– Kérem mondja el, milyen előzménye volt lelkészi hivatásának, illetve hol tanult, szolgált az esztergomi lelkipásztorságot megelőzően?

– Egészen addig, amíg nem vált belülről jövő, azaz Istentől jövő kényszerítő erővé az elhívás, addig tanár szerettem volna lenni, még pedig zeneiskolás tanulóként énektanár. Aztán 17 évesen Isten beleszólt az életembe. Sokan élnek át hasonlót, hogy egyszer csak Isten megmutatja önmagát, felfedi a titkát, és személyesen megtapasztalják, hogy Ő a kegyelem, a szeretet és persze rávilágít Isten arra is, hogy kicsoda az ember. Ajándék, amit Tőle kaptam, ahogyan megismertem, és ahogyan az emberi élet kérdéseire választ kaptam. Ezt szerettem volna továbbadni. Celldömölkön érettségiztem, majd 1996-ban végeztem a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián.  Frissen végzett teológusként, püspököm rögtön kiküldött önálló lelkészi szolgálatra Fejér megyébe, egy akkor 800 lelkes zsákfaluba, Nagyvelegre. Nyolc esztendőt töltöttem ott. Ma is nagy szeretettel gondolok erre a közösségre.

– Tizenöt évvel ezelőtt érkezett az Esztergomi Evangélikus Egyházközségbe. Hogy emlékszik az akkori beiktatási és kezdeti időszakra, és hogyan gondolt akkor a „magyar Rómára”, ahol az evangélikus gyülekezet működött?

– Sok feladat várt rám, ami nem volt ismeretlen számomra. Talán most már elmondható, akkor nem volt egyértelmű, hogy nekem kell idejönnöm. Az egyház vezetése a többségben lévő római katolikusok közé jobbnak látta, ha nem női lelkész kerül Esztergomba. A bizonytalanság azonban hamar elmúlt, hiszen a reformáció egyházának, a lutheránus egyháznak nem kell megfelelnie Rómának, nem kell férfi lelkészt küldenie. Magam nem tartottam attól, hogy Esztergom a magyarországi katolikusok központja, az inkább érdekelt, hogy mi van az esztergomi evangélikusokkal. Visszaemlékezem a „szószékfoglaló” prédikációmra, amelyben ezt mondtam: „nekünk Krisztusra kell találnunk”. Valóban ez az életünk egyetlen sorsdöntő kérdése és értelme, hogy Nagy László költőnk nyomán hadd fogalmazzak így: Van-e, aki átvisz majd a túlsó partra?

– Kérem, meséljen családjáról, valamint lelkipásztori, hitoktatói munkájáról, az elmúlt másfél évtized legfontosabb állomásait érintve!

– Az evangélikus egyház egyik feladatának az igehirdetést tartja. Megszólaltatni, továbbadni Isten szavát. Tanításunk szerint ez a törvény és az evangélium, a jó hír együttesen. Egyik sincs a másik nélkül. A ránk bízottaknak ma egyre nehezebb. Olyan áradatban sodródnak, hogy észre sem vesszük. Megtévesztő irányok, célok teszik beteggé a kor emberét, nagyon nehéz ma jó utat találni, jó ízű életet élni, bíztató jövőt remélni. Az embernek arra is szüksége van, hogy tisztán lásson, megerősítést kapjon és kigyógyuljon a félelmeiből, és arra is szüksége van, hogy letegye a terheit, bűnbocsánatot kapjon. Mintha ma kifelé élne az ember: nagy logók, márkák a pólókon, a cipőkön, azonban, ha ezeket levetjük, kik vagyunk? Mennyire vagyunk nagyok? Mitől vagyunk nagyok? Ki tanítja meg, hol hall az ember arról, hogy Istennek köszönhetjük nagyságunkat, mindenért neki lehetünk hálásak. Nem veregetjük magunkat vállon, milyen okos vagyok, milyen jó vagyok, hanem hálás szívet teremt az Isten bennünk és megláttatja velünk az igazi nagyságot. Ez az igazi és nagy lelkészi, lelkigondozói és tanítói feladat, a megkülönböztetés tudománya. Mi a helyes, mi az, amit elrontottunk, amiben Istenre szorulunk. Nem kis segítség számunkra az Isten szava. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ötleteljünk, próbálgassunk, és a sok csalódás, rosszul döntött helyzetek bizony sok esetben elkerülhetőek lennének, ha az Élet Mesterével kapcsolatban vagyunk. Az egyháznak komoly tananyaga van, Tanítója van. Róla beszélünk, Jézusról, hogy kísér bennünket. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent jól csinál a hívő ember. Ez azt jelenti, hogy belátom, milyen esendő vagyok, és Isten több, mint az ember, amit elismerek.
Két gyermekes édesanyaként, feleségként a saját bőrömön érzem a kor kihívásait. Otthon is olyan értékrendre igyekszünk alapozni a mindennapjainkat, ami éltető, ahol vannak szabályok, határok, ahol a hit nem vakságot okoz, hanem mederben tartja az életet, forrását adja az egymás iránti megbecsülésnek, szeretetnek.

– Miként látja a mostani Esztergomot, akár a korábbi 2004-es állapothoz képest, vagy bármilyen más megközelítésben? 

– Szeretem Esztergomot. Sokszor érkezem haza a városba, naponta akár kétszer is, hiszen a környező településeken is vannak szolgálataim. A dorogi iskolákban és Nyergesújfalun is tanítom a hit és erkölcstant. Jó megérkezni Esztergomba. Szeretem a városon átfolyó Dunát, a hegyeit, a fáit, tereit, utcáit és azt is meg kell említenem, hogy szeretem a más felekezetű egyházközségeket, szolgatársakat, akikkel nagyon jó papi – munkatársi – közösségben vagyunk. Biztosan Isten ültette el bennem azt a képességet, hogy mindenben lássam az életet, az embert, a reményt. Természetesen látom azt is, hogy fejlődnie kell a városnak és benne is van egy fejlődésben, az itt lakók pedig – nagyon helyesen – még nagyobb, sokkal nagyobb fejlődést szeretnének, mert Esztergom csak arra méltó, hogy egy igazán tiszta és vonzó, élettel teli város legyen, aminek nemcsak lakói vannak, hanem gazdája is. Esztergom véleményem szerint a jövő városa, egyházi szóhasználattal élve a remény városa. Az a város, amelyiknek több, mint 20 templom, illetve kápolna csúcsa van, az a remény ilyen városa kell, hogy legyen!