„Nézzétek, elküldöm nektek Illés prófétát, mielőtt elérkeznék az én nagy és félelmetes napom. Ő újra fiaik felé fordítja az apák szívét, és apáik felé a fiak szívét” (Mal 3,23-24 = 4,5-6)1. A várakozás Illés próféta eljövetelére elevenen élt Jézus kortársainak lelkében. Az evangélium utal is Malakiás most hallott jövendölésére (Mt 17,1-13; Lk 1,17). Illés alakját Keresztelő János személyében fedezték fel, mindezt pedig Jézus színeváltozásának történetében olvassuk, ahol megjelenik Mózes és Illés sugárzó alakja. Isten és a választott nép, Isten és az egész emberiség találkozásának nagyszerű pillanata Jézus egész élete.

De a történet tovább folytatódik az idők végéig. Jézusi mondás utal arra is, hogy „Illés majd eljön, és helyre fog állítani mindent” (Mt 17,11; vö. ApCsel 1,6)2. Szent Pál apostol pedig saját népének azokról a tagjairól szólva, akik nem fogadták el Jézus evangéliumát, ezt mondja: „A kiválasztás szerint kedvesek az ősökért. Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását” (Róm 11,28-29). Ha a vad olajfaág nemes fába oltva meghozza a termést, mennyivel inkább a nemes oltvány, amely természete szerint is nemes fába illik” – ezzel a képpel, ezzel a vággyal, ezzel a reménységgel viaskodik az apostol a rómaiakhoz írt levelében (Róm 11,24). Mert Isten hűséges szövetségéhez és ígéretéhez, hiszen önmagát nem tagadhatja meg (vö. 2Tim 2,13).

Urunk és Mesterünk, a Názáreti Jézus azzal kezdte a tanítását, hogy meghirdette: „Beteljesedett az idő és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15). Jézus tehát szívbeli megtérésre és Isten uralma örömhírének elfogadására hívott. De azt nem tanította kortársainak, hogy hagyjanak fel Izrael vallásának követésével. Ő maga is együtt ünnepelt népével, a zsinagógába pedig rendszeresen eljárt: „Szombaton szokása szerint bement a zsinagógába és felolvasásra jelentkezett” (Lk 4,16; vö. Mt 13,53-58; Mk 6,1-6) – olvassuk Lukács evangéliumában. De még az apostolok nemzedéke is gyakorolta ősei vallását. Szent Pál is „szokása szerint járt a zsinagógába” (ApCsel 17,2). De maga, a tanítványok egész jeruzsálemi közössége is „egy szívvel-lélekkel összegyűlt a templomban” (ApCsel 2,46). Péter és János apostolokról is azt olvassuk, hogy a jeruzsálemi templomba mentek imádkozni „a kilenc órai imádság idején” (ApCsel 3,1).

Mégis, Jézus örömhíre nyomán megoszlottak a vélemények. Mikeás próféta szavai (Mik 7,6) Jézus tanításában új perspektívába kerülnek. Feltűnik a családon belüli megoszlás motívuma: „Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége” (Mt 10,35-36). Az evangélium követése tehát két dolgot kíván: radikalitást és azonosulást a Mester személyével3. De éppen ez az azonosulás köti össze elszakíthatatlanul Jézus tanítványainak egész közösségét Izrael népével. Ezért volt fájdalmas a családon belüli megoszlás már az első vagy a második nemzedékben. Ezért okozott megrázkódtatást sokaknak, hogy keresztényként, a Templom pusztulása után, kizárva találták magukat a zsinagógai közösségből is (vö. Jn 9,22; 12,42; 16,1)4.

Egyházunk most ünnepelte a II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozatának 50. évfordulóját. Ebből az alkalomból az Apostoli Szentszék új dokumentumot adott ki, mely gazdagabbá és intenzívebbé teszi a zsidó–keresztény párbeszédet. Az új megnyilatkozás a Nostra aetate 4. fejezetéhez kapcsolódik, melynek címe: „Benső kapcsolat a zsidó vallással”. Az elmúlt ötven esztendő valóban nagy előrelépéseket hozott a párbeszéd terén: a távolságtartó együttélésből eljutottunk egy mély barátságig, amely teológiai alapokra épül. „A zsidósággal való dialógus a keresztények számára igen sajátos jellegű, mert a kereszténységnek zsidó gyökerei vannak, és ez kettejük kapcsolatát egyedülálló módon határozza meg”5. Ezért hangsúlyozza Ferenc pápa, hogy „keresztényként nem tekinthetjük a zsidóságot idegen vallásnak, sem a zsidókat nem soroljuk azok közé, akik arra hivatottak, hogy hagyják el a bálványokat és térjenek meg az igaz Istenhez (vö. 1Tessz 1,9). Velük együtt hiszünk az egy Istenben, aki a történelemben tevékenykedik, és velük együtt fogadjuk be a közös kinyilatkoztatott szót”6.

Meg kell tanulnunk tehát mélyebben megismernünk egymást. A valóságos különbségekről nem megfeledkezve érthetjük meg igazán, hogy nagy és közös út áll előttünk, mert az újszövetség a keresztények számára nem megsemmisíti és nem is helyettesíti a régi szövetséget, hanem beteljesíti annak ígéreteit7.

