Európa-szerte hiába várták haza a fiúkat, a férjeket és az apákat karácsonyra. A frontvonalak minden értelemben befagytak. A fegyverek ugyan mindkét oldalon nagyon jól működtek, de egyik oldal sem tudott a másik fölé kerekedni. Állóháború alakult ki. A sok száz kilométeren át futó frontvonal megmerevedett. Nagyjából egy focipályányi távolságban párhuzamosan kiásott lövészárkokból néztek farkasszemet, és lőtték egymást az ellenséges katonák.

1914 decemberére a nagy háború már egymillió halottat követelt. Fájdalmas karácsony volt. Csalódottság, fáradtság, gyász és fásultság töltötte be a katonák lelkét. Hideg volt, és szinte elviselhetetlen körülmények. Szeretteik és az otthonuk hiányáról is szenvedtek, miközben ott, a lövészárkokban a pusztulás, az értelmetlen öldöklés és a kilátástalanság érzése járta át őket.

Azon a karácsonyon, ott, a háború poklában azonban valami egészen elképesztő dolog történt.

Szenteste kivételesen csend volt. Egyik oldalról sem lőttek. A katonák többsége szeretteire gondolt, az otthon megszokott ünneplésre, és énekelni kezdtek. Előbb a brit lövészárokból szűrődött ki a karácsonyi énekek hangja, amelyet a szokatlan csendben a másik oldal lövészárkaiban is hallottak. És a németek is énekelni kezdtek. Ők az egyik legismertebb karácsonyi éneket, a Csendes éjt (Stille Nacht) kezdték el. A túloldalról előbb tapsot hallottak, majd amazok is bekapcsolódtak az éneklésbe. Az egymással szemben álló felek, az ellenségek együtt énekeltek, és ezáltal valami máris kezdett megváltozni bennük és közöttük.

A közös karácsonyi énekek nemcsak azt tudatosították bennük, hogy milyen ünnep is van azon a napon, hanem azt is, hogy a szemközti árokban is emberek vannak, akik karácsonykor hozzájuk hasonlóan szintén hazavágyódnak, és békét szeretnének.

Aztán a német oldalon valaki bátortalanul kimászott az árokból. A túloldalról most nem lőttek. Követték őt még néhányan, és elindultak a halálzónán keresztül a túloldali lövészárok felé. Erre a britek közül is kimásztak páran az árokból, és ők is elindultak a túloldal irányába. Amikor középen találkoztak, cigarettával, majd valami itallal kínálták meg egymást, aztán kezet ráztak.

Az egykori katonák levelei és fényképei alapján 1914 decemberében karácsony és újév között mintegy harminc „szemközti lövészárki találkozást” számoltak össze a történészek. Ezek az esetek ugyan nem vetettek véget az esztelen öldöklésnek, de a háborús pokol közepén pislákoló gyertyaként lángra gyúltak, és a mély sötétségben apró reménysugarat gyújtottak. A karácsonyi dallamok el tudták végezni azt a csodát, hogy a lövészárkokban is felébresztették az emberséget. Rádöbbentettek arra, hogy a túloldalon, a másik egyenruhában is emberek vannak, akik nemcsak békés karácsonyt, de valós békét is szeretnének az emberek és a nemzetek között.

A felső hadvezetés azonban véget vetett a fegyverszünetnek, és a háború még négy évig tartott. Az áldozatok száma is megtízszereződött, de az az apró kis láng tovább dolgozott. Akik kezet szorítottak a szemközti árokban lévőkkel, már nem tudtak ugyanúgy lőni a túloldalra…

Az 1914-es fronton történtek nyomán 2005-ben készítettek egy játékfilmet Fegyverszünet karácsonyra címmel. Nézhető film, de szerintem túl volt színezve. Az eredeti történet pislákoló fényét túlvilágították a rendezői reflektorok. Talán azért, mert nincs bátorságunk szembenézni azzal a rideg valósággal, hogy háborúban és békeidőben, még ünnepek idején is, tele van a világ és talán a szívünk is békétlenséggel. Éppen ezért van szükségünk arra, hogy meghalljuk a békehírnökök hangját és énekét, és örömmel tudjuk fogadni a béke követét, aki segíthet abban, hogy legyen bátorságunk letenni a fegyvert és elindulni egymás felé – karácsony után, az új évben is. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2018. december 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.