– „Ezerszer is igen!” – így hangzik az idei hét mottója, amelyet önök választottak. Mit kívánnak üzenni vele?

Pálúr János: A legfontosabbnak azt tartom, hogy egymásnak esélyt adó társai lehessünk. Döntések határozzák meg az életünket, a sorsformáló nagy elhatározá-októl a mindennapok ezer apró döntéséig. Mi egymás mellett döntöttünk egyszer s mindenkorra, és naponta esélyt adunk a másiknak. A mindennapok feladatai, kisebb-nagyobb próbatételei könnyen felülírhatják ezt, ezért figyelni kell rá, hogy megmaradjon az a légkör, amelyben a magunk ügyeiben és a közös ügyeinkben jól dönthetünk.

Pálúr Kornélia: Aki egyszer igent mond egy olyan gyönyörű napon, amilyen az esküvője, illetve már az előtte lévő időszakban, amikor már igent mondott a társára, akkor mindenre igent mond, ami ezután következik. A boldogító igen ünneplő közösség előtt zajlik, mindannyiunknak vágya ez, de megvannak a mindennapok, a szürke hétköznapok igenei is. Sérülékeny a békességünk, az, hogyan tekintünk egymásra, mi fér még bele abba, ahogyan egymással beszélünk. Az igenünk nagyon sok egyebet is jelent: például hogy megbocsátok naponta, hogy békességben szeretnék élni. Mindennap igent mondani talán sokkal nehezebb, mint egyszer kimondani. Az ezret azért választottuk, mert azt jelenti, hogy „nagyon sokszor”. Ha beszoroztuk volna a mindennapjainkat, a mindennapos igenjeinket, akkor valahol tízezernél járnánk, mert áprilisban harmincéves házasok leszünk.

– Hogyan kezdődött három évtizede a közös történetük?

P. K.: Mindketten keresztyén családban nőttünk fel, nyaranta rendszerint ilyen táborokba jártunk. Tahiban láttuk meg egymást, nyár végén, abban a táborban, amely a mai Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetség elődjének tekinthető. Nem mondom, hogy első látásra szerelem volt, de az biztos, hogy már ott megvolt köztünk egy láthatatlan kapocs.

– János hogyan emlékszik vissza minderre?

P. J.: Nálam szerelem volt első látásra, de az ember ilyenkor még kicsit óvatos, így nehezen mondtam ki magamban ezt. Akkoriban két nagyon fontos dolog került a helyére bennem. Az egyik a pályaválasztásom, ami nagyon viharos volt. Akkor már egy éve a Zeneakadémiára jártam, pedig előtte a Műegyetemre készültem. Akadémistaként megélhettem az első sikeremet is egy elzászi orgonakurzuson. Nagyon hálás voltam Istennek, hogy életemnek ez a része révbe került, de még előttem állt a párválasztás. Egyetemistaként a keresztyén kortársaimnak a társaságát kerestem. Jó ötlet volt elmenni ebbe a bizonyos táborba, mert nagyot fordult ott az életem. Bár az első napok még nem a szerelem jegyében teltek, fél év múlva a kettőnk dolga is révbe ért.

– Könnyen döntöttek a házasság mellett?

P. J.: Volt egy nagy vízválasztó az életünkben: éppen amikor letisztázódott a kettőnk ügye, Kornélia Amerikába utazott egy évre. Ez drámai váltás volt. Két hónapot töltöttünk együtt, majd egy nagy visszaszámlálás, aztán nagy búcsúzás volt az életünk. Végig kellett gondolnunk, milyen elválnunk attól, akit nagyon szeretünk, és milyen kockázatokat rejt az elválás. Akkor még nem létezett a mai online világ, így mi egy éven keresztül postai levelekből ismertük meg igazán egymást. Amikor pedig Kornélia hazajött Amerikából, én jegygyűrűvel vártam őt.

– Az ember életében meghatározó a családi háttér, a szülői indíttatás. Milyen volt ez az önök esetében?

