– Több ezren haltak már meg a Covid-járvány miatt, és mindenki láthatja, akár magán, akár a környezetében, hogy sokan félnek a megfertőződéstől, végeredményben a haláltól. Mit tapasztalt a lelkészi munkája során: máshogy fél egy vallásos ember és egy ateista? Vagy ugyanaz rémíti meg mindkettőt? Melyikük fél jobban?

– Annus horribilis, a régiek így mondták, szörnyű esztendő, rettenetes esztendő van mögöttünk, amiben a félelem tényleg polgárjogot nyert. Valóban, a lelkészi szolgálatomban is látom, hogy az emberek nem csak elbizonytalanodtak, hanem nagyon rémült állapotba is tudnak kerülni.

Főleg a második körben, az őszi időszakban. A tavaszi még egy kicsit kedves játéknak tűnt sokaknak: be vagyunk zárva, de azért, főleg elegáns villával, kertes házzal, meg lehet úszni, és ez jó. Távolinak tűnt, persze az emberek szörnyülködtek a híreken. De amikor a saját környezetünkből jöttek a halálesetek, akkor az nyilván mindenkit megérintett, akkor már kezdték komolyan venni. Nekem is, most összeszámoltam, legalább tíz temetést kellett az elmúlt hónapokban végeznem. A fele covidos beteg volt, köztük ismertebb, közéleti emberek vagy művészek.

De nem is ez a fontos, hanem az, hogy ilyenkor, ha beszélget az ember a gyászolókkal, a környezettel, találkozik a klasszikus kérdéssel, hogy miért kellett ennek így történni.

A kérdésére válaszolva: persze, hogy fél a hívő ember is, hiszen ebben a világban él. Sokan még a hitüket is féltik. Talán furcsa ez a megfogalmazás, de igaz, hogy ebben sokan a hitük próbáját érzik. Szeret-e engem eléggé az Isten, hogy engem megtart? Szereti-e eléggé az édesapámat, aki lélegeztető gépen van? És ha meghal az édesapám, akkor az az Isten szeretetének megvonását jelenti? Tehát az Isten engem vagy őt megbüntetett? Sokan esetleg a hitükben is meginognak.

Ha az ember élete pusztán a születéstől vagy a fogantatástól a halálig tart, akkor nyilván mindennek vége a halállal. A hívő ember azt próbálja, nem bemagyarázni magának, hanem elfogadni, és valahol ez a megnyugvást is jelentheti, hogy a halállal nem ér véget minden. Én magam is, most már 60 év felett, néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne a halál állapotában? Azért van ebben valami vigasztaló is. Találkozni azokkal, akik már előre mentek, akiket akár én nem is ismertem. Vagy választ kapni olyan kérdésekre, melyek itt a földön annyira összevisszaságban vannak.

Jó, ha az ember tényleg hittel tud erre tekinteni, ráadásul úgy, ahogy Pál apostol fogalmaz: én szeretek itt lenni a földi életben, ugyanakkor vágyódom arra is, hogy az Isten közelében legyek a meghalásban. Így fogalmaz szó szerint: nekem az élet a Krisztus, és a meghalás nyereség. Nos, akkor az ember már egy olyan világot gondol el, és erre a Szentírás segítséget is ad, ahol tényleg a teljesség van, és nem ez a mostani töredékesség.

– Akkor hibás kérdésfeltevés, amit az előbb említett a hívők küszködéséről, hogy az isteni szeretet megvonását jelenti-e, ha valamelyik szerettem meghal?

– A feltevés nem hibás, mert szabad, kell is kérdéseket feltenni. Szabad és kell is kételkedni. Az igazi hit nem egy kényelmes, andalító elfogadása annak, hogy van túlvilág. Ezt meg kell harcolni.

A bibliai Jóbra gondolok, aki a nagy klasszikus szenvedő. Miközben már vakargatta a sebeit egy kődarabbal, az üszkös és leprás sebeit, meghalt a lánya, a fia, és azoknak a családtagjai, ő végig azzal küzdött, hogy akkor őt elhagyta az Isten? Akkor azt mondja dacosan a felesége: átkozd meg az Istent, és halj meg! Rendezd le a magad részéről, hogy az Isten az ellenséged, és becsapott téged. Akkor Jób végigharcolta ezt, és azt tudta mondani, hogy az Úr adta, és az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Ha kapok valami jót, azt is az Istentől kapom, de próbálom befogadni a rosszat is. Ezt hívjuk a hit harcának, amit az embernek meg kell harcolni. Jó esetben ebben van egy lelkigondozó, egy lelkipásztor, aki tud segíteni. De a lelkipásztornak is lehetnek kérdései, gondjai, ezért fontos, hogy neki is legyenek lelkigondozói.

– A karácsony időszakát hagyományosan az anyagi értékektől való, legalább ideiglenes tartózkodásként, az egymáshoz fordulás szükségességeként szokták az egyházi emberek említeni. De mit tud az egyház egy ilyen helyzetben kínálni? Amikor megint a tudomány, megint a fejlődés, ha akarom, akkor a Pfizer gyógyszergyár harminc valahány milliárd dollárja hozza el a megoldást az egész emberiséget sújtó problémára? Ebben a versenyhelyzetben, amikor megint csak a materiális javak segítenek, nem marad le az egyház?

– Nem is szabad beszállni ebbe a versenybe. El kell fogadni rögtön az elején, hogy mi nem ezekkel a cégekkel, vagy iskolákkal versenyzünk.

Az interjú itt folytatódik.

PODCAST.