– Mennyiben érintette az evangélikus felekezet tagjait a szovjet kényszermunka, kutatásaik szerint hány hívőt vittek el a gulagra?

– Nálunk az evangélikus egyházban a gulag kifejezés helyett a „malenkij robot” kifejezés használatos inkább: ezzel is jelezni próbáljuk a probléma összetettségét, hiszen az üldöztetés elszenvedői nemcsak a Szovjetunióba hurcolt, kényszermunkára fogott tömegek voltak, hanem ide sorolandó az 1940–50-es évek eseménysora is, beleértve a kitelepítéseket, a lakosságcserét is. Úgy gondolom, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház a tényfeltárás terén a többi történelmi egyházhoz képest egész jól áll, hiszen elsőként hoztunk létre bizottságot ennek föltárására. Hozzátartozik ugyanakkor, hogy a mi esetünkben a létszámunk miatt más egyházakhoz képest szűkebb az érintettek és a vizsgálandók köre. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy az iratok nem teljesek, sok esetben hiányoznak a források, amelyek megválaszolhatnak egy-egy kérdést. Ez egyben azt is mutatja, hogy sosem érhetünk százszázalékosan a feltárás végére.

– Mi jelöli ki a tényfeltárás ha­tárait?

– Számunkra is nagy kérdés, hogy a politikai rendőrség és titkosszolgálatok magyarországi körét vizsgáljuk csak, vagy a határon túliakat is: az NDK, Románia vagy épp Csehszlovákia relációjában. A katolikus lengyelek minket, magyar evangélikusokat talán kevésbé néztek, kevésbé vettek észre. Izgalmas aspektus, hogy vajon mit mondtak rólunk a saját testvé­reink a saját „gazdáiknak”, vagy mit jelentettünk mi őróluk – ezt is feladat föltárni. Szintén kijelöli a határokat az iratmennyiség tökéletlen volta, a természetes, biológiai felejtés, vagy éppen a szándékos felejtés – mint például a recski lakosság körében, akiknek egy része már „nem emlékszik”, hogy miként került a faluba.

– Kik voltak leginkább érintve az egyház részéről?

– Bizonyos pozíciókban szolgálók sokkal inkább ki voltak téve az információéhségnek és információvadászatnak. Ha valaki személyi kérdésekről döntött, vagy egy egyházi konferencia-központot vagy üdülőt vezetett, annak sokkal több releváns hír és információ volt a birtokában, mint egy, az isten háta mögötti kis faluban szolgáló lelkésznek, „akihez a húsvét is két hét késéssel jut el”.

– Hogyan ragadható meg az evangélikusok társadalmi mártíriuma?

– Az idei esztendő a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója jegyében telik, szinte minden csak erről szól. Ugyanakkor, ha a keresztény társadalmi mártírium témájánál és a második világháborút követő éveknél, évtizedeknél maradunk, akkor nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy 1945 után folyamatosan zajlott a német kitelepítés, tavaly volt a csehszlovák–magyar lakosságcsere hetvenedik évfordulója is, ami számunkra szintén nagyon izgalmas. Érdekes módon mind a német kitelepítés, mind a szlovák–magyar lakosságcsere abszolút vesztesei az evangélikusok voltak. Mi voltunk Trianonig a hagyományosan háromnyelvű egyház: magyar, német, szlovák és egy töredék százaléknyi vend a Muravidéken. Ne felejtsük el, hogy a német gyülekezeti tagjainkat rendkívüli mértékben érintette a „malenkij robot”, ami néhány embernek egy évtizedet, másoknak az egész életét jelentette. Arra is van példa, hogy valaki hazatért tízévnyi kényszermunkáról, és akkor tudta meg, hogy a menyasszonyát kitelepítették Nyugatra, és még el kellett telnie újabb húsz évnek, mire megint egyáltalán találkozhattak.

– Hogyan tudott lelkileg reagálni az evangélikus egyház mindezekre?

– Az emberi tragédiák egy-egy ilyen történelmi helyzet után még nagyon sokáig elemi hullámokként gyűrűznek és visszhangoznak. Egyre kevesebb túlélő van közöttünk, de nagyon sokáig komoly feladatot jelentett az ő lelki kísérésük, hiszen amiket átéltek, azt sokszor még a családnak sem merték elmondani, csak jó esetben a papnak, a lelkésznek.