A történet kezdetéig próbálunk visszamenni. Mariann felidézi: kisgyerekként a természetben játszik, és megérzi, hogy „valami van”. S attól fogva az egész életét végigkísérte a gondolat. Az igazi megtérés, a Krisztus-követés melletti döntés azonban felnőttként érkezett el, egy fájdalmas eseménysor nyomán. 2015 októberében hosszú, súlyos betegség után meghalt szeretett édesapja. A frissen megkeresztelt Mariann érett hitre valló megfogalmazást választ, amikor azt mondja: ez a nehéz időszak – amelynek végére az édesapa már nem tudott kommunikálni a családjával – komoly kegyelmi állapotokat hordozott. Olyan együttlétekre adott kettejüknek lehetőséget, amelyekre másképp nem lett volna mód. Akkor nem, de ma már vigaszként tud ezekre tekinteni. Egy út volt, amely megmutatta számára, hogy mi a fontos, és mi az örökség. Mariann meggyőződése, hogy édesapja „látens keresztény” volt, hiszen egész életében – noha katonai felsővezetőként hatalom volt a kezében – a szeretet törvényei szerint élt, a jóságot, az irgalmat, az alázatot gyakorolta, és feltétel nélkül szerette a családját. Emberi oldalról Mariann elsőként neki köszöni megtérését.

Az első állomás. Persze nem ilyen „egyszerű” a történet. A temetés után jött a neheze. Mariann teljesen összeomlott, rettenetesen lefogyott, bezárkózott. Hadat üzent Istennek: „Te tényleg ezt tetted?” Minden, ami biztos volt, kicsúszott a kezéből. Emberi kapcsolatok, korábbi kapaszkodók – sehol senki és semmi. Másfél évig tartott ez a vergődés. És akkor – perben és haragban a világgal, magával, a Teremtővel – mégis Istenhez kiáltott: „Legalább egy ösvényt mutass nekem!” Hívő ismerőseinek korábbi vallomásai idéződtek az emlékezetébe, de még mindig nem állt készen, hogy kimondja az igent a jézusi hívásra.

Ismét vissza kell ugranunk az időben. Mariann évekkel ezelőtt egy evangélikus lelkész üzletembert hívott meg a rádiós portréműsorába: Lénárt Viktort. A találkozás jól sikerült, sőt az akkor édesapját gyászoló lelkész arról is mesélt, hogy miként kapaszkodik össze a fájdalomban Istennel. Mariann – akkor még egészséges szülőkkel maga mellett, sikeres pályát befutva – még nem sejtette, hogy ez volt az első állomás. De nem felejtette el a hitet, amelyet Viktor tekintetében látott, és arra gondolt: „Ezt a hitet szeretném én is magamnak.”

2015-ben, édesapja haldoklásának heteiben jött el az idő, hogy felhívja Lénárt Viktort. A száma azonban nem volt meg. Kinyomozta, majd – nem hívta fel! Még egy év nyomorúságos szenvedés várt rá. Futott fűhöz-fához, meséli, átértékelődött minden és mindenki az életében, és már a halál gondolata is megfordult a fejében. Végül vette a telefont, és lelkigondozást kért a lelkésztől. Elindult hát valami. Isten azonban még mindig tartogatott meglepetést Mariann-nak. Egy álom hatására felhívta sok éve nem látott egyetemi barátnőjét, aki örömmel újságolta neki: jól van, fordulat történt az életében, megtért. „De jó neked!” – szakadt ki a válasz Mariannból.

A barátnő ajánlott neki olvasnivalót, s ezek mind megfogantak a gondolataiban. Aztán hamarosan elhívta Mariannt egy keresztény közösségbe, ahol ő először élte át, hogy idegenek imádkoznak érte. A negyvenöt kilóra fogyott fiatal nő hosszú idő után először tudott aznap este gyomorgörcs nélkül enni. Másnap pedig mintha egy picit erőre kapott volna. „Nem tudtam, hogy mi ez az erő, csak azt, hogy soha többé nem akarom elengedni!” – emlékezik vissza.

Akár meg is keresztelkedhetek? Innentől felgyorsultak az események: a barátnőjével többször elmentek együtt katolikus templomba, imádkoztak, Bibliát olvastak, beszélgettek. Mariann „próbára is tette” Istent: a magában feltett kérdéseire várta a választ az igehirdetésekből vagy a fellapozott Szentírásból. És nem csalódott, mert azt érezte, őt újra és újra megszólítja az Isten.

A hitre találás útja racionálisan megteendő lépéseket is tartogatott. Mariann rászánta az időt, hogy közelebbről is megismerjen több felekezetet, tudatosan kereste a fiatal igehirdetőket, figyelt, informálódott. Tudta, jó úton jár, már van, aki fogja a kezét, és botladozó lépteit bátran teheti, van, aki felsegítse: az őt oly régóta kereső, szerető mennyei Atya. Végül a kör bezárult: visszaérkezett az első jelentős állomáshoz, és a Lénárt Viktor vezette közösségbe kapcsolódott be. Viktor mellett Joób Máté, Bolba Márta lelkészeket, valamint Rihay Szabolcs és Benkő Vilmos prédikátorokat említi mint akikhez kötődik, és már több új barátság is kialakult a közösség által.

