A „Csak ami lesz, az a virág...” című, november 23-ig megtekinthető kiállítás megnyitóján Roszík Gábor evangélikus lelkész, a galéria alapítója üdvözölte a jelenlévőket. „A két éve újraindított Tessedik Galéria napközben idősek napközi ellátásaként működik, de otthont ad helyi civil szervezetek összejöveteleinek is. Szeretnénk szolgálatunkkal Gödöllő szociális, szellemi és kulturális életéhez hozzájárulni, így szociális ellátórendszerünkön túl teret adunk kiállításoknak, esteknek és összejöveteleknek egyaránt” – fogalmazott a lelkész.

A Gödöllői Szimfonikus Zenekar tagja, Chelemen Paula klarinétművész, két kortárs mű virtuóz szintű előadásával mutatott rá a kortárs művészet párbeszédére. Bajkó Dániel és Kovács Kitti kiállítását Galambos Ádám evangélikus teológus nyitotta meg.

Az alábbiakban a megnyitóbeszédet közöljük:

Ha tudhatnám, ha úgy hihetném,
hogy a sokféle földi lénynek
valahonnan egyforma tűzzel
sugárzik egy egyforma lényeg –

Ha nem lökne előre-hátra
időben, térben annyi kényszer,
ha nem verne egy ismeretlen
felejtéssel, emlékezéssel –

Ha nem lakna lélek vagy elme,
ha nem szaggatna annyi kétség,
ha nem várnám mindig hiába
a bizonyosság illetését –

Ha egylényegű s zárt lehetnék
és hézagtalan, mint a szikla,
egyetlen és külön világ
a mindenségből kiszakítva –
– fogalmaz Lator László Ha tudhatnám című versében.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az utóbbi években egyre inkább megkedveltem azokat a fényképeket, melyek a kevés fény és a hosszabb záridő alkalmazásával, valamint mozgással készülnek. A természet, az épületek, a különböző színek így nemcsak elmosódottá válnak, hanem bár magukon hordozzák a fák, az épületek, a látott megtapasztalását, de azt nem direkt formában közvetítik, inkább új, másfajta tartalommá tömörítik őket és a valóság egy olyan megközelítését rögzítik, ami egyébként láthatatlan, az emberi szem elől elzárt.

Bajkó Dániel és Kovács Kitti műveit nézve az ilyen felvételek általi üzenetközvetítés jutott eszembe. A valóságértelmezés, a térhatárok kérdése és az azzal való találkozás lehetősége. A művek ugyanis sokkal inkább érzelmeket, mintsem konkrét tájat, növényt, objektet mutatnak. Mit kezdünk egy általunk esetleg ismert, de más megközelítésbe helyezett természeti környezet vagy épület üzenetével? Mi történik akkor, ha az élő- és épített világ egy másik, általunk eddig ismeretlen oldaláról mutatkozik meg?

Mind Bajkó Dániel, mind Kovács Kitti különböző úton, de mintha hasonló kérdést kutatna. Mintha fel szeretnék villantani, meg szeretnék mutatni a festészet kifinomult eszköztárának alkalmazásával azt a világot, melyben élünk. Mindezt úgy teszik – és ebben közös alkotói gondolkodásuk is –, hogy nem megmutatják, sokkal inkább bevezetnek minket és egyúttal magukat is a kérdések világába.

Egy épület önnön környezetéből való olyan formájú kiemelése, mely Bajkó Dániel képi világán visszatérő motívum mintha az ember és a természet nélkül ábrázolt környezet által jelezné a mulandóság, az érték, az értéktelenség, vagyis az ember világát. A kiüresített tér jelenik meg, mely kritikai élével magán hordozza társadalmunk aktuális kérdéseit. A Trafóház, a Gép vagy a Konténer ház olyan, mintha a térből egy olyan szeletet vágna ki a művész, ami provokatívan szegezi felénk a kérdést: „tessék, üresen, magában, azzal, hogy ez van, mit kezdesz vele?” Mindez a későbbieken, mint az Elnöki létra még provokatívabban és direktebben jelenik meg. Mint ahogy egy ipari épület egészének vagy részletének kiemelése, mely nem annak funkciójára, nem is a kápráztatásra, vagy elcsodálkozásra hívatott, sokkal inkább arra, hogy feltárja perspektívánk világát. Mit veszünk észre? Mire válunk érzékennyé? Mit kezdünk a környezet, az urbánum és benne a helyünk kérdésével? Ez alakul talán át a Felsővezeték és az Egyenes labirintus képeken, ahol a természet megjelenésével a mozgás mintegy zeneiségbe fordul.

Kovács Kitti másik úton találkoztat a múló, mulandó, élő, létező, megismerhető és ismeretlen kérdésével. Miért üresíti ki, miért nem teszi pompássá a látottat? Miért zárja be a tájat egy megfoghatatlanságba ahonnan csak úgy tud kitörni a tartalom, ha a néző, a külső szemlélő azt nemcsak szemléli, hanem benső útra indul általa? Gondoljunk csak a Rögök alatt sorozatra, mely csupán fellibbent, de éppen ezáltal hagy is minket a megmutatás pillanatában, vagy a Befogadtam című érzékeny munkára, ami a rétegek és a perspektívaváltás mellett a halvány színek által a táj érzelemmé, történetté változik. Valahogy úgy, mint ennek a belső útnak a párjaként is tekinthető Szóródás című alkotás, mely absztrakt voltában fogalmaz hasonlókat. A Levitáció és Ők című művek ugyanakkor egymással párbeszédet folytatnak, mely a festészet eszközeivel olyat fejez ki, mely az irodalomban a líra és a próza mesteri ötvözetének tekinthető.

A jelen kiállításon szereplő alkotásokhoz ugyanakkor hozzátartozik az út kérdése is. A két alkotó fiatal, pályája elején lévő művész, így a megjelenő, bár kidolgozott és átgondolt változatosság, különböző megközelítések egymásmellettiségének mutatása egyaránt jellemzi őket. Vállalják, hogy keresnek valamit. Hasonló ez ahhoz, amit Zalán Tibor: Rétegek című lírájában így fogalmaz meg:

Végigkövették
a hang finom süllyedését
Még nem vélték érteni
ami később sorsszerűvé vált
Lombokkal
takaróztak, falfirkákkal, villamos
csengetésével

A Bajkó Dániel és Kovács Kitti által elénk tárt világ bár önmagában is úton van, mégis olyan, mintha minket is utazásra, felfedezésre, a kérdések néhol ellentmondó világába hívna. Mintha arról beszélne, hogy a látott, észlelt és tapasztalt mögött megbúvik valami, a tartalom, melynek keresése, kutatása és felfedezése egyszerre hordozza az esetleges önellentmondás lehetőségét és a további kérdéseket. Mindezt pedig – ahogy a kiállítás alkotásai is jelzik – lehet kifinomultan is, sőt, felvállalva végezni, hiszen láthatjuk, hogy érzelmek, intuíciók, ráutalások, megnyílások érzékeny világa hol nyersen, hol mint a lehelet bújik elő. Olyan, mintha a mai világról úgy beszélnénk, hogy közben éppen a mai világot nem írnánk le és tennénk ezt úgy, hogy közben a beszéd tárgya mégis a mai világ lenne. Azaz a bennük lévőt tárják fel más-más formavilággal és ezáltal teszik üzenetüket bennünk lévőkké. Csodálatos utazás a fent és lent, a bent és kint között. Már csak rajtunk múlik, mit kezdünk vele.