Igencsak sokféleképpen kapcsolódhatnak egymáshoz a diakóniai szolgálat munkatársai és a hozzájuk fordulók. Akár a házi segítségnyújtást igénybe vevőként, várva mindennap azt az embert, aki – családja kevés ráérő ideje vagy hiánya miatt – talán az egyetlen, aki rányitja az ajtót, és segít tisztálkodnia vagy bevennie a gyógyszerét. Akár gondozónőként, aki minden áldott nap talán több tíz kilométert kerékpározik, hogy eljuthasson azokhoz, akik az ő támogatása nélkül már nem tudnának otthonukban élni, így viszont még megőrizhetnek valamit emberi méltóságukból. A diakónia munkáján keresztül kap képet sokszor az evangélikus egyházról az a beszállító is, aki a tisztítószereket biztosítja valamelyik intézmény számára, vagy éppen az a szakember, aki a számítástechnikai rendszert tartja karban.

A MEE diakóniai szolgálata részét képezi az állam szociális ellátórendszerének; gyülekezeti és országos fenntartású intézményeiben idősekkel, fogyatékosokkal, gyermekekkel foglalkozik, valamint támogatja az életkori vagy élethelyzeti krízisben lévőket. A házi segítségnyújtás, szociális étkeztetés mellett demensek, szenvedélybetegek nappali ellátása, illetve a tanya- és falugondnoki szolgálat biztosítása is vállalt feladatai közé tartozik – több mint ötezer-ötszáz ellátottért felel.

Személyes gondoskodás a kezdetektől

Az elhagyottakról, öregekről, betegekről való gondoskodás hagyományosan egyházi feladat. A hívők közösségében nem képzelhető el, hogy valakitől megtagadják az emberhez méltó élethez szükséges javakat. Ami az első századokban történt a szociális gondozás terén, azt az egyház csakhamar intézményesítette, és szerzetesrendeket alapított.

Tizedik századi írásos emlékek tanúsága szerint Magyarországon a szerzetesrendek kolostorai mellett a fejedelmek, püspökök támogatásával menedékhelyeket, kórházszerű intézményeket, ispotályokat létesítettek 1198-ból rendelkezésünkre áll né- hány adat a középkori Magyarország szerzetesrendjeinek szociális tevékenységéről: ezek megfelelő támogatást adtak az utasoknak, szegényeknek, betegeknek. A 13. században az intézeti ápolás, gondozás lett az uralkodó. A 14. században az egyházi ispotályok a városok szegényeinek jótékonysági intézményei voltak, később már a vidéki magatehetetlen öregek, betegek, csavargók, koldusok számára is segítséget nyújtottak. A reformációt követően minden felekezet vállalt valamilyen szolgálatot (egyes városokban addig csak a katolikus vallásúakat vették fel e korabeli szociális intézményekbe). Eleinte az ispotályokban maguk a betegek végezték az ápolást, a szükséges teendőket, a 17. században azonban már találkozunk a gondozómester fogalmával. 

A 16. században alapított ispotályoknak már a város a fenntartójuk. A 19. század elején már rendszerint alkalmaztak néhány személyt, akik a takarítás mellett az ápolásban is részt vettek.

A 20. század elején a szegényházi gondozás mellett főleg a segélyezések, „ínségakciók” keretében próbálták orvosolni a szociális bajokat. A két világháború között különösen megnövekedett az ellátatlan öregek, betegek, szegények száma. A gondozási módszerek a következők voltak: ápolás szeretetotthonban, családi gondozás és nyílt segélyezés.

A II. világháború után Magyarország is igen súlyos gondokkal küzdött. Több mint százezer ellátatlan, munkaképtelen idősről kellett gondoskodni, ehhez társult a nagyszámú menekült, a hadifogságból, deportálásból hazatértek ellátása. Egy sor, korábban már működő, természetes segítőhálózatok által kielégített szükséglet – e rendszerek felszámolásának következményeként – kielégítetlen maradt.