Február–március táján tette fel a kérdést Viktornak Mariann: „Akár meg is keresztelkedhetek?” „Természetesen” – mosolygott a lelkész. Onnantól kezdve tudatosan kezdtek el készülni a húsvéti ünnepre.

A belső út bejárása mellett földrajzi értelemben vett utazások is fontossá váltak Mariann megtérésében. Mint például a tavalyi indonéziai útja, amikor, mint mondja, „megtanultam hagyatkozni Istenre”. Átélt ott földrengést, viharokat, és úgy jött haza, hogy tud bízni a Teremtőben. Azt a harmóniát, békességet, amelyet ott kapott, olyan kincsként őrzi, hogy ha kell, bármit, bárkit képes ezért kiiktatni az életéből, bármiről képes lemondani – legyen az munka, kapcsolat, anyagi forrás. A lényeget, a legnagyobbat kapta meg akkor, amikor a legmélyebben vergődött a fájdalmak poklában.

Luther nagyon menő. A kérdésre, hogy az édesapja a haldoklás három hónapja alatt, amikor már beszélni sem tudott a szeretteivel, vajon közel került-e Istenhez, Mariann így válaszol: „Sokszor találtam őt összekulcsolt kézzel.” Azóta is, ha segítségre van szüksége, Mariann az imáiban megemlíti édesapját, végtelen hálával telve iránta: „Még a halálával is adott nekem valamit, ami örök.”

Vajon hogyan látja egy nem „beleszületett” az evangélikus egyházunkat, a tanításainkat? Mariann elmondja, hogy tanulmányai alatt Luther Márton személye és a reformáció mindig is nagyon vonzó volt számára, pedig akkor még nem sejtette, hogy egyszer ebben az egyházban találja meg lelki otthonát. „Luthert nagyon menőnek tartottam, és a gyülekezetet, az egyházat is. Itt az lehetsz, aki vagy. Ez egy út, megismerni az egyházat, maga Jézus egy út, folyamatos tanulásnak élem meg az egészet, amiben benne vagyok. Most épp a Szentföldre készülök.”

Mariann nem siet sehova, nem kapkod. Meg akarja élni a vele történt csoda minden egyes pillanatát. „Egyelőre azt sem tudom egészen pontosan, mi a konfirmáció. Van idő. A lényeg, a megtérésem, megtörtént.” Telefonján applikáció nyújtja a napi igét. Reggeleit jézusi üzeneteket tartalmazó könyvecske olvasásával kezdi. Érdekes – vagy inkább természetes? –, hogy a kapott igék mindig reagálnak a napjára. És az is érdekes – és bizonyára nem véletlen –, hogy az újságíróként hozzá érkező hívő riportalanyok mindig adnak neki vagy egy imádságot, vagy egy igét, valami olvasnivalót, amelyet lelki ajándékként őrizget. Minden mozaikdarabka összeáll egy egésszé. Ezek a találkozások, élmények, benyomások erősítik, formálják a hitét. Mariann pedig ennek termékeny befogadója lett, és tanítványként „dolgozik” is vele, örömét lelve az új, ajándék életben. „Olyan jó kimondani, hogy evangélikus vagyok! – mondja lelkesen, büszkén. – Szeretem ezt a szót: evangélikus. Ez egy jó hír!”

A középpont Jézus Krisztus. A nyakában függő finom kis aranyláncról is beszélgetünk. Az ékszer gondosan megmunkált darab, a precízen vésett rovátkák mind a szimbólum közepébe futnak bele. „Ezt a keresztet én terveztem. Azt szerettem volna, hogy legyen egy középpont, ahol összeérnek a választások. Mert a középpont: Jézus Krisztus. Tudom, hogy nagyon szabad lehetek Istenben. Ő a lényeg.” Ha a keresztre reagálva megkérdezik, miért viseli, kész a válasszal: „Szívesen, ujjongással mesélek a velem történtekről.” Olyan bizonyságtevője akar lenni az Úristennek, aki nem tartja, nem tarthatja meg magának a hírt. A rádióban is gyakran szóba hozza, s hálás érte, hogy már sok pozitív visszajelzés érkezett. A kapott lehetőséget eszköznek tekinti, hátha lesz, aki éppen az ő szavainak hatására jut hitre.

A provokatív kérdésre, nem tart-e attól, hogy alábbhagy a kezdeti lelkesedése, nem rózsaszín-e a szemüveg, amelyen keresztül látja a világot, Mariann határo­zottan állítja: „Ahonnan én jövök, annál számomra nincs nehezebb történet. Fel­nőttként keresztelkedtem meg, és jól átgondoltam életem legfelelősségteljesebb döntését. Naponta növesztem magamban az Isten-kapcsolatomat. Semmi sem ingathat meg a hitemben.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2018. október 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.