Az inkeri evangélikusok négyszáz éves múltra tekintenek vissza.

1611-ben alakult meg az első finn nyelvű gyülekezet. Ekkor finn ajkú telepesek érkeztek Inkeri, azaz Ingermanland területére, ami Pétervár környékét jelenti. Ma az egyház azonban messze túlterjed ezen a területen.

Földrajzi kiterjedését tekintve az inkeri alighanem a világ legnagyobb egyháza. Vonattal hét nap alatt lehet eljutni egyik végéről a másikig, a finn határtól a Csendes-óceánig… Jelenleg nyolcvan gyülekezetük van. Az üldöztetés kohójában edződtek. Egyrészt el tudják mondani Pál apostollal: „[az evangéliumért] még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő”, ezzel egy lélegzetre vallhatják azonban a mondat folytatását is: „Az Isten igéje viszont nincs megbilincselve” (2 Tim 2,9). Sok lelkészüket meggyilkolták vagy munkatáborba vitték, számos templomukat lerombolták. Amikor Isten azután megengedte az újjáépítést, akkor elsősorban Simojoki érseknek köszönhetően a finn, illetve Kiivit érsekkel az élen az észt egyháztól kaptak jelentős segítséget, de az évtizedek nyomán komoly támogatást kaptak a Lutheránus Világszövetségtől is.

Az inkeri egyház ma is tagja a Lutheránus Világszövetségnek (LVSZ), de szoros kapcsolatot ápolnak a konzervatív, amerikai Missouri Synod evangélikusaival is. Együttműködő partnereik kiválasztásában a „nyitottak mindenki előtt, de nem mindenre” alapelv vezérli őket. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy határozottan elutasítják a szekuláris világnak tett vélt vagy valós engedményeket. Szerintük a nyugati egyházak sokszor jobban védelmezik az emberi jogokat, mint Krisztus akaratát, illetve a homoszexualitás gyakorlatának tolerálásával is eltérnek a Biblia tanításától. Az írásmagyarázati-teológiai munkában elutasítják a történetkritikai módszert, az egyházi gyakorlatban pedig a nők lelkésszé avatását. Vendéglátó egyházként azt kérik tőlünk, vendégektől, hogy tartsuk tiszteletben ez utóbbi gyakorlatukat, és a közöttünk levő lelkésznők – a konferencia-részvételt leszámítva – a gyülekezet nyilvánossága előtt ne viseljenek az ordináltságukra utaló külső jegyeket. A békesség kedvéért igyekszünk ez a kérdést méltányolni, de érezzük, hogy számos lelkésznő fájdalommal éli meg ezt a megkülönböztetést.

A Szovjetunió ugyan már évtizedekkel ezelőtt szétesett, de Petrozavodszkban még számos épület emlékeztet arra a korra. A széles sugárutak mentén jellegzetes Sztálin-barokk épületek állnak, az állomás toronyépületén hatalmas vörös csillag. Az úgynevezett Kantele-ház előtt – ahol emlékezetes kulturális műsorban lehet részünk – Kirov marsall szobra áll. Kísérőinktől megtudjuk, hogy 1927-ig két hatalmas méretű templom állt itt a téren, amelyeket azonban a kommunisták felrobbantottak. A város egy másik pontján méretes Lenin-szobor: a bolsevik forradalom vezére kezében sapkát szorongat. Ha a fejet közelről megnézzük, látszik, hogy annak színe némileg elüt a testétől. Ennek oka, hogy a 40-es évek finn fennhatósága idején Lenin alakját ledöntötték, és a feje megsérült. A visszarendeződés után azonban helyreállították a hatalmas szobrot. Mindmáig számos utca őrzi Marx vagy éppen Kutuzov nevét.

A hivatalos megnyitón egyházunk köszöntését Szemerei püspök adja át. Egyebek mellett arra utal, hogy amikor az iskolában a kötelező orosszal küszködött, nem hitte volna, hogy egyszer majd ezen a nyelven fog evangélikus templomban énekelni.