Törvénytörténelem 

A szociális segítségnyújtás törvényes szabályozásával már I. István király törvénykönyvében találkozhatunk, mely egyebek mellett rendelkezik az özvegyek, árvák érdekeinek védelméről is. I. László III. törvénykönyve a halottak kötelező eltemettetésével kapcsolatban intézkedik. II. András az Aranybullában szintén kiemeli az özvegyek védelmét.

Az egyházak a maguk több száz éves tapasztalatával együtt is egyre eszköztelenebbé váltak a szociális problémák halmozódásával szemben. Annak ellenére, hogy a 6/1945. számú miniszterelnöki utasítás kimondja, hogy Magyarországon a szociális gondoskodás az állam feladata, az állam nem volt képes ezt betölteni. Az ideológia alkalmas volt és törekedett is a szükségletek elkendőzésére.

A hatvanas évek elején indították el az „öregek napközi otthonai” modellkísérletet a tanyás településeken egyedül maradtak érdekében, illetve azoknak az idős embereknek, akiknek ez javíthatta az életminőségét.

A hetvenes-nyolcvanas években beigazolódott, hogy az erőltetett mennyiségi fejlesztés eredményeként kialakult idősgondozási rendszerek drága pénzből rossz hatékonysággal működnek. Ez ösztönözte, hogy 1970-es évek elején kialakuljon a házi szociális gondozás, illetve 1975-től a hetes napközi otthonok hálózata, majd 1976-tól a szociális étkeztetés.

Az 1980-as években létrejött, személyi szolgáltatást nyújtó intézmények – átfogó szociálpolitikai igazgatási rendszer hiányában – a különböző fenntartó és felügyeleti ágazati szervekhez igazodtak, esélytelenné téve az együttműködést. Hosszú évtizedek után a szegénységellenes mozgalmak és a rendszer stabilitásának bomlásával egy időben újra hangsúlyt kapott a szociálpolitika.

Mindezen évek alatt egyházunk lehetőségeihez és gyülekezeteinek áldozatvállalási képességéhez mérten tartotta fenn azt a több mint nyolcszáz férőhelyet, amellyel javarészt időseknek és fogyatékosoknak nyújtott segítséget.

Közel száznegyven munkatárs közreműködésével folyt a munka, akik között diakonisszák, lelkészek, diakóniai munkások, alkalmazottak és otthonvezetők voltak. Tizennégy településen maradt meg huszonhét intézmény az államosítás után, állami támogatás nélkül, pusztán a gyülekezetek önerejére támaszkodva – többek között Békéscsabán, Balassagyarmaton, Budapesten és Győrben.

Mindez Sztehlo Gábor diakóniai ügyvivői munkásságának köszönhető, mellyel mai szolgálatunk strukturális alapjait is lefektette. Ezzel biztosította a reformáció hagyományának továbbélését, Sartorius (Szabó) János, Tatay Pál és Hrabovszky György munkásságának és a diakonisszaegyesületek törekvéseinek továbbvitelét.

Alapelvek

A diakónia képletes meghatározása Sztehlo Gábor sokat idézett szavaival:„a kezek evangéliuma”, mely magában rejti az elfogadás és a továbbadás képességét.

A Magyarországi Evangélikus Egyház szeretetszolgálatát különböző formában és struktúrában végzi. Szolgálatunk sajátosságát felekezetisége adja: evangélikus. Az evangélikus név alatt folyó diakóniai munkáért a felelősséget az egyház püspökei és vezetői, vezető testületei – az országos iroda diakóniai osztályának és a zsinat diakóniai bizottságának munkáján keresztül – viselik, ugyanakkor a diakóniában dolgozó munkatársak munkájukért személyes felelősséggel tartoznak.

