– Van a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának hiteles adata arról, hogy milyen méreteket ölt jelenleg világszerte a keresztényüldözés? 

– Nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a világon tapasztalható vallásüldözésnek legalább a hetven százaléka keresztények ellen irányul. Természetesen különös figyelmet kell fordítanunk a közel-keleti válságövezetekben élő keresztényekre, hiszen a 2015-ben kibontakozott „arab tavasz” után olyan folyamatok indultak el a térség egyes országaiban, amelyek megbontották az érintett államokban a rendet fenntartó politikai rendszereket. A Közel-Keleten évezredeken át éltek egymás mellett többé-kevésbé békességben keresztények és muszlimok, ám az elmúlt években a szélsőséges muszlim közösségek hatására korábban soha nem tapasztalt erővel lángolt fel a keresztények üldözése.

– Volt az „arab tavasznak” bármiféle pozitív hatása?

– Most már nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem volt. A 2015 óta kitört helyi háborúk pusztító hatásai súlyosan érintették a lakosságot, közöttük is különösen a keresztényeket, ezért úgy gondolom, helyes az, hogy magyarországi egyházak intenzív kapcsolatot tartanak fenn a közel-keleti egyházakkal, és élénk figyelemmel kísérik a térségben zajló folyamatokat. A református egyház nyolcfős delegációja nemrégiben járt Szíriában, magam pedig személyesen tájékozódtam a maronita pátriárkánál a keresztények helyzetéről, és egyúttal tájékoztattam őt arról, miként értékeli a magyar kormányzat és a MEÖT tagegyházai a válságövezetben zajló folyamatokat. Egyébként úgy gondolom, hogy a tagegyházak és a kormányzat álláspontja nem áll messze egymástól, hiszen a törvényeken alapuló, szigorú határellenőrzést és a jogosan, menedékesként országunkban tartózkodók segítését mindegyik fél fontosnak tartja. És egyetértés van abban is, hogy a helyi problémákat elsősorban helyben kell megoldani, ehhez igyekszünk mi is a magunk eszközeivel segítséget nyújtani.

– Afrika más részein jobb a helyzet?

– Nigériából a Boko Haram szélsőséges iszlamista terrorszervezet elől tömegesen menekülnek a keresztények Európa felé. Ott például egy kórház felépítését támogatja a magyar kormány annak érdekében, hogy a helybelieknek némileg normalizálódjon az életük. 

– Miért kerültek a világ keresztényei most ennyire szorongatott helyzetbe? Lehet az oka ennek az, hogy a keresztény világ korábbi gyarmatosító tevékenysége okán elnyomót látnak a Krisztus-hívőkben azok a népek, amelyek alig-alig tudják megoldani a túlnépesedésből és a gazdaság fejletlenségéből adódó problémáikat?

– Ez csak az egyik lehetséges oka a keresztényüldözésnek. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a szélsőséges iszlamista csoportok tudatában a kereszténység léte önmagában olyan probléma, amely ellen harcolniuk kell.

– De Kínában nem az iszlamisták üldözik a keresztényeket.

– Így van, ott jól érzékelhető politikai szándékkal szítják az indulatokat, s ebből fakadnak az elnyomó, adminisztratív intézkedések.

– A keresztény Európa mint spirituális egység pusztulóban van. Azért is erősödik a keresztényüldözés, mert a keresztény világ történelmi centrumát adó kontinens hívő közössége hanyatlik? S azért is indulnak Európa felé a gazdasági bevándorlók, mert úgy érzik, hogy egy hanyatló keresztény közegben megvethetik a lábukat?

– Magyarországon 25 ezer muszlim él, Lengyelországban 20 ezer, Szlovákiában és Csehországban 4-4 ezer, Romániában pedig 76 ezer. Ehhez képest Nyugat-Európában 43 millió a muszlimok lélekszáma! Nyugat-Európa és Kelet-Közép-Európa képtelen együtt gondolkodni a migrációról, a megosztottság pedig nem erősít meg. A nyugati országok túlnyomó része korábban gyarmatosító volt, Líbiát az olaszok, Algériát, Tunéziát és Marokkót a franciák, Angolát a portugálok hódították meg, így érthető, hogy a nyugati országok némi lelkiismeret-furdalással tekintenek az egyre kilátástalanabb szociális és gazdasági helyzetbe sodródó korábbi gyarmataikra. S azon sem lehet csodálkozni, hogy például egy algériai, tunéziai vagy marokkói bevándorló Franciaországban az 1960-as évek vége óta könnyített eljárással kaphat állampolgárságot.

– A migráció nyugatitól eltérő megítélésében szerepet játszhat az, hogy Magyarország százötven évig élt török uralom alatt, vagy az, hogy a Nyugat-Balkánnal határos területen élő kelet-közép-európai népek történelmük során rendre közvetlen kapcsolatba kerültek a muszlim világgal? Történeti kutatások szerint a hódító törökökre például jellemző volt az adókat rendesen befizetők iránt gyakorolt vallási türelem.

