A bangladesi sziámi ikerpárt orvoscsapatának segítségével szétválasztó idegsebész neve mindenkinek ismerősen cseng, ezért nem csoda, hogy a nevelőtestület az egymással való beszélgetés mellett Csókay András előadását is kíváncsian várta - legalábbis erről árulkodott a sok érdeklődő tekintet, melyet a szájat, orrot eltakaró maszkok azért láttatni engedtek.

Természetesen a műtétről is szó esett, és arról az erőfeszítő munkáról, melyre nemcsak a műtét során, hanem azt megelőzően, és azt követően is szükség volt. Azonban, ami biztosan mindenkit megérintett az az volt, hogy mekkora Istenbe vetett bizalom és mennyi megfogalmazott imádság rejlett a háttérben, ami erőt adott a műtéthez, és az azt megelőző embert próbáló felkészüléshez. Ezt leginkább az előadás mottója fejezte ki, melyet rögtön az első dián láthattunk:

„Úgy dolgoztunk, mintha minden rajtunk múlna,
és úgy bíztunk Istenben, mintha minden rajta múlna.”
Csókay András

Ezt a mondatot pedig mindenkinek érdemes megjegyeznie, hiszen minden hivatásra igaz, a pedagóguséra is, hogy mindent meg kell tennünk, amit tudunk, de azt is látnunk kell, hogy van valaki, akinek nagyobb a hatalma, és akire bátran bízhatjuk magunkat mind a hivatásunkban, mind a magánéletünkben – ahogyan Csókay András is tette bizonyságtétele alapján.

De nemcsak az előadás egymástól távolabb történő hallgatása volt rendhagyó, hanem az azt követő csoportos beszélgetések is a szabadban, szintén egymástól megfelelő távolságban: a tízéves intézményünk múltjáról és jövőjéről. Izgalmas volt megfogalmazni a meglévő értékeinket, az elvárásainkat és a lehetséges távlatot, melyet a Sztehlo Gábor Evangélikus Iskolának szeretnénk adni benne és érte munkálkodóként. De a legjobb az volt, hogy mindezt ismét együtt tehettük.

A szabadban elfogyasztott szendvicsebéd után hagyományosan istentisztelettel zárult a csendesnap, ugyanakkor rendhagyó formában: az úrvacsora ugyan elmaradt a járvány elleni védekezés jegyében, de mindenki személyes áldással lehetett gazdagabb (melyet szintén rendhagyó módon, maszkban fogadtunk egyesével az oltár előtt); és ezzel a ránk, hivatásunkra, családunkra vonatkozó áldással indulunk neki az új tanévnek, mely szintén nem mondható szokványosnak, abban bízva, hogy mi magunk is áldás lehetünk a ránk bízottak számra.