Diakóniánk egyetemes keresztény alapokon nyugszik, amelyben az Isten–ember kapcsolatnak alapvető szerepe van. Meglévő értékeinket megtartjuk, és munkánkat egyházunk egyéb szolgálati ágaival szoros kapcsolatban, a társadalom egészére kiterjesztve végezzük. Szolgálatunkban kiemelt szerepet szánunk a családnak, a közösségeknek, a szeretetnek, a felelősségnek és a szolidaritásnak. Törekszünk arra, hogy munkánkban jelen legyen a bizalom, a folytonosság, az innováció, a megújulás és a remény. A diakóniai szolgálaton keresztül velünk kapcsolatba kerülő embertársainknak átfogó, modern életvezetési ajánlásokat kínálunk.

Szervezeti küldetés

A Magyarországi Evangélikus Egyház gyülekezeteiben és intézményeiben végzett diakóniai munka célja, hogy holisztikus szemléletet képviselve, krisztusi szeretettel enyhítse a segítségre szoruló és ínséget szenvedő ember életét. Munkánkban minden körülmények között biztosítjuk a hitélet szabad gyakorlását és az emberi méltóság tiszteletben tartását. Tevékenységünkben a családi és baráti kapcsolatokban rejlő erőforrásokra támaszkodunk. Feladatunknak tekintjük, hogy szolgálatunkkal inspiráljuk a társadalom különböző szegmenseit.

Munkánkat hitünkből eredő erkölcsi parancsnak engedelmeskedve végezzük folyamatos teológiai és szakmai reflexió mentén. Ezáltal biztosítjuk a szakmaiság és a keresztény lelkiség egységéből fakadó minőségi szolgálat fenntartását és fejlesztését. Arra törekszünk, hogy diakóniánk minél ismertebb legyen a társadalom széles köreiben, és felkeltsük partnereink érdeklődését szolgálatunk iránt. Nagy hangsúlyt helyezünk az ökumenikus kapcsolatok ápolására.

Szolgáltatások számokban

Idősek otthona 24
Idősek/demensek nappali ellátása 14
Házi segítségnyújtás 13
Étkeztetés 12
Tanyagondnoki szolgálat 5
Falugondnoki szolgálat 7
Fogyatékosok otthona 3
Megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása 1
Támogatószolgálat 3
Családok átmeneti otthona 2
Gyermekjóléti szolgálat 1
Közösségi ellátás 1
Hajléktalanok otthona 1
Népkonyha 3
Nappali melegedő 1
Éjjeli menedékhely 1
Családsegítő 2
Szenvedélybetegek nappali ellátása 3
Családi napközi 3
Fogyatékosok nappali ellátása 1
Utcai szociális munka 1
Jelzőrendszeres házi segítségnyújtás 2
Bölcsőde 1

Diakóniai küldetés

Szeretetszolgálatunkat a Szentírásra és az újszövetségi gyülekezetek életéből ismert diakóniai munkára, hivatalra vezetjük vissza. Különösen fontosnak tartjuk a diakónia történetéből ismert előzményeket, kiemelve a reformátori hagyományokra épülő és a 19–20.s zázadban intézményesülő belmissziói munkát.

Az idők folyamán egyházunkban és intézményeinkben a diakóniai munka folyamatosan változott és fejlődött. Szolgálatunk alapja mindvégig ugyanaz maradt: Jézus Krisztus evangéliumát szavakban és tettekben tanúsítani a világban. Hivatásunkat az életért, az élet közelében, a jelentkező szükségletekre reagálva kívánjuk végezni. Munkánk alapját három átfogó törekvés képezi: keresztyén életből fakadó hivatástudat, professzionális munkavégzés és felelős gazdálkodás.

Szolgálatunk során számos kihívással szembesülünk, és készen állunk a feladatok megoldására. Istenképünk alapján, Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kiindulva őrködünk embertársaink méltósága felett. Szolgálatunkban bizalmon alapuló partnerséget alakítunk ki. Diakóniánk középpontjában áll a teremtés egésze: az embernek és környezetének óvása és fenntartása (1Móz 1). Minden jóakaratú emberrel közösen szállunk síkra az élet védelméért. A professzionális munka már a kora kereszténység számára (ApCsel 6,1–7) is fontos volt. Tevékenységünk minősége ma is döntően a munkatársak szakmai és szociális kompetenciájától függ, amelyet korszerű módszerekkel fejlesztünk. Felelősségteljesen és kreatívan bánunk a rendelkezésünkre álló eszközökkel, és ahol szükséges, új forrásokat tárunk fel. Ezáltal biztosítjuk munkánk gazdasági alapjait, és tesszük fenntarthatóvá.

