Az alábbiakban Gombkötő Beáta és az egyik résztvevő, Szilvási Szilvia gondolatait osztjuk meg a beszélgetés kapcsán.

Beáta gondolatait kék háttérrel,

Szilviáét pedig fekete betűkkel jelöljük cikkünkben.

Egyetlen nőként vettem részt a Szólj be a papnak! legújabb rendezvényén evangélikus lelkészként két katolikus atya között és egy baptista lelkipásztorral. Nem tudtam előre, hogy a beszólogatók hogyan is állnak a szexhez, reméltem, hogy sokat lépünk előre az est folyamán, viszont az alkalom inkább időutazás volt számomra, saját múltamba, és úgy látszik, ezzel nem voltam egyedül, mert egy rég nem látott evangélikus ismerősöm és egyben beszóló résztvevő már reggel 6-kor írt a Facebook-falamra ugyanerről az időutazásról. Íme:

Tízéves voltam, amikor az ópusztaszeri emlékparkkal egyre többet kezdtek foglalkozni a híradások. Akkor még – mivel még nem is létezett – nem lehetett a Google a barátom. Stílszerű ősbizalommal fordultam hát Édesanyámhoz:

– Anya, milyen az a Feszty-körkép?

– Az olyan, hogy ott van egy korlát, és nem szabad mögé bemászni, és tilos mögé bármit is bedobni – hangzott az igazságértékileg egyébként kikezdhetetlen válasz.

Fiatalfelnőtt-koromban jutott csak újra eszembe ez a párbeszéd. Letaglózó volt a felismerés, hogy mennyire elkeserítő pontossággal modellezte ez a kép a szexualitással kapcsolatos kommunikációt a családomban. Egyetlen szó sem esett a szilaj lódobogásról, a megérkezés szépségéről, a táltos áhítatáról. Neked olyat nem szabad. Pont. Miért? Mert Isten megvonja tőled az áldását, ha hibázol. Na jó, de ez már tényleg spoiler alert: csinálhatod majd eleget, meg is fogod még unni.

Lépjünk eggyel tovább az otthon küszöbén kívül. Kamaszkorom legcsodásabb közösségélményeit az ifjúsági gyülekezetben éltem meg. Átéltem, hogy az ott kialakult baráti kapcsolatokon túl is egy nagyobb egész része vagyok. Csillapíthatatlan kíváncsisággal hallgattam azt is, hogy kinek miről mi a véleménye. „Mire figyelj, ha eljön az idő, és hogyan őrizd meg emellett a jó kapcsolatod Istennel?” – ez a típusú beszélgetés egyszer sem került sorra. Volt viszont szemforgatás, összesúgás, hozzátéve: erre igazából még gondolni sem szabad.

Az volt az érzésem az est folyamán, hogy a kérdezők többsége, pap kollégáimmal egyetemben, valahol ide teszik a mércét, ilyennek kellene lennie az ideális keresztény hívő hozzáállásának a szexualitással kapcsolatban. Mivel én is innen indultam, de teljesen máshova jutottam, már egy ideje nem arra keresem a választ, hogy lehet-e vagy sem szexuális életet élni a házasság előtt, és arra sem, hogy mi számít szexnek ezelőtt (mert ilyet is kérdeztek, hátha feloldozzuk őket, és megengedünk ezt-azt, hogy ez még nem szex, és akkor lehet csinálni, erre speciel konkrét példákat szerettek volna helyzet- és aktusmegnevezéssel). Hanem arra, hogy hogyan legyünk és maradjunk emberek a kapcsolatainkban végig azzal a tudattal, hogy a másiknak lelke van. Ami sérülhet. Nem állatok vagyunk, hanem emberek, és nem a majomra akarunk hasonlítani, hanem Istenre. Ha nem úgy nézünk egymásra, mint Isten képmására, akkor az súlyos sérüléseket okozhat. Kollégáim a sérülés okát szinte kizárólagosan a szexualitáshoz kötötték, mert szerintük onnan indul el az ember komolyabb kötődése a másik felé azzal, hogy oxitocin szabadul fel orgazmus közben. Azzal nem számoltak, hogy ez sokszor elmarad, illetve azzal se, hogy gyakran plátói szerelemben, testi kapcsolat nélkül vagy annak korlátozott formájában (csak csók stb.) képesek voltak az emberek beleőrülni a szerelembe, vágyakozásba, csalódásba, kötődésbe. A pszichoszexuális fejlődést ezen a ponton nem érintették.