A nyitó istentiszteletet és a konferencia munkaüléseit aztán a város igen modern evangélikus templomában tartjuk. Az igehirdető Arri Kugappi házigazda püspök már prédikációja elején leteszi a garast a konzervatív értékek, valamint a bűnös világ kísértései között helytállni köteles egyház mellett, majd számos példát hoz annak érzékeltetésére, hogy az üldöztetés idején a hitvallók miként tudtak megmaradni Krisztus mellett. Az egyik példát A KGB árnyékában címmel megjelent könyvből hozza: Egy száműzött gyülekezeti tag még a kolhozban is rendszeresen tartott istentiszteletet, amelyet kulturális tevékenységnek álcáztak. Amikor jött az őr, valaki jelzést adott, erre a résztvevők táncolni kezdtek. Amint aztán ő elment, a hívek újra elővették Bibliájukat.

Megragadó, hogy a gyülekezet milyen sok önkéntese segít a konferencia zökkenőmentes lebonyolításában.

Alekszej Krongolm, a Szentlélek-templom lelkésze és az egyházmegye esperese a gyülekezet múltját mutatja be vetített képek segítségével. Emberileg az itteni evangélikusság annak köszönheti létét, hogy Nagy Péter cár erősen iparosított, amihez külföldi – így német és finn – szakemberekre is szüksége volt. Rájuk tekintettel rendeletet adott ki, hogy fából evangélikus templom épüljön. Ez egészen 1928-ig működött, ám akkor a hatóságok kisajátították az épületet. Mindez úgy történt, hogy a hivatalos szervek levelet kaptak „a lakosságtól”, amiben az a követelés állt, hogy a templomot más célra hasznosítsák. Így előbb tornaterem, majd egészségügyi központ, végül toborzóiroda lett Isten házából. A gyülekezet azonban templom nélkül is élni akart, a hívek két lelkészük vezetésével magánházaknál jöttek össze.

Konferenciánk témája az evangélikusság és az ökumenizmus. Magyar részről Korányi András professzor, rektorhelyettes ad előbb történeti áttekintést, majd tér ki egyházunk, a többi egyház, valamint a mai magyar társadalom különböző kérdéseire.

Referátumában Ivan Laptyev, az inkeri egyház teológiai szemináriumának rektora arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyház nem tehet engedményeket biblikus és hitvallásos kérdésekben, ezért szerinte a homoszexualitást is a leghatározottabban bűnnek kell nyilvánítani, aminek egyházi közegben semmi helye nem lehet. Visszatérően hangsúlyozza tovább, hogy a sola Scriptura (egyedül a Szentírás) reformátori elvből nem lehet engedni.

A vitában olyan fontos kérdéseket érintünk még, mint a kereszténység és a nemzet viszonya, a más vallásokhoz való viszony, vagy éppen a másokért élő egyház gyakorlata.

Ebben a közösségben természetesek kell, hogy legyenek a teológiai viták. Jó ugyanakkor elcsöndesedni, az igére figyelni, az énekben Istent dicsérni. Az összetartozás szép példáját éljük át akkor, amikor a Dicsérje minden nemzet… kezdetű taizé-i éneket egymás után énekeljük finn, észt, magyar, orosz és latin nyelven. Amikor az Úrtól tanult imádságot egyszerre négy nyelven mondjuk, akkor is tudjuk, hogy ugyanazt az Atyát szólíthatjuk meg. Az pedig egészen különleges élményt jelent, amikor egyszerre mondunk hallelúját – talán más hangsúllyal, más kiejtéssel, de egyként magasztalva az Urat.

A konferencia zárásaként a résztvevők Szentpétervár és környéke különböző gyülekezeteiben hirdették Isten igéjét vagy mondtak köszöntést.

Az útról bővebb tudósítás jelenik meg az Evangélikus Élet Magazin egyik következő számában.