– Újonnan megjelent könyvének a borítóján egy biciklis alak látható. Most is biciklivel érkezett…

– Nekem a kerékpár nem díszlet. Ferencvárosi szolgálatom sok gyülekezeti hittanórával indult. Kiderült, hogy Pesten sem autóval, sem tömegközlekedéssel nem tudtam volna időre eljutnom egyik iskolából a másikba. Akkor szoktam rá a biciklizésre. Szeretem is nagyon. Tavaly pedig a családom ajándékozott nekem egy nagyon jó kerékpárt.

– Az írás, az élmények rögzítése mikor vált fontossá az életében?

– Nem tudnám megmondani a pontos dátumot. A legelső írásra sem emlékszem. Naplót nem írtam soha. Az kétségtelen, hogy egy társaságban, tanítási órán vagy igehirdetés alkalmával egyaránt jó egy-egy frappáns történet, ami akkor hat igazán, ha az ember jól megfogalmazza, van egy csattanója. Valahogy így kezdődhetett. Elkezdtem leírni a történeteimet. De például vidéki lelkész nagyapám hajszálpontos, olvasmányos naplót írt minden életeseményéről. Apám egy évig írt naplót, később csak jelentős eseményekről, mint például ’56. Én nem szeretek magamról beszélni, még akkor sem, ha ezekben a történetekben óhatatlanul szereplő vagyok. Mégis azért jó elmesélni, amit látok, mert a történetek sokkal jobban mutatják a valóságot is, a pillanatnyi érzéseket is, mint a napló. Ha filozófiát akarnánk ennek adni, azt mondhatnánk: az emberiség ilyen történetekből él. Ilyen parányi mítoszokból, amelyek az élet élményeit hordozzák. A történeteim nem öncélúak, jó, ha továbbvezetnek. Az elmesélése nem a publikumnak szól első renden, hanem önmagam lenyomatai.

– Olvasni is szeret ilyen kis történeteket?

– Hogyne! Nagyon szeretem Dino Buzzatit, Örkényt, Karel Čapeket. A gyülekezetben van is egy ilyen körünk, amelyben a teológiai mondanivalót kis történeteken keresztül próbáljuk megragadni. Épp egy Örkény-novellát veszünk most, azt értelmezzük, egész héten ezen „pörgök”. András barátom [Ötvös András színművész – a szerk.], aki a könyvem bevezetőjét írta, zseniális történetmesélő. Társaságban sosem fogok tudni olyan jól mesélni, mint ő. Az én történeteim persze nem csak jó sztorinak készülnek: alapvetően Istenről szeretnék szólni.

– Úgy beszél a hitről, hogy nem ír igehelyet a szövegbe, mégis kristálytisztán megjelenik a Biblia igazsága.

– Ilyen történetei mindenkinek vannak! Ha komolyan vesszük, hogy Isten van, és itt van, jelen van a világunkban, akkor ez azt jelenti, hogy minden történet valahogy megmutatja őt. Ha megyek az utcán, és meglátok valamit, akkor nem más történik, mint amit Isten akar: hogy vegyük észre az ő jelenlétét. Vannak köztük sok éven át húzódó drámai események, van nyugodt boldogság, hirtelen találkozások vagy spontán kialakult helyzetek.

– Adottság észrevenni az apró dolgokat? Vagy magunkat is rávehetjük a figyelmes, Isten jeleit kereső életre?

– Isten adta adottsága ez mindenkinek. Nem különleges képesség, ezért nem is tartom magam írónak. Egyfajta érzékenység kell hozzá, mint amilyet például a jézusi boldogmondások körvonalaznak. Az ember képes arra, hogy az adott pillanatban sírjon, tiszta szívű legyen, vagy békességet teremtsen. Nyitott szem, fül, szív – ez mindenkinek meglehet. Ha valaki úgy indítja a napot, hogy „ma figyelek, és észreveszek egy történetet”, akkor az talál. Talán nem olyat, amit le lehet írni, mert személyes, szomorú vagy épp felemelő, de mindenkinek vannak ilyen történetei.

– Mindig ilyen figyelő ember volt?

– Valószínűleg, de biztosan a korral is együtt jár ez. Bibliai tanúságtétel is: az embernek egyre inkább van rálátása, visszatekintése az életre, van belé költözött irgalom, nagyvonalúság, megértőbb lesz a világgal. Bölcsebben lát, összegez az ember.

