Kontinensünkkel, Európával kapcsolatban egy mítoszt és egy álmot kell felidéznünk. A jól ismert görög mítosz szerint Zeusz beleszeretett a tenger partján sétálgató föníciai királylányba, Európába. A főisten bika alakjában ment el a szép leányért, és szarvai közé kapta őt. Nekiiramodott, és a tengeren át magával ragadta Kréta szigetére. Európának aztán három gyermeke született Zeusztól. A mitológiai hagyomány szerint tehát egy nyugatra szöktetett ázsiai királylányról nevezték el kontinensünket.

A mai panel címében is szereplő „megosztott világ” mindig a mítosz része. Hiszen ez a megosztottság mindig együtt jár az erővel és a hatalommal való visszaéléssel. Többnyire a politikai erővel és a gazdasági hatalommal.

Ismerünk egy álmot is. Ez is Ázsiába vezet vissza bennünket, akárcsak a mítosz. Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv szerint Troászban váratlanul egy macedón harcos jelent meg álomban Pál apostolnak, ilyen szavak kíséretében: „Jöjj át, légy segítségünkre!” (ApCsel 16,9). Ez a jelenet nem más, mint a pogány Európa segélyhívása a kereszténységhez. Pál meghallja ezt a sikolyt, és elindul. Vele együtt pedig a Jézusról szóló jó hír, az evangélium is eljut Európába. A Szentlélek életet lehel a haldokló görög-római világba. Ennek nyomán egy új Európa született.

Az antik kultúra iránti tiszteletem ellenére meg vagyok győződve arról, hogy nekünk ma az európai álmot kell képviselnünk, nem pedig a mítoszt. A mítosz ugyanis pogány, míg az álom keresztény. Kontinensünk nyugati és keleti felén egyaránt látható, hogy az országok – sőt, az egyházak is – sorra adják fel a keresztény hagyomány számos elemét, ezzel pogány ill. újpogány állapotba taszítva Európát. Ezért kell meghallanunk mindannyiunknak a sikolyt: „Jöjj…, légy segítségünkre!” Meghalljuk-e vajon a szekularizált, imádkozni, énekelni, Istent dicsőíteni már képtelen kontinens segélykiáltásait?

Mert ha meghalljuk, akkor nagyon egyértelműen kell válaszolni rá. Olykor szavakkal, akár profetikus igehirdetéssel. Ezt tette Pál is: hirdette az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan volt az idő. Kiállt az Areopagosra, vállalta a különböző filozófiákkal és eszmeáramlatokkal való találkozást és vitát, de aztán a leghatározottabban azt mondta: „Nem akarok tudni másról, csak Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.”

Evangélikusként számomra sokat jelent a lutheri kereszt teológiája, amelyet ő a dicsőség teológiájával helyez szembe. Az egyháznak újra és újra választania kell: melyik oldalon áll: a napfényesen vagy pedig tud árnyékban maradni. A hatalmasok kegyét keresi, vagy a szegényekkel és elnyomottakkal azonosul. A dicsőség teológiájának kísértése nemcsak a középkorban jelentkezett, hanem a legújabb korokban is. Keleten és Nyugaton egyaránt.

Egy japán teológus könyve ezt a címet viseli: „A keresztnek nincs fogantyúja”: Képzeljük el ezt a bizarr helyzetet: emberek indulnak el Jézus követésére, és a keresztet nem a vállukon viszik, hanem elegáns bőrfogantyúval tartják, és lóbálják, mint üzletember az aktatáskáját. De a keresztnek nincs fogantyúja. Jézus a keresztet a legnehezebb testtartásban vitte. Az sebet ejtett rajta, horzsolta, annak súlya alatt a földre rogyott. A kereszt hordozós – vagy Luther szavával a kereszt alakú – egyház lehet csak hiteles.

És ez korántsem csak szavakban kell, hogy megnyilvánuljon. Gyakran néma és alázatos szolgálatban. Önfeláldozásban. Egyházként nem kell mindig a kirakatban lennünk vagy címlapokon szerepelnünk.

Megkülönböztethetjük a látható és a láthatatlan egyházat. Utóbbinak, a láthatatlan egyháznak két kovásza van: a vértanúság és a szegénység.

Egy olyan országban vagyunk, amelynek lakói mind a kettőre példát tudtak adni. Egy olyan közösség ennek a konferenciának a fő szervezője, amely ugyancsak ezt a két egyházi karakterisztikumra teszi a hangsúlyt.

Az erőt és hatalmat mutató európai mítosszal szemben az európai álomról beszéltem. A panel címében ugyancsak szereplő „keresztyén egység” ennek az álomnak a része. Az egységet nem mi munkáljuk, hanem az eredendően adott. Az ember csak megbontani, szétszakítani képes azt. Pál apostol nem véletlenül beszél az egység összefüggésében a testről annak tagjairól. Ha egészséges a test, akkor minden szerv egymást kiegészítve és a másik tagot is hordozva működik.