A Szentszék dokumentumának kibocsátása előtt néhány nappal ortodox rabbinikus nyilatkozat látott napvilágot a kereszténységről8. Ebben az alábbi megrendítő szavakat olvassuk: „A Nostra aetate és az ennek szellemiségét követő hivatalos egyházi okmányok egyértelműen elutasítják az antiszemitizmus minden formáját, megerősítik Isten és a zsidó nép felbonthatatlan szövetségét, elutasítják az istengyilkosság vádját, és a keresztények és zsidók közötti egyedülálló kapcsolatot hangsúlyozzák. … Mi is elismerjük, hogy a kereszténység létrejötte nem hiba vagy a véletlen műve, hanem isteni akarat eredménye volt és ajándék a nemzeteknek”9.

Közös kincsünk a bibliai kinyilatkoztatáson alapuló meggyőződés, hogy az embernek méltósága van, mert a Mindenható képmása; hogy a teremtett világ Isten alkotása és ezért értelme és értéke van; Isten bízta a világot az emberre, hogy bölcsen és szeretettel gondozza azt10; a világtörténelem nem értelmetlen sodródás, hanem célja van: Isten gondviselése kíséri az emberiség életét.

Az ökumenikus imahét során a keresztények egységéért könyörögtünk. Isten szándéka az egység, hogy tanúságtételünk hiteles legyen az egész világ előtt. Most, ennek a hétnek a végén azért imádkozunk, hogy zsidók és keresztények Isten akarata szerint együtt dolgozhassunk az egész emberiségért, együtt kérhessünk életet és áldást a föld minden nemzete számára. A világnak szüksége van közös kiállásunkra. Szüksége van arra, hogy apák és fiak szíve egymás felé forduljon, hogy idősebb és ifjabb testvér szeretetben találkozzon. Amen.

1 Ókeresztény magyarázatához lásd pl. S. Hieronymus, Commentaria in Malachiam 4 v. Ecce ego mittam vobis Eliam (Mal 3,23-24); kiad. pl. Ua., Opera, ed. Marianus Victorius, V, Parisiis 1579, 645 („Et cor filiorum ad patres eorum, ut Iudaei et Christiani, qui nunc inter se discrepant, pari in Christum religione consentiant”).

2 Az ókorra visszanyúló és az egész egyházban elterjedt erőteljes hagyomány szerint Keresztelő Jánosról mint a „már eljött” Illésről és Illés jövőbeni eljöveteléről egyaránt szól Jézus Mt 17,10-ben; vö. már S. Ioannes Chrysostomus, In Matth. hom. 57, 1 (Mt 17,11); S. Hieronymus, Commentaria in Matth. 17 v. At ille respondens (Mt 17,10); id. kiad. VI, 78; stb. A végső időben visszatérő Illés prófétára való utalás elfogadása a kereszténység és az evangéliumok keletkezésének szellemi környezetében erősen valószínű; vö. Stern, David H., Kommentar zun Jüdischen Neuen Testament, I, Hänssler Verlag, Holzgerlingen 1996, 113-114 (utalással Jel 11,3-6-ra). Ez a bibliai hely azonban további konkrét következtetésekre kevés alapot ad; vö. Gnilka, Joachim, Das Matthäusevangelium (Herders theologischer Kommentar zun Neuen Testament), II, 2Freiburg-Basel-Wien 1992, 101-102. A keresztény hagyomány egyes rétegei az Apokalipszisben található utalásban a végső időben visszatérő két „tanúra” (Jel 11,3-6) Mózes és Illés vonásai mögött Szent Péter és Pál alakját fedezik fel; vö. Conferenza Episcopale Italiana – Unione Editori e Librai Cattolici Italiani (edd.), La Sacra Bibbia, Libreria Editrice Vaticana 2008, 1947, jegyz. Jel 11,3-hoz.

3 Vö. Sagrada Biblia. Nuevo Testamento, taducción y notas, Pamplona 2004, 124.

4 90 körül, II. Gamliel rabbi idején már megjelent ezzel összefüggésben a Tizennyolc imádság 12. formulájaként a megfelelő utalás is: Riessler, Paul, Altjüdisches Schrifttum ausserhalb der Bibel, Freiburg-Heidelberg 1928 (1979), 9; Schnackenburg, Rudolf, Das Johannesevangelium (Herders theologischer Kommentar zum Neuen Testament), II, 3Freiburg-Basel-Wien 1985, 317.

5 Comission for religious relations with the Jews, „The gifts and the calling of God are irrevocable” (Rom 11:29). A reflection on theological questions pertaining to catholic-jewish relations ont he occasion of the 50th anniversary of „Nostra aetate” (No. 4), 2015. december 10, nr 14; vö. Ferenc pápa, Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítása, 2013. november 24, nr. 247; magyarul: Pápai megnyilatkozások 49, Budapest 2014, 140.

6 Ferenc pápa, Evangelii gaudium nr. 247; magyarul: id. kiad. 140.

7 Vö. Comission for religious relations with the Jews, „The gifts and the calling…”, nr. 32.

8 Center for Jewish-Christian Understanding and Cooperation, Mennyei Atyánk akaratát teljesítve, 2015. december 3.; magyarul: Magyar Kurír, https://www.magyarkurir.hu/kitekinto/ortodox-rabbinikus-nyilatkozat-kere....

9 Uo. nr. 2-3.

10 Vö. pl. Buckenmaier, Achim, Ein nie gekündigter Bund – Dogmatische Anmerkungen zum Weg vom Vatikanum II bis heute, in Katholische Intergierte Gemeinde (hrsg.), Ein nie gekündigter Bund. Der lange Weg vom IV. Laterankonzil zum Vaticanum II 1215 – 1965 – 2015, Konferenz des Lehrstuhls für die Theologie des Volkes Gottes an der Päpstlichen Lateran-Universität, Rom, 9. November 2015 (Theologica, Nr. 1), Gesellschaft für theologische Bildung, Baierbunn 2015, 41-54, 53.