– Valamilyen formában a kötet minden írása a hitéről vall.

– A hit ennél sokkal „problémásabb” dolog. Azt sem mondanám ki így, hogy „az én hitem”. Ez egy érzékeny, folyton változó valami, nem egy állapot. Ugyanolyan, mint az emberi érzések hullámzása. A hitben Istennel való találkozásról van szó, amiben az ember néha nagyon semmi, kőszívű, teljesen hitetlen akár, máskor meg hegyeket tud megmozgatni. Nem konstans állapot. Elmondok egy kulisszatitkot: kevés olyan jó történet születik, amelyiknek a vége nem bőgés. De ugyanezt elmondhatjuk egy igehirdetésről is: meg kell, hogy érintsen. S nem erényszerű hitről beszélünk, hanem érzékeny, találkozások létrehozta élményekről.

– Személyes, mégis általános emberi tapasztalatokat kínálnak a történetei. Olvasóként az a benyomásom, az írójuknak kifejezett célja, hogy a történetmeséléssel utat építsen ember és ember közé. Mondhatjuk ezt?

– Feltétlenül. Az emberiség egész történetére igaz, hogy a történetek voltak azok, amik egyrészt egyben tartották a közösséget, másrészt továbbsegítették, adtak olyan tapasztalatokat, amelyeket megismerve fölbátorodtak emberek. Az emberiség egyik legfontosabb kommunikációs eleme a történetmesélés. Amíg vagyok, addig nem hagyom abba ezt én sem. Fontos, hogy egy igehirdetésben is jelenjen meg legalább egy történet. Nagyon gazdagítják az embereket, és én is így erősödöm.

– A történeteiben rendszerint egyik helyről a másikra siet, hol ferencvárosi gyülekezetébe, hol Deák téri iskolalelkészi szolgálatát végezni. Hogyan érzi magát e két különböző feladatban?

– Azt érzem: a helyemen vagyok. Aferencvárosi gyülekezet nagyon szerethető: kicsi, nagyon aktív társaság. A jövetelem óta sok fiatal, kisgyermekes családdal bővült a közösség. Ebben a városban sok templom van. A mienk egy „hely”. Mi itt vagyunk, nyitottan, befogadóan, aki szeretne, jöhet hozzánk. És hála Istennek, jönnek! Baráti szálak alakulnak ki. Nem a hagyományos egyházközségi élet jellemez minket. A járvány alatt a gyülekezeti tagok aktívabban hívják, látogatják egymást, mint ahogyan én egymagam képes vagyok erre. Jelen vagyunk egymás életében. De nemcsak az itt élőket szeretem, hanem a városrészt is; szép, lakható, titkos társasházi belső udvarokkal, parkokkal. Közvetlenek az emberek, sok utcai beszélgetésem van. Nem cserélném el ezt az egészet! A Deák térről hasonló szépeket tudok mesélni: fantasztikus hely, nagyon komolyan imádkozó emberek dolgoznak ott, csak éppen nem lelkészek, hanem tanárok. Minden oldalról kitűnő emberek vesznek körül. Munkájukban, lelkiségükben fantasztikusak, és a diákok ezt óhatatlanul megérzik. Itt lelkésznek lenni – álom. Elindítottunk egy segítő közösséget, amely hihetetlen hatékonysággal működik. A diákok nagyon vágynak felnőttekkel beszélgetni. Nekem nincs szünetem, nincs „irodám”, nem kell elvonulni, benne vagyunk az egészben, tanárok és jómagam együtt végzünk lelkipásztori munkát az iskolában.

– Ijesztő ingerek érkeznek 2020-ban. Ad ez ihletet az íráshoz?

– A járvány alatt szomorú történetekkel találkozunk. Az elszigetelődés sok fájdalmas helyzetet teremt. Vannak, akiket nem ismernénk fel maszk nélkül, mert csak abban látjuk. Lelki kiéhezettségeket látok. Biztos vannak kis történetek, de az egésznek a nagy története torokszorító. De ahogy a háborús történetek között is van sok derű, úgy mostanában is észrevehető sok nagyszerűség és vidámság.

– A kötete válogatás. Bízhatunk abban, hogy kapunk újabb lélekerősítő gondolatokat, sietős vagy lassú pillanatképeket?

– Nem hagyom abba, ezután is gyarapodik a gyűjtemény. Ha az olvasók szeretik ezt a könyvet, lehet folytatása.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 45–46. számában jelent meg 2020. november 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.