– A Gumigyárból a Csillag utcára, a hajléktalan ellátásba belecsöppenni, mindenféle korábbi tapasztalat, illetve szakképzettség nélkül, nagy bátorságnak vagy nehéz személyes helyzetnek tűnik. Mi sodorta a szociális pályára?

– Valóban hosszú ideig dolgoztam a Taurus Vállalatnál és nagyon jól éreztem magam ott is. Aztán a privatizáció hozott magával valami bizonytalanságot, és hiába marasztalt a főmérnök is, váltottam. Egyik barátom szólt, hogy a Csillag utcára keresnek embereket, gondoltam, megpróbálom. Az elején voltak nehézségek. Meg kellett tanulni az emberekkel bánni. Ez egy nagyon komoly szakma, de iskolában is tanultam, és rengeteget az életben. Belerázódtam. Megmondom őszintén, nem kezdődött könnyen. Nagyon különböző, sokszor nehezen kezelhető emberekkel hozott össze a sors. Először csak elvégeztem a munkát, majd beleszoktam, hozzánőttem és bizony megszerettem az embertársaimmal való foglalkozást.

– Milyenek voltak az első évek?

– Hajléktalan ellátás volt. Akkoriban még minden és mindenki egy helyen, a Csillag utcán volt. Ha jól emlékszem, körülbelül 15–18 hajléktalannal számoltunk. Azokról beszélek, akik megjelentek nálunk. Volt köztük nyugdíjas néni, akit elzavartak a gyerekei, menekült anyukák, magányos férfiak, hajléktalan nők vegyesen.

– Mennyien dolgoztak akkoriban ott?

– Talán öten, többségben férfiak. Az intézmény vezetője nő volt, aki sokszor beszélgetett velünk, gondozókkal is. Szükség is volt ezekre a beszélgetésekre. Időnként – lecsúszott emberekről volt szó – kemény helyzetek is kialakultak.
A főnökasszony mindig csak azt mondta: nem kell félni és főleg nem szabad durván reagálni a dolgokra. Mindig, mindenkit embernek kell tekinteni, és ennek megfelelően kell velük bánni. Komolyan soha nem gondoltam arra, hogy rosszul váltottam. Persze voltak nagyon nehéz esetek, pillanatok, érdes lelkű emberek, de nem volt megoldhatatlan helyzet. Megesett, hogy rám rúgták az ajtót, de nem történt nagyobb baj.

– Mikor kezdte úgy érezni, hogy ez nem csak munka, hanem jóval több annál?

– Jött ez magától. Mire észrevettem, már nyakig benne voltam. Elkezdtek megoldódni a korábban lehetetlennek látszó problémák is, és valahogy megváltozott a munka jellege.

– Hogy változik, változott a hajléktalan ellátás? Elég egyértelműen látszik, hogy ma jóval több a hajléktalan ember, mint a kilencvenes években, igaz, közben az ellátó intézményrendszer is óriásit fejlődött Nyíregyházán.

– Sok, nagyon sok hajléktalan ember él körülöttünk. Hiába teszünk úgy, vagy tesznek úgy sokan, mintha nem léteznének, ők itt vannak, és persze élni, túlélni akarnak. Az emlegetett kilencvenes években önellátás volt. Hivatalosan nem adott a hajléktalan szálló étkezést. Akkoriban nem volt ritka, hogy a hajléktalan, a kiüldözött anyukák eljártak a kórházi kukákhoz, hogy találjanak maguknak ennivalót abból, amit mások kidobáltak.

– Ehhez képest ma?

– Mióta a Magyarországi Evangélikus Egyház átvette a hajléktalanok ellátását, látványos a változás, a fejlődés. Ha valaki csak ezt az épületet, ezt a Rákóczi utcai épületegyüttest látja, már abból is gondolhatja, hogy minőségileg más a szolgáltatás, amivel segíthetünk ennek a kétszáz-kétszázötven embernek, és reméljük, hogy emberek is maradnak. Vannak, akik itt laknak az átmeneti szálláson. Van az Idősek Otthona, ahol ötven idős, sokszor beteg, hajléktalan ember kap életesélyt. A népkonyha a „másnapot” biztosítja sokaknak a napi meleg étellel. A társadalmi visszaútról a Szenvedélybetegek Nappali Ellátása gondoskodik. Persze több-kevesebb sikerrel, mert már nem is csak „kettőn áll a vásár”. Kell az egyéni akarat is a visszaforduláshoz, kell a segítség és persze kellene a közvetlen környezettől is az elfogadás, a visszafogadás képessége. Akkor, csak is akkor van esély. Amúgy meg itt vagyunk, segítünk, mosdatunk és fürdetünk és lecsillapítunk és megmagyarázzuk és meghallgatunk és sorolhatnám, hogy mi mindenre kell még kiterjednie a figyelmünknek, az energiánknak, a türelmünknek.