Korunk egyik legnagyobb európai problémáját, a migrációt is ebben az összefüggésben értelmezem. Egyrészt nem lehet kérdés, hogy az egyházak aktívan jelen kell, hogy legyenek a bajok lehetséges orvoslásában. Másrészt ez a probléma arra figyelmet, hogy kényelmünket feladva, a másikat segítő, az idegent befogadó módon kell, hogy éljünk.

Az elején idézett bibliai történetben az akkor még pogány Európa kért segítséget, és Pálék így érkeztek oda az evangéliummal. Úgy is mondhatnánk, hogy Európa úgy kapta a keresztyénséget,és éppen Közel-Keletről. Most – az üldözött szí és egyéb keresztyénekre gondolva – itt az ideje annak, hogy ebből valamennyit visszaadjunk. A keresztyénség lényegét, a jézusi szeretetet és irgalmat.

Sokat segít ebben az a bibliai ige, amely a mi közösségeinkben 2015 igéje: „Fogadjátok be egymást, ahogy Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére.”

Tudom, hogy a menekült-kérdésnek számos elágazása van. A politikai kuszaság ismerete nem mentesítheti az agyházat keresztyén kötelessége alól, hogy az irgalmasságot gyakorolja, akár válogatás nélkül. Erre figyelmeztet Mt 25 profetikus beszéde: „Éheztem, és ennem adtatok … szomjaztam, és innom adtatok. Jövevény voltam, és befogadtatok…” Tudjuk, hogy hányszor ennek az ellenkezője a gyakorlat: „Nem adtatok enni, nem adtatok inni, nem fogadtatok be…”

Megszégyenülve olvasom a Cselekedetek könyvének végét. A 27. fejezetben Pált és társait fogolyként, hajón viszik Itáliába. A tengerészek ellenségesen viselkednek az utasokkal, akik több százan zsúfolódnak össze a hajón. Már hetek óta nem ettek semmit. Egyszer csak hajótörést szenvednek, és katonák meg akarják ölni a foglyokat. Aztán nagy nehezen – ki úszva, ki deszkákba kapaszkodva – csak partra evickélnek Málta szigeténél. Ami pedig ezután történt, arról szóljon Lukács, a könyv szerzője: „A barbárok nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk, mert tüzet raktak, és a ránk zúduló eső és a hideg miatt mindnyájunkat befogadtak”. Még a barbárok is képesek az irgalom ilyen megnyilvánulására.

Hazámban, Magyarországon drámai a menekültek helyzete. Itt is azt mondom, hogy a politikusokhoz, közgazdászokhoz és szociológusokhoz képest az egyház más útján, a maga útján, pontosabban a jézusi úton kell, hogy járjon. Ebben a szellemben nyilatkozott szeptember néhány napja a magyar Szent Egyed Közösség. Felemelték szavukat a magyar-szerb határra telepített szögesdrót-kerítés ellen, vagy aggasztónak tartják azt a törvényjavaslatot, amely bűncselekménynek nyilvánítaná „a határzár tiltott átlépését”, illetve aggályosnak azt a tervezett rendelkezést miszerint a rendőrség előzetes határozat nélkül beléphetne magánlakásokba, ha ott jogellenesen tartózkodó személy jelenlétét feltételezi.

Az egyes menekülteken való segítéssel együtt kell, hogy járjon az okok felderítése és bűnös rendszerek felszámolása. Erre utal ez a talán többek által ismert bibliai parafrázis:

„Amikor másodszor is Jerikó felé ment, megint talált egy sebesültet a samaritánus. Harmadik, negyedik, ötödik útján újabb és újabb áldozatok feküdtek az országúton. Százszor tette meg az utat és száz szerencsétlen feküdt ott, majd ezerre és ezerre bukkant. Mindig ugyanazon a helyen. Ez foglalkoztatta, amikor 2333-madszor ment Jeruzsálemből Jerikóba. Szinte belebotlott az újabb sebesültbe, annyira gondolataiba merült. Sóhajtva szedte elő a kötszert a nyeregtarisznyából, rutinosan látta el a 2333. sebesültet.

Gyakorlott mozdulattal emelte a szamárra a vér borított testet, és lám, az állat magától indult el a fogadó felé a jól ismert úton. A szamár és a sebesült szerencsésen meg is érkeztek. A samaritánus pedig a sivatag felé tartott, hogy megkeresse a rablótanyát. Mert amikor a 2333. áldozatba botlott, hirtelen rádöbbent, hogy sokkal jobb samaritánus lehetne, ha végre a tettesekkel is törődne, s nem csak ragtapaszokat osztogatna...”