Emberkép

Meggyőződéssel valljuk, hogy minden ember Isten képmására teremtetett. Minden ember megismételhetetlen személyiséggel és elveszíthetetlen méltósággal bír. Az emberi élet Isten ajándéka, melynek örülünk, és sérthetetlennek tartjuk. Szolgálatunk végzése közben egy percre sem felejthetjük el, hogy a ránk bízott segítségre szorulók mentális és testi állapotuktól, adott szociális helyzetüktől függetlenül többek, mint amit mi éppen tapasztalunk belőlük. Ők Isten képmásai. A mi feladatunk pedig, hogy Isten akarata és Krisztus rendelése alapján minden ember örök méltóságához ragaszkodjunk, azt a végsőkig megőrizzük.

Örülünk az élet ajándékának. Törekszünk arra, hogy a diakóniai szolgálat minden dolgozója legyen elhivatott munkájában az élet védelmére és a rászorulókkal, gyengékkel, kirekesztettekkel való szolidaritásra. Tudatosítjuk magunkban és a nyilvánosságban is, hogy az emberi léthez hozzátartoznak a fizikai és pszichikai korlátok. Törekszünk arra, hogy a szükségleteket átfogóan vegyük figyelembe. Ennek alapján fordulunk az emberek felé személyre, származásra, szociális helyzetre, vallásra és teljesítőképességre való tekintet nélkül. Valljuk, hogy szolgálni és segíteni nem egyoldalú folyamat, és a segítés ugyanúgy gazdagítja azt, aki ad, mint aki elfogadja a segítséget.

A közelmúlt „segítő” ideológiája 

A szocialista államrend megszilárdulása idején,1951-ben az egyesületek működését – köztük az egyháziakét is – betiltották. A sztálinista szociálpolitika értelmében ugyanis a szocializmusban az új rendszernek köszönhetően nincsenek szociális problémák. Az egypártrendszer körülményei közepette semmiféle civil önszerveződést nem engedélyeztek, hogy megvalósíthassák a társadalom teljes kontrollját. Egyes, az öregedéssel, illetve fizikai és mentális sérülésekkel együtt járó problémákkal foglalkozó intézményeket meghagyott egyházi kezelésben az állam. Egyrészt így hatékonyabb volt gazdaságilag, másrészt az ezen intézményekben gondozott emberek vagy nem jelentettek már ideológiai veszélyt az államra (mint a beteg idősek), vagy pedig állapotuk miatt nem voltak alkalmasak ideológiai képzésre (mint például a fogyatékkal élő gyerekek). A politikai kontrollt együttműködésre hajlandó papok-lelkészek támogatásával valósították meg.

Közösség a hitben és a szolgálatban

A diakónia munkatársai – az alkalmazottak és az önkéntessegítők – szolgálati közösséget alkotnak. Erre a közösségre a bizalmon alapuló, nyílt kommunikáció és az értékek kölcsönös megbecsülése, valamint az együttlét sokoldalúan megélt lehetőségei jellemzőek. A munkáért érzett közös felelősség összeköti az intézmények vezetőit és a munkatársakat, önkénteseket. Dolgozóink támogatják egymást az élet és a hitélet minden területén. Törekszünk arra, hogy lelkileg épüljünk, és az egyházi ünnepek örömeit munkatársi körben is átéljük.

