Heinemann Ildikót sokan kórházlelkészként ismerik. Ezt a szolgálatot tizenkét éve, tehát még idekerülése előtt vállalta, erre képezte tovább magát, s parókus lelkészi beiktatása után sem merült fel benne, hogy a budapesti kórházi munkát abbahagyja. Ott a helye a betegek, a haldoklók ágya és a gyászoló családok mellett.

– Miért ezt a szolgálatot választotta? – kérdeztem tőle elsőként.

– Isten útja volt, hogy ezt a lehetőséget kaptam, s nagyon szeretem csinálni. Azt látom: a beteg, a haldokló kifejezetten nyitott Isten igéjére. Különösen is megtapasztaljuk a betegségben, hogy mi az, ami számunkra fontos, mi az értékes, mi az, ami még az időnkbe belefér… És akkor egy olyan kapcsolódás alakul ki, amely által könnyű megszólítani az embereket. Máig is erősen kötődöm a gyászolókhoz és az eltávozókhoz. Nem érzem ezt nehéz munkának, inkább azt érzem: tőlük kapom a legtöbbet, vagy mondjuk így: az egyik legtöbbet.

– Egy ilyen különösen érzékeny területen végzett szolgálat mellett ugyanakkor kell, hogy legyen módszere a teher letételére is, a feltöltekezésre – ebben a vecsési szolgálat segít?

– Így van, a kettőt együtt lehet végezni. Sok öröm, más korosztály, más helyzetek. Az ifivel például szinte „együtt élek”: elvisznek korcsolyázni, evezünk, együtt kapcsolódunk ki. Másrészt én nagyon szeretek csendben lenni. A csendben azt érzem: az Úristen újból és újból megerősít. Keresem is azokat az alkalmakat – lelkigyakorlat, meditáció –, ahol én hallgathatom Isten igéjét. Erre szükségem van. A gyülekezeti feladatok kiegészítik a kórházlelkészi szolgálatomat. Idén tíz alatt volt a temetések, a keresztelések száma a gyülekezetben, de volt tíz fiatal és hat felnőtt konfirmandus. Jó, hogy minden korosztállyal találkozom, így kerek egész az életem.

– Mi volt az elképzelése, az álma, amikor Vecsésre került?

– Inkább sok félelmem, izgalmam volt akkoriban. Úgy éreztem, először életemben: igen nagy kihívás, hogy nőként kell gyülekezetet vezetnem. Elődeim – Marschalkó Gyula, majd Rezessy Miklós – után valószínűleg férfit vártak a helyiek. Isten mégis ide vezérelt, és megkaptam a szükséges támogatást. Nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek Vecsésen, jó kis közösség alakult ki, szeretetteljes, segítőkész munkatársaim vannak. Később formálódott ki az álmom: hogy legyen egy gospelkórusunk, és a templomban legyen konyha és mosdó. Ehhez képest már ötödik éve van könnyűzenei kórusunk, a neve Vecsernye.

– A kis konyhának, mellékhelyiségnek már látni a kiépített helyét.

– Az 1971-ben épült gyülekezeti ház kibővítésével ez is megvalósul, a templomtér mellett ezek és a lelkészi iroda is félkészen áll – lassan itt az ideje nyugdíjba mennem, ha minden álmom megvalósul?!

– No, ennyire még ne szaladjunk előre… Milyennek ismerte meg Vecsést, az ittenieket, mi jellemzi a gyülekezet életét?

– Vecsés húszezres lakosú város Budapest tőszomszédságában, az agglomeráció minden előnyét és hátrányát érzi a gyülekezet, küzdünk is ezzel. Sokan járnak be a fővárosba dolgozni, s csak aludni térnek haza, ezért közösségi életet megvalósítani igen nehéz – magának a városnak is –, de nem lehetetlen! Nagyon jó kezdeményezés indult el pár éve a gyülekezetben, úgy neveztük el, hogy „tanyázás”. Régen ugyanis, amíg még tanyán laktak az emberek, átjártak egymáshoz. Mi ugyan nem lakunk tanyán, de átjárunk egymáshoz, és egy-egy otthonban valósítjuk meg a gyülekezeti közösséget. Szó van evésről, ivásról, de mindenekelőtt Isten igéjéről! Nekem ez a legeslegnagyobb öröm: hogy vannak igére éhező, szomjazó emberek.

