A találkozót az Északi Egyházkerület szervezte – itt évek óta hagyomány, hogy az egy-egy szakmához-hivatáshoz tartozó, világi munkahelyen dolgozó evangélikusokat összegyűjtik, felkínálva ezzel az ismeretség, a későbbi kapcsolattartás pozitív hozadékait. Hasonló területi rendezvényre – ahogyan a helyszínen Bak Péter felnőttképzési ügyintézőtől értesültem – Aszódon is sok került, illetve az év végéig további egyházmegyék pedagógusai is fognak találkozni.

Jakab Béla óbudai parókus lelkész, házigazda nyitóáhítata a bibliaolvasó Útmutató aznapi két igéjére (Zsolt 100,2 és 1Kor 10,31b) épült. Nem „véletlenül” két igazán ide illő igét kaptak a résztvevők erre a napra: az Úrnak szolgálni örömmel, vigadozva, mindent Istent dicsőségére téve. A lelkész szólt a tanításról és nevelésről. Ugyanis utóbbi is feladata a pedagógusnak. Ez kettős, sőt hármas szolgálat. Ha nem örömmel tesz eleget hivatásának a tanító, tanár, azt a gyerek megérzi, amint azt is, ha nem tudja félretenni a szolgálat idejére lelkéből azt, ami visszahúzná. A belső motivációt Istentől kaphatjuk és tanulhatjuk szüntelen, s ezt viszi tovább a pedagógus abba a közegbe, ahová elhivatott.

Az igei alapozás után Némethyné dr. Uzoni Hanna egyházmegyei felügyelő és dr. Győrfi Károly, a gyülekezet felügyelője köszöntötte a vendégeket.

A nap főelőadását, a későbbi beszélgetés kiinduló gondolatait dr. Reuss András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professor emeritusa tartotta Hittel az iskolában címmel. Mint utalt rá: nem tekinti magát pedagógusnak – viszont lelkészként a hitoktatásban és évtizedeken át a teológián, a rendszeres teológiai tanszék vezetőjeként szerzett tapasztalatait szívesen megosztja. Ám rögtön pontosítani kell, mutatott rá: konkrétan Krisztus-hitről kell beszélnünk.

Ez ma is vitatott téma, noha a rendszerváltás óta nem ütközik akadályba a világi iskolákban a hitoktatás, sőt 2013 óta kötelező erkölcstant vagy hit- és erkölcstant tanulniuk a diákoknak. Nincs tehát „üldözés”, de kritika, ellenérzés, nem mindig pozitív megjegyzések vannak... Reuss professzor elgondolkodtató megjegyzése szerint ma sem „természetes” az iskolákban (persze másutt sem), hogy „keresztények vannak”, és hogy megélik a hitüket. Erről a későbbiekben a részt vevő 12 pedagógusnő és a jelen lévő lelkészek élénk eszmecserét folytattak. Úgy tűnik: az alapkérdésekből indulnak ki a legizgalmasabb, egyre mélyebb szintekre vezető, bensőséges beszélgetések, melyekben ezen a napon nem volt hiány.

De visszatérve az előadásra: a téma érzékeny az iskola oldaláról is: „Ide ne tessék világnézeti, vallási meggyőződéseket, hitbeli kérdéseket behozni! A hitét hagyja mindenki otthon, vagy a templomban gyakorolja!” – vélik és hangoztatják egyesek. Az a pedagógus, aki komolyan veszi hitét, arra eszmélhet: kellemetlenségben, „cikizésben” van része, nem nézik jó szemmel Krisztus-tanítványi életét.

Reuss professzor egyháztörténeti távlatban is megvilágította a témát. Reformátoraink, különösen Luther és Melanchthon nagyon komolyan vették az oktatás ügyét, nagy erőfeszítéseket tettek, hogy megújuljanak az iskolák (bár akkor csak teológusokat, jogászokat és csak férfiakat képeztek; a cipészek vagy asztalosok mesterük lábainál tanultak). Síkraszálltak iskolák létrejöttéért, a lányok tanulási lehetőségéért, könyvtárak alapításáért, a tanítók fizetéséért és így tovább. Hit és evangélium elválaszthatatlan volt az iskolában zajló oktató-nevelő folyamattól egyházunk nagyjainak gondolkodásában. Emberileg, nyitottan foglalkoztak a kérdéssel, ez példaadó lehet számunkra is.

A Trianon utáni helyzetet Reményik Sándor jól ismert verse, a Templom és iskola ábrázolja. Az 1948-as államosítás után pedig még újabb helyzet állt elő, a Trianon előtti több száz evangélikus iskola maradékát is kivették az egyházak kezéből. A nagy lehetőségek ideje 1989-ben érkezett el – ez napjainkig vezet: miként, hogyan tudunk helyesen élni azzal, amivel a történelem Ura újra megajándékozott. Ne feledjük a reformáció az oktatásra úgy tekintett, mint ahol az ember Istennek szolgálhat, a hitét megélheti. Hivatás ez tehát, a javából! Istentől kapta a pedagógus, neki is tartozik elszámolással – amit tesz e pályán, az Isten-tisztelet!