Napjainkban, amikor a kamaszkort követő útkeresés szakasza egyre hosszabb és kanyargósabb, emiatt a légkör miatt komoly dilemmával kell megküzdenie annak a fiatalnak, aki számára fontos a keresztény közösségével való azonosulás. Még stabil, személyes és szeretettel teli párkapcsolatban is választania kell, hogy az áldásberekesztéstől rettegve bár, de enged a kísértésnek, és a nyáj értékcsökkent tagjaként tekint magára a továbbiakban, vagy hogy éppen a párkapcsolat első éveiben mond nemet a hanyatló nyugat ópiumára, amikor a hormonok a legbőkezűbben támogatnák a testi összekovácsolódást. A hitélet menjen gallyra vagy az egészséges pszichoszexuális fejlődés? Én személy szerint sikeresen ötvöztem a kettőt: gyűrűs menyasszonyként buktam meg a Nagy Kegyességi Teszten, melynek kudarcát idővel feldolgoztam, de a mai napig depresszív epizódokat okoz számomra a tudat, hogy pont az így elvesztegetett első éveket már senki sem adhatja vissza nekünk.

Nem ő az első és nem ő az utolsó, aki hasonló dolgokat mesél nekem, és aki nem azért sérült meg, mert szexuális kapcsolatot létesített gyűrűs menyasszonyként vőlegényével, hanem azért, mert vallási alapon bűntudatot érzett emiatt, és ezt nem tartotta normálisnak. Első körben legalábbis. A bűntudat viszont nemcsak a kapcsolat dinamikájának és a szexuális életnek árthat, hanem az istenkapcsolatnak is. Nem lehet, hogy ne így közelítsünk lelkészként, papként a témához, hogy ilyen és hasonló élményeket szerezzünk a híveknek? Mi a megoldás? Tényleg az, hogy szűzen házasodjanak inkább?

Milyen teológiai gyökerei vannak ennek a tilalomfának? – ezzel a még mindig nagyon is eleven indulatokat felkavaró kérdéssel érkeztem meg a Szólj be a papnak! című rendezvénysorozat hatodik, most éppen témába vágó alkalmára. Nagyon erős volt az atmoszféra aznap este a hajdan volt Tilos az Á-ban. Maxirespekt mind a négy megjelent felekezeti képviselőnek, hogy a legjobb meggyőződése szerint vállalta a párbeszédet egy sör mellett az őszinte ifjúsággal.

A kezdeményezés feletti örömömet viszont beárnyékolta a megkérdezett lelkivezetők többségének az a törekvése, hogy a kérdésekre válaszolván az illetékes egyházi szájhagyomány megkérdőjelezhető fejlesztéseit mondják vissza, megkérdőjelezvén az óvszerhasználat hasznos és etikus mivoltát, és túlnépesedő világunkban a húszgyermekes Lukács család példájával biztatva a közönséget, hogy bátran menjenek három fölé. A jegyespárokat pedig arra, hogy ha eddig kibírták, akkor az esküvőig már egy levegővel is; az intim összeillőség felfedezése amúgy is túlértékelt igény. Amikor elhangzott a színpadról az a gondolat, hogy „a maszturbálás Isten országát rombolja bennem”, akkora szikrákat szórtak a szemeim, hogy egy tőlem kettővel balra ülő, ismeretlenül is buzgó hitbéli fivérem harmadnap megtalált online, hogy felajánlja nekem engedelmesebb keresztényi szabálykövetésre térítő és bónuszként egyéb szolgálatait. (Őt a legnagyobb testvéri tisztelettel lebeszéltem arról, hogy egyenlőségjelet tegyen a szabadon gondolkodás és a nimfománia közé.)

