A művészetterápia lényege a minősítés nélküliség. Fototerápiás foglalkozásainkon sem az volt a legfontosabb célom, hogy megtanítsam őket a fényképezés technikai és kompozíciós szabályaira, hanem hogy képesek legyenek érzéseiket, hangulataikat, az adott témakörhöz kapcsolódó véleményüket vizuálisan (is) kifejezni. 

Gyakorlati foglalkozásainkon két megközelítést használtunk. Az önkifejezés egyik formájaként a fotográfiához kapcsolható alkotófolyamat élményének megtapasztalása (saját fotó készítése), a másik az alkotás befogadása közben létrejövő érzések–gondolatok kifejezése és képekhez való társítása. Alkotás közben a belső tartalmak, érzések kívülre kerülnek, így objektívebben szemlélhetők mind az alkotó, mind a befogadó számára. A kép hatása a lényeg, mely beindítja az érzelmi folyamatokat, és nem minősíti a kép készítőjének másságát. Az alkotás közben lezajló lelki folyamatok, a pozitív élmények megtapasztalása segítséget nyújthat a személyiség fejlődésében. 

A fotográfia segítségével az alkotók megtanulhatnak másként tekinteni a világra. A kamerán keresztül felfedezhetnek olyan részleteket, melyek a hétköznapokban észrevétlenek maradnak. A különleges kompozíciók, illetve korrekciós programok segítségével a saját nézőpontjuk szerint mutathatják be (akár több szemszögből is) a megörökített pillanatot.

Sokszor észre sem vehető a különbség a sérült és nem sérült alkotó képei között – ugyanúgy érezhetők a lelki indíttatások, az, hogy mit szeretnének közvetíteni a külvilág számára. Úgy tapasztaltam, hogy az értelmi fogyatékos ember a külvilágot bátrabban, szépérzékét hasonló szinten tudja megjeleníteni, mint a hasonló korú, nem sérült társaik. Az alapvető fotográfiai és vizuális szabályok megértésében nagy segítséget nyújt a digitális technika, hiszen azonnal láthatóvá válik az exponált kép, a képfeldolgozás során pedig könnyen korrigálhatók a technikai és kompozíciós hibák, tehát jóval nagyobb a sikerélmény.