Nagy kérdés, hogy a pedagógus iskolai magatartása milyen: szeretetet, szolidaritást tükröz-e – merthogy hite áll próbatétel előtt világi téren nap mint nap.

Krisztus-hittel az iskolában: összefoglalva, az ember úgy maradhat meg a hitben, ha növekszik benne. Tápláléka az ige, kerete a közösség, az alkalmak, a rendszeresség, a rend! Nagy kérdés: missziói terep-e az iskola? Egy szép szóval kifejezve: az iskolában „apostolkodni” kell? Csodás, ha ez megvalósulhat, de addig is: példaadás a kulcsszó. Apró dolgokban felmutatni keresztény hitünk erejét, azt, hogy a Szentlélek eszközei lehetünk. Az iskola a diákok és a szülők közössége is. Feléjük hogyan éli meg a pedagógus a hitét, ha fáradt, ha felidegesítik, ha nem győzi az adminisztrációt? Søren Kierkegaard 19. századi dán filozófus és teológus szavaival válaszolt e kérdésre Reuss András: „Tanítónak lenni azt jelenti: tanulónak lenni.” A kereszténység lényege, hogy tanítványok vagyunk! Interaktivitás legyen jellemzőnk az iskolában és a hitben is.

Az előadás után a résztvevők – Budaörsről, Dunakesziről, Dunaharasztiból, Mendéről, Pestszentlőrincről, illetve Gyónról és Pilisről (mindkét helységből többen) érkeztek – körbeülve kezdték el elemezni a hallottakat, és ki-ki beszámolt saját gyülekezeti hátteréről, valamint a világi iskolában szerzett tapasztalatairól. Szó esett a közösségről, ahol a terhek letehetők, illetve a hit átadásának lehetőségeiről a hivatásgyakorlás során („Ha ráerőszakolom, egyből hiteltelenné válok”); a közös élményről, hogy a diákok, kollégák és szülők is „megérzik”, a hívő pedagógus „valamiben más”. Hangsúlyozták a gyülekezet-templom-iskola hármasságának, e három kapcsolatának, az élő kommunikációnak fontosságát, a „nehéz” gyerekek kezelésének lehetőségeit, és a megfáradás, a túlterhelés orvosságáról is (igés lap az autóban, Útmutató-ige reggel) szó került.

Ebéd után Bak Péter adott tájékoztatást egyebek mellett az Evangélikus Pedagógiai-Szakmai Szolgáltató és Továbbképző Intézet működéséről, és jelezte, készséggel adnak tanácsot, útmutatást az állami, alapítványi iskolákban, óvodákban tanító pedagógusoknak. Elindult egy adatbázis létrehozása is.

A nap Balicza Iván nyugalmazott budavári lelkész áhítatával ért véget. A lelkész húszéves tapasztalattal bír a hitoktatás terén, a Baár–Madas-gimnáziumban, nyolc órában tanít hittant. Elmondta: ma alapkövetelmény korszerűnek lenni. Ahogy a jó pap, a jó pedagógus is holtig tanul, de ami ma korszerű, az holnapra már elavul! Mi az alap, mi az, ami nem változik a korral? A lelkész 1Kor 13,13 sorait olvasta feleletül. A legnagyobb: a szeretet. Ebben még a nem hívők is egyetértenek: ez a legtöbb, amit ember embernek adhat. S ha nem adjuk, az a legnagyobb mulasztás, amelyet egymás ellen elkövetünk.

Jézus egyetlen mérce alá állította életünket: ez pedig a szeretet. A „legnagyobb szeretet” nem emberi produktum: „importcikk”. Az importőr működik, a cég létezik, a szeretet – méghozzá ingyen! – hozzáférhető. Csakis Jézus Krisztusban. Minden reggel ebből a szeretetből meríthetünk erőt, s tudjuk hitünket megélni, átadni ott, ahová Isten küldött – ebből meríthet minden pedagógus is, s nevelheti a rábízottakat, szeretheti diákjait, és tehet bizonyságot világi terepen keresztény hitéről.

Az óbudai találkozó szünetében személyes tapasztalataikról faggattam a pedagógusokat.

Villáminterjúk:

