Karácsonyi bögrék

Nálunk azelőtt sosem volt egyforma étkészlet. Talán mert sokan vagyunk. Nem lett volna elég a hatszemélyes, a nagyobb meg biztosan drága is. De sose hiányoltuk. Az egyikünk fehér csuporból ivott, a másik csíkos pohárból, de volt egy kék virágos bögre is meg egy söröskorsó, pár rózsás kávéscsésze meg a törött fülű. Ilyenekből ittunk. Sokáig meg – még ezek előtt – egy zománcos, füles pléhcsuporból ittunk, ami a vödör mellett egy kis tálcán volt. A vizet az utcáról hordtuk: ha kiürült a vödör, valamelyikünk kiszaladt vele, és megtöltötte. Aztán abból a füles csuporból ivott mindenki, úgy sorba’.

Hanem aztán ugye beköltöztettek minket a falu széléről egy szép kertes házba, és ott már benn a falból is jött a víz egy csövön, elkallódott a vödör, s helyette lett a sok mindenféle pohár, amiből ittunk. Hát, így nőttünk.

Na, aztán apánkat hívták egyszer ki külföldre dolgozni, hogy menjen ő is keresni, mint mások – sok pénzt. És akkor el is ment, azt mondta, hogy majd egy hónap múlva jön haza, karácsonyra, addig ne is várjuk. Már nagyok voltunk, Erzsike férjnél, Feri meg Pista is asszonnyal már, a legkisebb is hamarosan kimarad a nyolc osztályból. De nekünk mégis úgy hiányzott az apánk, mint a gyermekeknek. Anyánk csak tett-vett, sürgölődött, ahogy szokott, de rajta is láttuk, hogy fancsali képet vág.

Hát hiányzott mindenkinek az öreg. Még a cigarettájának a szaga is, amit pedig úgy szokott szidni anyánk. Ha kezünkbe akadt valamelyik ruhája, sóhajtottunk. Néztük esténként az üres ágyát. „Na, valamelyik belefekhet” – mondta anyánk, de hiába voltunk szorosan a házban, senki nem akarta elfoglalni az öregnek a helyét.

Aztán csak teltek a napok, hetek. Néha rosszabb volt, máskor jobb, ahogy adta magát. Vártuk nagyon a karácsonyt, meg hogy jön az apánk akkor. Anyánk már vett is ezt-azt hitelbe, hogy az öreg most sok pénzzel jön haza, legyen húsos szalonna is a káposztás töltelékes húshoz. Aztán jött az ünnep. Anyánk főzött egész nap, mi meg rendet raktunk, tisztaságot csináltunk, lett fenyőág az ablakba, Déneske, az unoka hozott rá színes papírláncot, amit az óvodában készített. Jól be is fűtöttünk, jó szagok voltak, és vidámság.

Csak azt vártuk még, hogy ne essék hó, mert akkor nehéz közlekedni hazafelé. Hát az nem is esett, csak köd volt, és mondta a rádió, hogy sok a baleset, vigyázni kell az utakon. Apánk meg csak nem jött. Már éhesek voltunk nagyon, nekiláttunk enni. Akkor már csak kiszedtük az ételt a kicsiknek tányérba, hogy jobban hűljön, de a jó szagok bennünk is étvágyat keltettek, nekiálltunk a vacsorának. Csak anyánk nem evett. Ült az ajtó mellett főkötősen, a két kezét összekulcsolva az ölében, és várta apánkat. Későre járt, elálmosodtak a gyerekek, Maku meg Loló el is aludtak, haza kellett menni velük, nem tudott tovább együtt várni a család. Csendesedtünk már mi is, pedig eleinte jókedv volt, de csak az is fogyott, ahogy fáradtunk, meg jött az aggódás. Lassan szállingóztunk az ágy felé. Anyánk is kimerült volt, láttuk, de tartotta magát.

És aztán már jó későn éjszaka egyszer csak nyílik az ajtó, megjött apánk! Annyire aggódtunk érte, annyira nem volt neki kutya baja sem. Igaz, hogy fizetést alig hozott haza, mert egy csomó puccos, egyforma karácsonyi bögrét vett belőle, hogy legyen nekünk is hangulatunk, de már mindegy volt. Annak örültünk, hogy épségben megérkezett. S aztán nevettünk, hogy akkor nekünk most már egész évben karácsonyunk lesz a kék ünnepi bögrékkel, mert persze nem raktuk el akkor sem, amikor eljött a január, sőt a tavasz meg a nyár is.