Minket arra tanítottak a teológián, hogy felelős szexuális életet kell élni, és ezután több mint tíz évvel azt hallani, hogy az óvszerhasználat rossz, igaz, csak a kisebbik rossz, akkor egy picit elkezdtem aggódni az ott jelenlévő beszólók miatt, mert ha hitelt adnak a papok szavának, akkor nem marad más nekik, mint a házasság sok-sok gyerekkel. Remélem, nem azért rossz az óvszerhasználat, mert ha igent mondunk rá, akkor ezzel együtt a házasság előtti szexre is igent mondunk, hanem maximum azért, mert ha valaki azt gondolná, hogy naponta cserélgetheti a partnereit, a gyerektől és nemi betegségektől mentes marad. Nyilván nem ez a cél. Belegondolni is rossz, hogy ha azt mondjuk, az óvszer jó, akkor valami vagy valaki ide fajulhat. Kifejezettem kihangsúlyoztam, hogy remélem, senki nem az én véleményemet tartja etalonnak, és nem az fogja őket meghatározni a szexuális életükben, hogy egy evangélikus lelkész mit mondott erről. Amennyiben viszont bármilyen vallásos sérülés érte őket amiatt, hogy egy pap vagy lelkész olyan dolgokat kért tőlük teljes bizonyossággal, amit képtelenek betartani, és emiatt bűntudatuk van, akkor igenis van közöm ahhoz, amit átélnek. A maszturbáció témájában például megingathatatlannak látszott minden hozzászóló rajtam kívül, és általános igazságként kijelentették, hogy ez rossz, olyan, mint a kábítószer, amire jobb nem rászokni. Az alkalom után az egyik résztvevő megpróbálta nekem bebizonyítani, hogy a párkapcsolatok többségében a zavart és a válást a maszturbáció jelenléte okozza. De nem árnyaltuk a témát abba az irányba, hogy ezt hogyan teszi az az illető, aki miatt egy párkapcsolat a maszturbáció miatt felbomlik, pornót néz közben vagy mást képzel oda. A számomra ismert válásokat végignézve az alkoholizmus, szerencsejáték-függőség és hűtlenség vezetik a listát a válóokok között.

Üde színfolt volt azonban Gombkötő Beáta evangélikus lelkész, aki bájosan vagány karakterként állta a sarat a pódiumon, és minden alkalmat megragadott arra, hogy a másik három társával is szembehelyezkedve kifejtse: a Biblia nem a házasság előtti szex tilalmáról szól, hanem a tapasztalás útját minden elképzelhető vargabetűvel járó embertársainkról. Semmi sem tiltja meg a testi tapasztalást, ha annak mozgatórugója a másik személy mint teljes ember iránt való őszinte érdeklődés. Mérei Ferenc pszichológus mondatai is visszhangoznak erre, aki szerint „semmi nem perverzió, amit két egymást szerető, szuverén felnőtt ember közös elhatározással, kényszer nélkül megvalósít személyes vonzalmon alapuló kapcsolatukban; de minden perverzió, ami személytelen kapcsolatban, »hideg« technikaként valósul meg." Ha pedig a szexualitás nemcsak intim, de felelős is, a többi kérdés már csak a finomhangolást szolgálja: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél” – hogy Saint-Exupéry klasszikussá vált direktívájával ellenpontozzunk.

Nyilván az lenne az ideális élet, ha rögtön megtalálnánk azt az embert, aki nekünk való, és csak őt akarnánk megismerni olyan mélységekben és magasságokban, ami egészen a test megismeréséhez is vezet és még azon is túl. Viszont nagyon kevés ilyen eset vagy élet van. Még a hívők körében is. Viszont különlegesnek kellene tartani minden olyan kapcsolatot, amelyben ez a dolog ki tud bontakozni odáig, hogy egymás testi megismerésére is kölcsönösen vágynak, és ennek testi-lelki akadálya nincs. Ha ezek a kapcsolatok felértékelődnek, és nemcsak a házasság (szentsége), akkor képesek lennénk sokkal emberibben viselkedni azokban a kapcsolatainkban is, amelyek legjobb szándékunk ellenére se torkollanak házasságba. Ha komolyabban vennénk, hogy amit csinálunk, akár rövidebb, de őszinte, akár hosszabb és reményteljes kapcsolatokban, az abból fakad, hogy emberek vagyunk, hogy szeretjük egymást, tehát lelkünk is van, hogy egészségesek a hormonjaink, hogy valaki végre már nagyon érdekel, nagyon meg szeretném ismerni, akkor több lenne az esélyünk embernek maradni. Nem redukálódnának le a testiségre, hanem folyamatosan ott lenne előttünk az a lélek, akit szeretünk, aki az a lélek, akinek a testét is szeretem, szeretném.

Dühös vagyok, amiért nem lehettem sokkal, de sokkal korábban résztvevője ennek a gondolatcserének, de ez így annál felszabadítóbb és gyógyítóbb tapasztalat lett most számomra. A félelemalapú vallásosság helyett napjaink felnövekvő ifjúságának is életigenlő, támogató és empatikus párbeszédekre van szüksége, amihez ugyanilyen minőségekkel rendelkező felnőttek: szülők, tanárok, vallási vezetők kellenek. Itt az ideje, hogy első lépésként szembenézzünk önmagunkkal, és ezáltal alkalmassá váljunk erre.

Lesz még ilyen alkalom, várunk szeretettel: https://www.facebook.com/szoljbeapapnakbudapesten/