– Előfordulhat, hogy a szociális gondozó és a hajléktalan között szorosabb kapcsolat, akár barátság alakulhat ki?

– Ez nagyon kényes terület. Persze sok hajléktalan emberrel napi szintű a találkozás. Sokan még a problémájukat, élettörténetüket, bánatukat, örömüket is megosztják vagy meg akarják osztani velünk. Sok emberi sorsot éltünk már végig ezekből az elbeszélésekből eredően. Sokszor tudjuk is, hogy a koszos, kopott, lepusztult felszín alatti ember, egykor valahol, valakinek, valakiknek az életében a biztos pont, az örömforrás lehetett. Aztán elpattant a húr, összetört valami és kisebb-nagyobb kacskaringó, kisiklás után itt kötöttek ki. De ezeket az életsorsokat, tragédiákat nem veheti – sorban, egymásra pakolva – a hátára egy szociális munkás. Abba bele lehetne pusztulni. Már csak önvédelemből is érdemes egy kis távolságot tartani velük szemben. Fura ez, hogy távolságról beszélünk, amikor nap nap után az intim szférájukban is vagyunk, hiszen gondozzuk, ápoljuk, fürdetjük, etetjük az Idősotthon lakóit.

– Nyilván nappal sem egyszerű a munka, az ellátás, miközben nappal több szociális gondozó mozog itt. De mi történik éjszaka, amikor ötven ember az Idősotthon lakója, és ki ilyen, ki olyan állapotban van, és ha jól tudom, mindösszesen egy gondozóval? A feladat nagyságához képest kevésnek tűnik egy ember.

– Valóban nem egyszerű éjszaka. Időnként iszonyú nehéz helyzetek is kialakulhatnak, de segít a rutin. Az sem mindegy, hogy az átmeneti otthonban is van kolléga, akit, ha nagyon szükséges, át tudunk hívni. Egyébként éppen a rutin az, ami miatt tudjuk már, hogy kivel mi fordulhat elő, milyen betegsége van, mire kell odafigyelnünk. Kinél fontos mindenáron megakadályozni, hogy alkoholt igyon a gyógyszereire.

– Találkozásunk pillanatában gumikesztyűt viselt. Mihez kellett?

– Éppen fürdetés volt. Férfiak, nők, könnyűek és nehezebbek.

– Felnőtt férfiakat és nőket fürdet egy férfi?

– Nem mondom, hogy rögtön természetesnek tartottam, miközben már elsőre is tudtam, hogy akit fürdetek, valamilyen okból rászorul a segítségemre. Ma már ez teljesen természetes. Felnőttem vagy inkább hozzánőttem a feladathoz. Van itt olyan ember, aki magától nem is tudna megfürdeni, de szeretne tiszta lenni.

– Húsz éve szociális munkás, ráadásul a legnehezebb terepen, a hajléktalan ellátásban. Hányszor fordult meg a fejében, hogy otthagyjon csapot-papot és valami másba, újba kezdjen?

– Az sokszor előfordult, hogy egy-egy műszak után hullafáradtan értem haza. Talán még olyan is volt, hogy kissé ingerültebb, idegesebb is voltam, de másnapra ezek az érzések elmúltak. Nem tagadom, hogy jó a munkaidő beosztásunk is, de gondoljanak bele: nem mindegy, hogy az éjjel együtt vagyunk ötven mindenféle emberrel és helyzettel. Valójában nehéz megfogalmazni. Olyan ez, mint valami „jóféle fertőzés”. A jelenlévők közül mindenkire igaz ez. Egy kicsit, vagy dehogy kicsit, nagyon is más világ ez, mint a kinti, és mi sem vagyunk túlfizetve, de talán itt, a sok „elesett, peremre szorult ember” között, mintha emberségből is több került volna a falak közé. Ha itt tart valami bennünket, akkor alighanem ez lehet a magyarázat.