De azért az jó volt benne, hogy megtudtuk, apánk is annyit gondolt ránk, mint mi őrá, mert pont annyi bögrét hozott, ahányan vagyunk – unokástul, menyestül, vőstül. És hogy valamiért ettől az érzéstől ünnepebbek lettek a hétköznapok is.

A megkerült kisbárány

Szeptember végén érkezett az óvodánkba egy testvérpár: Ellák és Merse. Az előző héten emelték ki őket bántalmazó családjukból, és pár nap elteltével az első felkért nevelőszülő is visszaadta őket. Most a második helyen próbálkoztak befogadni a két gyereket.

Bizony nagyon rossz állapotban voltak. Az egyik féktelenül rohangált, és eszeveszetten nevetett mindenen, a másik olyan volt, mint egy kis összegömbölyödött sün. Még a haja is úgy volt vágva, mintha kis tüskéi állnának szanaszét a fején. Bár a tüskék között néhány meglepő kopasz folt is látszott. Nagy tehetetlenségében, szorongásában előfordul, hogy tépi a haját, harapja a kezét, vagy máshogyan bántja magát egy lurkó.

Merse ilyen érzékeny kis lélek lehetett, ahogy sejtettük. De csak sejtéseink lehettek, mert semmilyen módon nem tudtunk a közelébe férkőzni. Ez az első néhány napban nem is volt csoda a mozgalmas előzmények után. De ahogy eltelt két hét, és a kisfiú még mindig nem beszélt senkivel, már kezdtünk megijedni. Ellák, a virgonc testvérke nem zavartatta magát. Mindenkihez odafutkosott, és akkor is csak kacagott hangosan, ha elvettek tőle egy játékot. Ez is szívszorító volt, de neki legalább meg-megsimogathattuk a fejecskéjét, és azt is szemmel láthatóan észrevette, ha rámosolyogtunk.

Merse azonban zárva tartott – minden területen. Sikított, ha hozzáértünk; ha ránéztünk, elkapta a tekintetét. Úgy tett, mintha nem hallana, a kézmosásra is úgy tudtuk rávenni, hogy a testvére hátulról tolta a csapig. Enni pár falatot volt hajlandó, de ha látta, hogy észrevettük, azt is abbahagyta. Mindenkire haragudott, és mindenkivel bizalmatlan volt. Fájt, hogy nem láttuk még mosolyogni vagy akár csak önfeledten játszani. És persze nehéz volt, hogy nem beszél. Nem kér, nem kérdez és nem válaszol. Nem fogad el se közeledést, se szeretetet.

Eltelt az október, a november nagyobbik része is. Már a család is aggódott, pszichológushoz vitték a fiúcskát, kapott egy papírt arról, hogy valószínűleg komolyabb az elakadás. Mi pedig az óvodában egyre inkább tehetetlennek éreztük magunkat vele kapcsolatban. Annyira foglalkoztatott ez a kisgyerek, hogy már a családom is tudott róla. Imádkoztunk érte, és gyakran emlegettük.

Az idő lassan télbe fordult, lehulltak a fákról az utolsó levelek is, és a reggeli ködöket fölváltotta a metsző hideg. Hó nem esett, de az itt-ott összegyűlt pocsolyák már roppantak a talpunk alatt napközben is. Készülődtünk az ünnepekre. A csoportok közül egy a Mikulásra, egy az újévre, mi pedig a karácsonyra készítettünk egy kis műsort.

Merse persze most sem szólalt meg, csak ült lehajtott fejjel a sarokban, mint aki ott sincs. A gyerekekkel sokat beszélgettünk azokban a napokban a kis Jézus születéséről. Meghitt, bensőséges pillanatok voltak ezek, amikor előkerültek a kicsik történetei is a saját születésükről. Igazi ajándék volt mindannyiunknak ez az időszak. A szereplők ügyesen tanulták a szövegeket, a dalok is jól mentek már. Lassan meg is nyugodtunk, hogy jól fog sikerülni az előadás, így sok játékra és kézműveskedésre is maradt időnk, ezt a gyerekek nagy része élvezte is.

