagyvárosba. Kerestük az ádventi kivilágítást. Akkor jöttünk rá, hogy még nincs is ádvent, miért is lenne kint? Így vagyunk ezzel mindannyian. A sötét furcsának tűnik. Pedig minden erőlködésünk ellenére, minden fényfüzér, minden egyes LED izzó azt mutatja: sötétségben élünk. Sötétségben élünk, tehát szükségünk van Isten felszólítására, hogy bízzunk az Úr nevében, és támaszkodjunk Istenünkre!
A Biblia a fénynek, mint jelképnek különösen gazdag rendszerét vonultatja fel előttünk. Isten első, teremtő szavaitól kezdve: „Legyen világosság” (1Móz 1, 3), egészen a Jelenések könyvének utolsó látomásáig, ahol Isten szolgái számára „nem lesz többé éjszaka, és nem szorulnak rá a lámpa világítására, sem a nap fényére” (Jel 22, 5). A teremtés leírásában például rögtön kétféle fényről esik szó: a csillagok csak a negyedik napon jelennek meg; amit tehát Isten az első nap teremtett, az nem a természetes fény, hanem olyan világosság, amely már a teremtés előtt is létezett. Ez a fény az, amely minden élet megjelenésének előfeltétele.
Adja Isten, hogy az adventi csendben rátaláljunk erre az éltető fényre és legyen – ne csak ünnepünk, hanem egész életünk – igazi világossága, hogy kiléphessünk sötétségünkből az Ő világosságába! Ámen.
Elhangzott 2019. december 9-én a Kossuth Rádió Erős vár a mi Istenünk! című műsorában.