P. K.: Mindketten azon szerencsések közé tartozunk, akik nagyon jó házasságot és szép családi életet láttak maguk előtt példaként. Már a megismerkedésünkkor tudtuk, hogy egy kapcsolatból, ha elmélyül, egyszer házasság lesz. Ez természetes volt számunkra, ezt láttuk a szüleinktől is. A szüleim nagyon szép, harmonikus házasságban élnek a maguk hétköznapi konfliktusaival együtt – mindig azt a példát mutatták, hogy meg lehet oldani a problémákat. Nagyon szerették a gyerekeiket, családközpontúak voltak, a munkájukból siettek haza a családhoz, biztonságos életteret teremtettek nekünk azzal, hogy minden időben ott voltak, ahol kellett lenniük, ahol a társuknak, a gyerekeiknek szükségük volt rájuk. Jó példák voltak előttünk, mi is arra vágytunk, hogy ilyen családunk lehessen.

P. J.: Nekem nem élnek már a szüleim, de elmondhatom, hogy nagyon meghatározó az életemben az, amit maguk után hagytak. Nem erőből és intelligenciából válik egy házaspár a gyermekei számára hitelessé, hanem Isten teszi hitelessé a bizonyságtételüket és az életüket. Tudom, milyen erővel tudnak még ma is hatni a szüleim, a hitük még ma is erőt ad.

– Volt-e olyan dolog, amelyet már az elején szükségesnek tartottak tisztázni a kapcsolatukat illetően?

P. K.: Nagyon fiatalok voltunk, nem voltak nagy elképzeléseink arról, mit és hogyan szeretnénk. Egy megoldandó kérdéssel indultunk: különböző felekezetekhez tartoztunk, János református, én baptista, így azt, hogy melyik gyülekezetbe járjunk, illetve tagozódjunk be, már az elején tisztáznunk kellett. Leültünk, és megbeszéltük, hogyan legyen tovább, mit gondolunk a másik gyülekezetéről, egyházáról. Végül arra jutottunk, hogy az lenne jó, ha egy közösséghez kapcsolódnánk, nem járnánk kétfelé. Ebben meg tudtunk egyezni. Megbeszéltük azt is, hogy örülnénk annak, ha lennének gyerekeink. A házasságkötésünk táján végeztem el az egyetemet, és fontos kérdés volt a hogyan tovább. Azt gondoltuk, hogy nagyobb örömet jelentene az elkövetkezendőkben, ha hamarabb vállalnánk a gyerekeket, mint hogy én elinduljak a pályán, és csak később legyenek gyerekeink.

P. J.: Az már az első pillanatban látszott, hogy a szakmám, hivatásom szorosan össze fog kapcsolódni a családi élettel. Ennek minden részletét nem láttuk előre. Jellemző, hogy az esküvőnk előtti délutánon még a Gárdonyi-versenyen játszottam a Zeneakadémián, gyakorlatilag az orgonapadról mentem az oltár elé. Mindemellett bennem megvolt az a vágy, hogy a gyerekeim semmiből ne maradjanak ki. A családom minden tagja a mai napig részt vesz a szakmai életemben: nemcsak elviselik a zongorán való gyakorlást, a felvételek hallgatását, hanem élvezik a jó gyümölcsöket is, az utazásokat, élményeket.

– De nem csak János művészi karrierje igényelte az egyeztetést: Kornélia igazgatóhelyettesi munkája is sok elfoglaltsággal jár. Hogyan sikerül ezt a mai napig összhangba hozni?

P. J.: Nagy váltás volt életünkben, hogy Kornélia megkapta ezt a feladatot. Igen fontosakká váltak az esti beszélgetések és egyeztetések, de az üzenetküldés, a telefon is, amivel egy-egy impulzust tudunk adni egymásnak. De a legfontosabb, hogy egymás hátterei vagyunk.

P. K.: Úgy gondolom, semmiről sem maradtam le azáltal, hogy nem kezdtem el rögtön huszonéves koromban a pályámat, hanem a családalapítás volt az első. A munka később megtalált, úgy is, hogy negyven felett voltam pályakezdő. Fontos volt számomra, hogy édesanyaként ott legyek a gyerekeim mellett; ez így is történt. Az életem Isten segítségével számos dologban ki tudott teljesedni. Mindig azt csináltam, aminek az ideje volt.