Az utolsó nap főpróbát tartottunk. Most már nem a csoportszobában, hanem a közeli művelődési ház színpadán, amely tágasabb volt, és persze ott a díszlet is készen várt már ránk. A gyerekek izgatottan öltözködtek, ki pásztorkucsmát, bundát, ki angyalszárnyakat öltött. Mária gyönyörű kék ruhát viselt, József szép, kunkori végű pásztorbotot fogott a kezében. A fogadós is felvette a fürdőköpenyt, és a három napkeleti bölcs turbánja is a helyére került.

Talán ez a nagy sürgés-forgás volt az oka, hogy bizony egy kicsit elfeledkeztem Merséről. Az úton még megvolt, aztán a nézőtéren leültettem, és mentem segíteni a jelmezt öltő szereplőknek. Amikor azonban minden készen állt, rémülten vettem észre, hogy a mi kis némánk nincs sehol. Először a váltótársamat kértem meg, hogy nézzen körül a színpad mögött és a mosdókban. A dadusunk az utcára futott ki, hogy nem indult-e el a nagyvilágba ez a kicsi legény. Akkor még reménykedtem, hátha csak egy kis közjáték lesz ez az egész, de bizony Mersét nem találtuk sem az épületben, sem az utcán. Szólongattuk, rohangáltunk, telefonáltunk az oviba.

Már majdnem sírtam, amikor a színpadon egyszer csak mozgolódást vettünk észre. A felfordulásban egy palást a jászolra került – alóla kukucskált ki az a szép fekete szempár, a mi Mersénk. És a pillanatnyi beállt csendben halkan megszólalt: „Szeretnék már megszületni hozzátok…”

A megkönnyebbüléstől ki sírt, ki nevetett. Öleltük, dédelgettük, puszilgattuk a megkerült kis báránykánkat, aki azon a próbán valóban megérkezett közénk.

Egy mondat

Bár alapvetően tudom, hogy az ajándékozás is egy szeretetnyelv, az ünnepekre ritkán sikerül jó ötlettel előállnom. Ha valakinek szüksége van valamire, azt igyekszem megszerezni neki, és örülök, ha sikerül. De terv szerint nem nagyon megy nekem. Talán csak a gyerekeknek szoktam eltalálni, mi volna jó. Lehet, hogy azért, mert ők még majdnem mindennek örülnek.

Mindenesetre a férjemmel azt találtuk ki, hogy fölöslegesen nem erőlködünk meglepetésen, hanem kettesben elmegyünk vacsorázni egy szép helyre, beszélgetünk, nyugodtan is töltünk együtt időt, tárgyakat meg csak a kicsik kapnak. A lányunk már nyolcéves, szeret olvasni, neki könyveket vettünk, a kisfiunk meg ötesztendős, járműrajongó, ő parkolóházat kapott a kisautóihoz. A nagy már maga készítette az apró ajándékait, rajzolt apának, a nővérének és nekem is.

A kicsi, aki egészen eddig mindig csak azt látta meg, amit ő kapott, most zavartan pislogott körbe. „Jaj, én nem hoztam nektek semmit – kapta a szája elé a kezét. – Pedig nagyon szeretlek benneteket.” És hiába vigasztaltuk, hogy semmi baj, csak lebiggyedt a kis szája széle. Már éppen el is pityeredett volna, amikor jó ötlete támadt. „Gyertek csak! – kezdett kikászálódni a bánatából. – Üljetek közel egymáshoz ide. De nagyon közel ám!” Aztán végigfeküdt az ölünkben, és elégedetten sóhajtott fel.

Mi mosolyogtunk, de nem egészen értettük, mi is történt. Így aztán elmagyarázta: „Én saját magamat adom nektek. Mint Jézus.” És elégedetten elvackolódva az ölünkben el is aludt hamarosan.

Mi pedig azóta is sokat gondolkodunk ezen az ajándék mondaton, amelyet a kisfiunkon keresztül kaptunk. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 49–50. számában jelent meg 2020. december 20-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.