– Van, aki ezt mondja, sőt egyes kutatók szerint a reformáció korában azért is tudott terjedni a protestantizmus, mert a törökök elfogadóbbak voltak a nem katolikusokkal szemben. De hallottam én már ennek az ellenkezőjét is. Egyébként a kelet-európai régió népeinek jóval frissebb élményei is vannak a gyarmatosításról, hiszen a szovjet hatalom negyven hosszú éven át volt itt jelen elnyomóként. Úgy gondolom, ez is bőven hozzájárul ahhoz, hogy nem tudunk úgy tekinteni a tömegesen érkező idegenekre, mint a 43 millió muszlimmal évtizedek óta együtt élő nyugat-európai polgárok.

– És nyilván az is árnyalja a képet, hogy a Nyugat-Európába, különösen Németországba a második világháború után tömegesen betelepült törökökre a romjaiból újraépülő gazdaságnak égető szüksége volt. Csak utóbb vetődött fel az a kérdés, hogy a társadalom mit vár el a betelepülőktől: teljes asszimilációt vagy azt, hogy saját identitásuk megtartása mellett igazodjanak a befogadó közösség rendjéhez?

– Ez rendkívül fontos kérdés. A Magyarországon élő muszlim közösségek imámjai szabályos tartózkodási engedély alapján tevékenykedhetnek, hirdethetik a Korán igéit. Ezzel szemben, mivel Nyugat-Európában képtelenek elegendő valóban képzett, a hívő közösségek vezetésére valóban alkalmas imámot képezni, így teret nyerhetnek az önkéntes s nemritkán szélsőséges nézeteket hirdető muszlim vallási vezetők. Ezek az ellenőrizetlenül működő emberek gyakran ösztökélik arra híveiket, hogy forduljanak szembe a befogadó társadalom rendjével; az ebből fakadó feszültségek gerjesztik leggyakrabban az asszimilációs problémákat.

– És ha a befogadó állam képtelen érdemi kontrollt gyakorolni a betelepülők felett, akkor a radikális eszméket hirdetők egyre több, az egzisztenciális, illetve beilleszkedési problémáit megoldani képtelen migránst szólíthatnak meg?

– Így van. És bármennyire fájdalmas ezt nekem evangélikus lelkészként kimondanom, de ma már keresztény–muszlim–zsidó Európáról kell beszélnünk. Ez ma a realitás.

– Mit tudnak tenni a keresztények, hogy megtartsák a kontinens vallási identitását?

– Négy éven keresztül éltem Líbiában, és azt láttam, hogy a muszlim benzinkutas különösebb magyarázat nélkül félbehagyta az autó töltését a kötelező imádkozás idejére. Mi itt, Európában félve kulcsoljuk imára egy étteremben a kezünket, hogy elmondjuk a „jövel, Jézus, légy vendégünk” kezdetű asztali imádságunkat. Mert mit szólnak majd az emberek, ha ezt meglátják?! Nem kellene attól félnünk, hogy láthatóan és a külvilág számára megtapasztalhatóan keresztények legyünk. De gondoljunk például a böjtre: a muszlimok túlnyomó többsége számára ma is alapvető szabály, sőt vallási parancs a ramadán megtartása. Mi a helyzet a keresztények körében? Európában a katolikusok még úgy-ahogy komolyan veszik a böjtöt, de mi, protestánsok – tisztelet a kivételnek – alig tudjuk megmondani, hogy a böjti időszakban miben változik meg az életvitelünk. Ezek látszólag apró dolgok, de valójában nagyon szükségesek ahhoz, hogy képesek legyünk megtartani keresztény identitásunkat. A nyugat-európai társadalmak abban versengenek, hogy hol tudják jobban elősegíteni az idegen civilizációkból érkezők beilleszkedését. Leveszik az iskolai tantermek falairól a keresztet, mert sértheti az érkezőket! Mindig egyet-egyet hátrébb lépünk, ahelyett hogy az egészséges egyensúlyt keresnénk. Fölvetődött az a kérdés, hogy épülhessen-e Magyarországon mecset. De akkor fel kell vetődnie annak a kérdésnek is, hogy épül-e majd, mondjuk, a vahabita uralkodás alatt álló Szaúd-Arábiában az ott élő keresztényeknek egy újabb templom! 

– Ez az egyensúly biztosíthatná azt, hogy az együtt élő civilizációk megtarthassák önazonosságukat?

– Erre kellene törekednünk, de ezt nem meri mindenki vállalni. Pedig a keresztény felebaráti szeretet nem jelentheti azt, hogy feladjuk saját vallási értékeinket és társadalmi pozíciónkat.