Partnerség a szociálpolitikában

Munkánk során ellátunk, támogatunk, képviselünk és tanácsolunk. Szükség esetén a szociális szektor egyéb szereplőivel közösen segítünk a hozzánk fordulóknak. Céljaink eléréséhez különböző módszereket alkalmazunk. Megbízható partnerei vagyunk a szociálpolitika alakítóinak és végrehajtóinak, továbbá mindazoknak, akik nálunk vállalnak munkát, vagy akik a diakóniai szolgálatot ötleteikkel vagy anyagiakkal támogatják. Figyelemmel kísérjük a társadalmi változásokat, reagálunk a jelentkező szükségletekre, saját eszközeinkkel segítünk az újonnan felmerülő problémák megoldásában. Munkánkat a partnerségre alapozzuk. Jó ötletekre és anyagi forrásokra van szükségünk szolgálatunk magas szintű végzése érdekében. Sokoldalú támogatást várunk különböző társadalmi csoportoktól, a civil társadalom szereplőitől, szponzoroktól és az önkéntes segítőktől, mindenekelőtt gyülekezeteinktől is.

Képessé tesszük és bátorítjuk az embereket arra, hogy érvényesítsék jogaikat a társadalomban. Amennyiben ez nem lehetséges, kötelesek vagyunk ezekért a jogokért síkra szállni. Meglévő kapcsolatainkat ápoljuk, és folyamatosan törekszünk arra, hogy új partnereket és támogatókat keressünk Magyarországon és külföldön egyaránt.

Diakóniánk a magyar szociálpolitika része és a sokszínű ellátórendszer fontos szereplője. Ennek megfelelő- en igyekszünk a szociálpolitikai folyamatokra – értékeink és tapasztalataink nyilvános felvállalásával – hatást gyakorolni és aktívan alakítani őket.

A diakónia jelene

Jelenleg harminchét intézményben zajlik diakóniai tevékenység, melynek kereteit világi és egyházi jogszabályok jelölik ki. Az intézményes diakónia szolgálatát egészíti ki a gyülekezetekben folyó munka, amely különböző önkéntes csoportok áldozatvállalásán keresztül valósul meg. A Magyarországi Evangélikus Egyház diakóniai szolgálata Gödöllőtől Nádasdig, Szarvastól Kőszegig, Pogánytól Nyíregyházáig változatos módon nyújt szolgáltatásokat.

Mit jelent a diakónia? 

A diakónia szó jelentése: szolgálat, szolgálattétel. Az Ószövetség is hangsúlyosan beszél a felebaráti szeretetről, illetve annak részletes gyakorlatáról. Ez egyrészt az asztalok körüli szolgálatot jelenti, ahogyan például Márta szorgoskodott Jézus körül (Lk 10,40), valamint általánosan – de szintén anyagi és testi értelemben is – vonatkozik mindenfajta gondoskodásra, eltartásra, mint ahogyan a makedóniai gyülekezetekben gyűjtöttek a jeruzsálemi szegények számára (2Kor 9,12–13). Az Újszövetségben a szócsalád leggyakrabban átfogó jelentésben fordul elő, olyannyira, hogy Pál saját magát és munkatársait Isten diakónusainak, szolgáinak nevezi (2Kor 6,4).
Az evangéliumokban Jézus és a diakónia több szókapcsolatban, illetve élethelyzetben fordul elő együtt. Mindenekelőtt Jézus Krisztus azt mondja önmagáról, hogy nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak (Mk 10,45), s hogy ő a tanítványai között olyan, mint aki szolgál (Lk 22,27). Az igazi diakónia lélekből, belső indíttatásból fakad. Jézus megszánta az éhező sokaságot, és megsokasította az öt kenyeret és a két halat; a samaritánus könyörületességre indult, és úgy hajolt le a félholthoz – mindkét esetben belső együttérzés, felindultság előzte meg a tettet. Az Újszövetségben a diakónia önkéntes, tehát nem munka, hanem szolgálat. „Nem azért van szeretet, hogy tehessen valamit az egyház, hanem azért van egyház, hogy tetté lehessen Isten örök szeretete.”(Ittzés János nyugalmazott püspök, aki egykor a Nyugati [Dunántúli] Egyházkerület diakóniai munkájáért felelt)