– A főváros elszívó ereje és a házaknál megélt tanyázás dacára mégis templombővítésbe kezdtek – szűknek bizonyult a templom?

– Valóban beszámolhatok létszámnövekedésről, másrészt az a kis terület, mely a templomunk volt, már megérett a modernizálásra, a kibővítésre. A mai igényeknek minden szempontból megfelelő új tér kialakításáról sokat gondolkoztunk, egyeztettünk, rengeteg tervet készítettünk, az anyagiak léte, nemléte is fékezte a tempót, tehát nem mondható, hogy elkapkodtuk, amíg idáig jutottunk. A hónap vasárnapjain felváltva Gyálon és Üllőn is tartok istentiszteleteket, de azt vettük észre, hogy például az üllői családosok szívesen járnak át a családi gitáros istentiszteletre, és a gyáliak is gyakran jönnek, van, hogy nyolcvanan-százan vagyunk. Szeretem a vasárnapot, az adja meg a hétnek a koronáját. Komolyan érzem, hogy ma már egy-egy gyülekezetnek nem feltétlenül a vasárnap a közösségi alkalom… Egyre népszerűbbek a beszélgetős körök. Tavaly hat felnőtt konfirmált nálunk, és a felkészülő órákat nagyon szerették! Erre vágynak az emberek, kell a kötődés… Nincsenek közösségek, pedig Isten arra teremtett minket. Itt barátságok alakulnak ki.

– Hitbelileg hogyan élték meg az időnként felmerülő nehézségeket?

– Biztos volt csüggedés is, de elsősorban azzal a tapasztalattal gazdagodtunk, hogy küzdeni kellett, és így sokkal jobban meg tudjuk becsülni a végeredményt. Isten tudatosan ezt az utat választotta, nem „belepottyantotta” a kezünkbe – ez nekünk jó! A hitünk inkább erősödött általa.

– Említette a gospelkórust: a zene, a művészetek pártolása mindig is a szívügye volt?

– Úgy érzem, a mai világban meg kell találni azt a módot, melyre az emberek nyitottak. A zene, a színház – a fiataljaink rendszeresen színdarabokat adnak elő nagy ünnepeken – olyan eszköz, olyan önkifejező mód, amelyben mi magunk is részt vehetünk. Egyre inkább nyitottak erre az emberek. Előadtuk az ifjúsággal Luther életét, feldolgoztuk a reformáció indulása ötszázadik évfordulójának üzenetét, s azt tapasztaltuk, hogy nagyon megerősödött ezzel a közösség. A gyerekek is, amikor próbálnak a karácsonyi színdarabra, hitükben is megerősödnek, és az egymáshoz való tartozásuk is fejlődik. A hittanoktatás során azzal a nehézséggel küzdünk meg a segítőimmel, hogy egy-két fő jár hittanra – négy iskola van Vecsésen –, és így nem tudunk közösséget formálni. A színjátszás azonban tökéletes lehetőség erre!

– Az ökumenikus imahét idején aktuális a kérdés: összetartók-e az év további részében is a város lelkipásztorai?

– Szerencsére nagyon jó a kapcsolat. Például amikor az építkezés miatt nem volt hol tartanunk a karácsonyi délutáni istentiszteletet – mely a gyerekkarácsony is –, akkor a közeli Petőfi téri római katolikus templomot kértük el. És odaadta a plébános úr! Sőt hirdette, és ott volt! Vicces volt, ahogy én köszöntöttem, és azt mondtam: „Kedves Mihály atya, most foglalj helyet nálunk!” Vannak reformátusok és baptisták is a városban, illetve négy katolikus templom. Minden hónapban összegyűlik az ökumenikus lelkészkör. Ezek igei alkalmak – leülünk, és a házigazda hozza az igét, beszélgetünk, együtt imádkozunk.

