Falcsik Mari: ILONA
klasszikus értelemben véve
nem volt a családom de vér szerint
rokonom aki itt és most megidézve
még egyszer visszanéz ránk
gyérhajú kis dacos fejét felszegve megint
hiszen a vér a mi fiatal erős vénánk
piros leve vagy öreg lilakék
ereink lassú nedve csak egyformán kering
mielőtt egy vágástól vagy egy lövedék
ütötte lyukon át kifolyna belőlünk vagy vérméreg
fullasztaná el vagy a tífusz lázában elég
de ha a lét gőgje bárkiben valami mást tételez
az egy kínhalálban még az ilyen is rokon
lesz – minden gyilkos kivégzésének tanúsága ez:
ha hűlő hús ha illanó lélek
a meghaló ember már csak az ami –
nos ha én egyszer a családomról beszélek
csakis ezen a legősibb alapon
szeretnék a rokonaimról vallani
láttam a számokat sokféle karokon
köztük Ilona néni vékony fehér az ereket látszani
engedő karján akinek ablakait üvegtapéta fedte
hogy abba a Falk Miksa utcai szép lakásba
semmiképp ne nézhessenek be
valakik – azok – pedig az ablaksor az utcára nézett
a negyedik emeleten de hát ez mit se számít
ha a hűséges félelem éjjelente
keresi és bizton meg is leli a maga egyszerű csatornáit
és láttam az álszemérmet
nem tűrő akarását ahogy gyakorolta
az élete testi-lelki javaihoz való teljes jogot:
minden akaráshoz túl minden veszteségen
pedig körötte anyja apja nénjei az összes halottja
árnya jöttek mentek mind akiket otthagyott
mert gyöngébbek voltak nála
de ahogy ő mondja ő akkor és ott már „egy egészen
más valaki” lett: egy ponton túl nem érdekelte
még a legszeretettebbek halála
sem – ahogy ő mondja ezt próbálta
„későbbre halasztani” –
hanem csak a saját élete az élete amit
szívós lépésre lépés percre perc munkával
kimentett onnan és most ezért van itt
és ezért él – él! él! ha árnyak
ha ablakok mögé betapétázott önvádak
között is de él! és tanúskodik