Opavszki Judit evangélikus hitoktató, Pilis

Állami iskolában tanítok. Nagyon jók a tapasztalataim, a tanári karnak nagyon jó a gyülekezeti kapcsolata is, sok evangélikus tanító és tanárnő van az iskolában, mindenben segítenek. Pilisi születésű vagyok, így sokakat régóta ismerek a tanári karból, ez is megkönnyíti a munkámat. A kötelezően bevezetett hit- és erkölcstan oktatás egy szélesebb réteg elérését tette lehetővé. Fontos, hogy hívogassuk a hitoktatás során megismert gyerekeket a gyülekezeti alkalmakra, de vigyázzunk, hogy ez soha ne legyen kényszer a gyerek vagy a család számára, hanem felkínált lehetőség.
Hogy mennyiben tekinthető missziói területnek egy állami iskola? Volt arra példa tavaly adventben, hogy az iskola nyitott a keresztény vallás iránt, verseket, jeleneteket adtunk az ünnepi felkészüléshez. Azt vallom: egy hitoktató is lehet olykor lelkigondozó, így ha személyes megkeresés érkezik, szívesen beszélgetek el gyermekkel vagy szülővel egyaránt. A gyermekek hittanórán sokkal nyitottabbak, mint osztályszinten – ezzel is óvatosan bánunk, hiszen a titoktartás mindannyiunkra vonatkozik. A kommunikáció nagyon fontos: merjünk kérdezni és segítséget kérni az iskolákban, mind a vezetőktől, mind pedig a kollégáktól egyaránt. Jó a kötelező hitoktatás abból a szempontból, hogy a gyerekek szeretik az értékelést. Amíg csak fakultatív rendszerben tanítottunk, nem voltak osztályzatok, számonkérések. Most jobban nyomon tudjuk követni a fejlődést, hogy mit sajátítottak el az anyagból, és ez a gyerekeknek is jó. Amikor az óra elkezdődik, és becsukjuk az osztályterem ajtaját, mindig énekkel és imádsággal kezdjük az órát. Onnantól kezdve, akármilyen fáradt voltam korábban, mindez megszűnik. Azt élem meg, és ezért Istennek adok hálát, hogy örömmel tudom végezni ezt a hivatást.

Polczer Csabáné, Éva, Mende

Alsó tagozatos tanító vagyok, elsős osztályosaim vannak, világi iskolában tanítok. Úgy tudom jellemezni a munkámat, hogy ez is egy szolgálat. Minden reggel úgy indulok el az iskolába, hogy tudom: az Isten helyez szolgálatba. Nagyon kell figyelni arra, hogy bátorítsam a gyerekeket, megerősítsem a szülőket is, hogy nyugodtan bízzák rám, ránk a gyerekeket. Aki Isten kezéből veszi a hivatását, annak el is kell tudni számolnia a napjával. Így nagyon tudatosan oda kell figyelni arra, hogy jó napunk legyen, helytálljunk a feladatunkban. Szerencsések vagyunk: a tantestületben hatan is tanítunk, akik az evangélikus, illetve katolikus gyülekezetbe tartozunk, így egymást is tudjuk erősíteni. Rendszeresen szoktam igés lapokat, kártyákat, biztató kis lapokat adni, és nem csak a tanév kezdetén, hanem most például a portfólió-írás közepette is. Természetesen azoknak a kollégáknak is adok, akik nem járnak gyülekezetbe, és ezt ők szívesen fogadják. Minden gyerekben meg kell látnom Krisztust. Úgy kell törődnöm vele, segíteni neki a tanulásban, úgy kell a szülőkkel foglalkoznom, mintha ott Jézus lenne.
Mit tenne most Jézus? Hogyan reagálna? Hogyan válaszolna? Hogyan fegyelmezne? Hogyan intene szelídségre? – Ezeket a kérdéseket teszem fel magamnak nap mint nap, amikor belépek az iskolába.

Bízik Eszter, Pestszentlőrinc

Magyar–német szakos tanár vagyok, két éve a Sztehlo Gábor Evangélikus Gimnáziumban tanítok. Előtte állami fenntartású iskolában tanítottam. Sokkal jobban érzem magam az egyházi iskolában, azért is jöttem át, mert evangélikus vagyok, és itt, az evangélikus iskolában más a közeg, a hangulat is.
A gyerekek nem mások, a légkör más. A gyerekek ugyanakkor tudják, hogy egyházi iskolában bármit nem szabad megtenni. Az állami iskolában nem mindenki tudta rólam, hogy gyakorló evangélikus vagyok, volt, aki tudta, volt, aki sejtette, ez egyébként nem volt téma a tanári szobában. Amikor megtudták, hogy egyházi iskolába megyek át, senki sem csodálkozott, tehát nem volt meglepetés. Egy hitét gyakorló pedagógus számára könnyebb az egyházi iskolában, a magyar tanításban, az irodalomban könnyebb erkölcsi kérdésekről gondolkodni a gyerekekkel. A Sztehlo-iskola azért speciális, mert minden hétfő reggel az iskolalelkész áhítatával kezdődik a tanítás, keddtől csütörtökig van egy beszélgetőkör, amit az osztályfőnök tart – akár hívő a pedagógus, akár nem. Az a negyedóra beszélgetés a gyerekekkel egyházi, vallásos témáról kell, hogy szóljon. Felolvasunk egy igét, és beszélgetünk róla. Egy-egy felvetődő problémát járunk körül, és hívő szempontból keressük a megoldását. Örülök, hogy ki tudok teljesedni ezekben az alkalmakban, olyat tudok nyújtani a diákok számára, amiért egyházi iskolába jöttem. Úgy gondolom, ad egy pluszt az egyházi iskola a gyerekeknek, mert más a közeg, más a hozzáállás, más a hangulat, hosszútűrő a szeretet. Családias hangulatú az iskola, keresztnéven szólítjuk őket.
A Sztehlo nem egy megaiskola, ahol személytelenek a viszonyok – mindenkinek van a másikhoz egy jó szava.