– Nehéz levenni a szemet a fényben tündöklő ablakról… mintha ólomüveg lenne!

– Pedig magunk csináltuk matricából. [Nevet.] Móni, az építkezés „anyukája” [Halgasné Takács Mónika építőmérnök, a gyülekezet presbitere – a szerk.] kiszerkesztette, az ifivel kifestettük, és darabonként felragasztottuk. Nem volt pénzünk ólomüvegre. Nagyon ügyes Móni… És természetesen Schliszka Csabának, templomunk tervezőjének is nagyon hálásak vagyunk a munkájáért!

– A fényjátékos eredmény varázslatos!

– Lesznek körülötte LED-es lámpák, és akkor éjszaka is világítani fog, kifelé, a város felé. Sokan meglátják, és ezért jönnek be, érdeklődnek, hogy „ki volt az a művész, aki készítette, mert olyan szép”. Az oltártérnél, a falban kétoldalt van még két keskeny kis üvegablak is, melyek oda vetítik be a fényt. Az összefogás eredménye itt sok minden, szívüket-lelküket beleadják a gyülekezet tagjai. Volt például kerítésfestés a 72 óra kompromisszum nélkül akció keretében – öröm, hogy fiatalok és idősek egyaránt mozgósíthatók.

– Mit szóltak a vecsési polgárok az épülő-bővülő templomhoz?

– Érdekes volt: amikor lerombolták a régi templom harmadát, sokan sírtak, a nem evangélikusok is aggódva kérdezték, hogy miért bontják itt le a templomot. Aztán látták, hogy valami épül, és érdeklődtek, örültek, én pedig mondtam, hogy „meg szabad nézni belülről is”. Az építkezést hívogatási lehetőségnek tekintem.

– Milyen terveket sző az év kezdetén lelkészként és a magánéletében?

– Az egyik nem szövődik, hanem adódik, az Isten adja: nemsokára megszületik a második unokám! A terv pedig, hogy szeretnék sokkal többet látogatni, illetve kialakítani a gyülekezetben egy látogatói kört. Ugyanis nem lelkészközpontú gyülekezetet szeretnék, hanem Krisztus-központút! Melyben egymásra figyelünk, mert Krisztusra figyelünk. Ez a 2018-as álmom, hogy „egymás Krisztusai” legyünk, és lelkileg épüljünk.

– Jól gondoljuk, hogy még elkél az anyagi erő a templom befejezéséhez?

– Így van, pályázatokkal próbáljuk előteremteni, illetve minden ősszel ott vagyunk a híres vecsési Káposztafeszten, ahol a város lehetőséget biztosít a számunkra, hogy ne csak a káposztafőző versenyen vegyünk részt, hanem palacsintát is áruljunk. Sorban állnak a sátrunknál! A bevételt az építkezésre fordítjuk.

– Van adakozókedv és -erő a gyülekezetben?

– Hála Istennek, van! Jézus azt tanítja, hogy ne belterjesen éljünk, hanem kifelé is szolgáljunk. Nálunk például a Mikulás nem hoz ajándékot, hanem visz! A gyerekek elhozzák a saját Mikulás-csomagjukból azt az édességet, melyet felajánlanak más gyerekeknek, akiknek nem jutna. Tavalyelőtt cigány gyerekeknek, tavaly a bátonyterenyei gyerekeknek gyűjtöttünk élelmiszert, ruhát. Hatalmas mennyiség gyűlt össze! Ez jobban működik, mint ha pénzt gyűjtenénk, és a gyerekek is átélik az adakozás örömét.

Halgasné Takács Mónika így vallott hitéről a gyülekezet Vele című lapjában:
„Sokat gondolkodtam, tépelődtem az elmúlt évek során, hogy vajon tényleg szükség van-e új templomra. Talán tavalyelőtt, egy adventi istentisztelet alkalmával körülnéztem a templomban, és belém nyilallt az érzés: miért akarom én bántani ezt a templomot? Az istentisztelet hangulata tökéletes volt. Aztán arra gondoltam, hogy a kudarcok nem az új templom szükségességét kérdőjelezik meg, hanem megtanítanak megbecsülni az odavezető út adta tapasztalatokat, élményeket, kapcsolatokat. Megerősödtem abban, hogy a templom kibővítése, átépítése nélkülözhetetlen. Az épület külső megjelenése nem nekünk fontos, akik már oda járunk, akik tudjuk, hogy ennek nincs szerepe Istennel való kapcsolatunkban. Erre azért van szükség, hogy a még be nem tért embereket is be tudjuk csalogatni a csillogó-villogó élményeket nyújtó, rohanó világból. […] Szép környezetben könnyebb ünneplőbe öltöztetni a lelkünket is!”

Majd egy évszázadra tekinthet vissza a gyülekezet: a „Vecsési Evangélikus Missziói Egyház” hivatalosan 1923 pünkösdhétfőjén alakult meg, a templom felszentelését pedig 1932. május 16-án, szintén pünkösd hétfőjén végezte dr. Raffay Sándor püspök. Ám csak tizenkét évig állhatott az épület: 1944. december 9-én, pontban 13.30-kor a falusi plébániatemplom és a malom kéménye után megsemmisült – a németek felrobbantották az érkező orosz hadsereg előtt, és a parókia is lakhatatlanná vált.

A remények odalettek, új templom építésére nem volt esély. 1946 nyarán azonban az Egyházak Világtanácsának ajándékaként teljes berendezéssel együtt megérkezett Svájcból az a fatemplom, amely huszonöt éven át állt az első templom romjai mögött. A közösség fohásza, hogy első temploma helyén ismét kőtemplom álljon, 1971 őszére meghallgatást nyert: az immár harmadik, ismét kőből épült templomot ekkor vehették birtokba.

Most, 2018 januárjában egy többéves, sok fordulattal tarkított történet „majdnem végéről” tudósíthatunk. Az említett, '71-es, Marschalkó Gyula lelkész idején épült imaházat bővítik ki többfunkciós épületté. Több sikeres és sikertelen pályázat, módosított, átalakított tervek, remények, csüggedések, hirtelen, gondviselésszerűen érkezett összeg, lázas munka és sok-sok „kanyar” után végre a kibővült-új templomban ülünk le beszélgetni a gyülekezet lelkészével, Heinemann Ildikóval.

Még áll az impozáns karácsonyfa, rajta nevekkel díszített mézeskalácsok és egy horgolt angyalka. Barátságos a klíma is: a padlófűtés egyenletes meleget ad, a sok ablakon át csak úgy árad be a fény. Padok helyett székek; „ez így nagyon jó – mondja Ildikó –, mert bármikor körbe tudunk ülni, és még meghittebb lehet az alkalom”.

A karzaton csocsóasztal – a hittanos gyerekek és az ifisek jól érzik itt magukat, szabad nekik játszani, no persze nem istentiszteleti időben. Az orgonához ülhet a kántor, egyszóval olyan szép, tágas, világos, kényelmes, praktikusan otthonos minden, hogy nem csoda: százhúsz fő is összejön egy nagy ünnepen (hivatalosan ennyi a férőhelyek száma, de az előtérben is megállhatnak még jó néhányan). Rendszeresen Vecsés felé veszik az irányt az evangélikus hívek két szomszédos településről – Gyálról és Üllőről – is.

Kívülről látszik: van még munka bőven az épülettel, a téglák vakolásra várnak, a templomtorony is megnagyobbodik majd – ám a gyönyörű, színes, fényben tündöklő, Luther-rózsás ablak messziről hívogat: Isten háza tárt kapukkal várja a lelki otthonukat keresőket.

Aki támogatni szeretné a Vecsési Evangélikus Egyházközség templomának építését, a következő számlaszámra utalhat át pénzadományt a gyülekezetnek: 65100091-10098316.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2018. január 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.