Többféle kapcsolópontot találhatunk az evangéliumi történet és a reformáció eseménye között. 

Mindkettő egyfajta szélviharral indul, akárcsak az egyház pünkösdi születése. A szél okozhat bizonyos károkat is, de ugyanakkor felfrissíti, megtisztítja a levegőt, letöri a száraz ágakat, felkavarja az állóvizet, kimozdítja a szélcsendben bénán veszteglő hajókat, így az egyház hajóját is. 

Az ébresztő szélviharban ugyanakkor súlyos, egész egzisztenciánkat, létünket érintő kérdések is megfogalmazódnak. Ilyen klasszikus és megkerülhetetlen kérdés az Istentől kapott küldetésével küszködő Jónás kínzó gyónó kérdése a háborgó tengeren: vajon, miért támadt ez a vihar?! 

Az erre adott őszinte, bűnvalló és bűnbánó válasza: az első lépés a gyógyulás és szabadulás felé vezető úton: „énmiattam támadt ez a nagy vihar…” (Jón 1, 12)

Közismert, hogy Luther Márton istenkereső viaskodásában is milyen döntő szerepet játszott az a bizonyos viharélmény, amely először a kolostor falai közé vitte, ahonnan később az igét élővé és hathatóvá tévő Lélek továbbvezette, egészen az 1517. október 31-én fellángolt lelki forradalomig, ha úgy tetszik: ébredési mozgalomig… 

A reformáció vihara is az emberek, az egyház bűnei, hitetlensége és engedetlensége miatt támadt. De a cél nem a mindent elpusztító ítélet volt, hanem a gyógyulást hozó megtisztulás, a szabadulás, az evangélium fényében és erejével.       

Figyeljünk most arra, hogy alapigénkben, a sötét, viharos tengeren milyen sorsdöntő, egész életünket átformáló, reformáló kérdések hangzanak fel!

Az első ilyen kérdés a tanítványok Jézust felébresztő, szinte már-már vádaskodó kérdése: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Jézus nem reagál a méltatlan gyanúsításra, hiszen Ő olyannyira törődik velünk, hogy a szó legszorosabb értelmében megtöretik érettünk nagypénteken, a Golgotán. 

Ő meddő vita helyett azonnal cselekszik: egyetlen szavával, mozdulatával lecsendesíti a háborgó tengert. 

Majd pedig döbbent tanítványai felé fordul, hiszen az ő szívükben még mindig nincsen nyugalom: ott háborognak, örvénylenek a hitetlenség sötét hullámai.  Nekik szegezi szívbemarkoló, önvizsgálatra indító kérdését: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?”

Ez Jézus, de egyben a reformáció központi kérdése, hiszen a reformáció is, akárcsak pünkösd, lényegét tekintve Krisztus-ünnep. 

A Mester Lukács evangéliumában így vall az Őt leginkább foglalkoztató, kínzó kérdésről: visszajövetelekor „vajon talál-e hitet s földön?” (Lk 18, 8) 

Luther Márton is a hitben találta meg Isten életmentő ajándékát, amikor a Lélek szele felizzította és lángra lobbantotta számára a Római levélben, hamu alatt rejtőző habakuki prófécia parazsát: „Az igaz ember hit által fog élni.” (Rm 1, 17)

Korunk egyik legfenyegetőbb veszélye, hogy Istennek ez a két páratlan ajándéka, a hit és az élet elszakadnak egymástól. Ennek keserű, mérgező gyümölcse a hitetlen élet, illetve az élettelen hit pusztító üressége. Ebből következik, hogy az élő Istenben bízó élőlények helyett mindentől és mindenkitől rettegő félőlényekké torzulunk.   

Erre a veszélyre irányul Jézus radikális, azaz a gyökereket vizsgáló kérdése: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?”     

S a megrettent tanítványok őszinte viszontkérdésében valójában ott rejlik a válasz:„Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskednek neki?” Szükségszerű  és elkerülhetetlen, hogy félnek és hitetlenek, mert még kérdés számukra: ki az, akivel egy csónakban utaznak?! 

Kicsoda Jézus Krisztus számomra? Ez életünk, életem, életed mindent eldöntő, egzisztenciális kérdése, amire a reformátorok immár ötszáz éve nemcsak választ kerestek, de választ is találtak.

Luther Márton klasszikus hitvallását sokan ismerjük, talán meg is tanultuk a Kiskátéból a konfirmációi vizsgára:

„Hiszem, hogy Jézus Krisztus – az Atyától öröktől fogva született valóságos Isten, és a Szűz Máriától született valóságos ember – az én Uram, aki engem, elveszett és megítélt embert megváltott, vagyis minden bűntől, a haláltól és az ördög hatalmából megszabadított, és magáévá tett, nem arannyal, sem ezüsttel, hanem szent és drága vérével, ártatlan szenvedésével és halálával, hogy egészen az övé legyek, az ő országában őalatta éljek, és neki szolgáljak örök igazságban, ártatlanságban és boldogságban, mert ő feltámadt a halálból, él és uralkodik örökké. Ez így igaz!”  

De ugyanezt idézhetem kissé tömörebben a Heidelbergi Kátéból is:

„Mi a te egyetlenegy vigasztalásod életedben és halálodban? Az, hogy mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is, meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Üdvözítőmnek, Jézus Krisztusnak a tulajdona.”

Az ötszázadik évforduló lehetőség arra, hogy a Lélek frissítő, ébresztő szelét kérve megújuljunk személyes hitünkben és annak bátor megvallásában. 

A jubileum esély, hogy megerősödjünk közös küldetésünkben itthon, közös földi hazánkban. Ugyanakkor ne feledjük, hogy  úton vagyunk a közös mennyei hajlék felé, a mennyei Jeruzsálem felé, ahol nem fogunk többé külön templomokban ünnepelni, mert nem lesz templom abban a városban, ugyanis „az Úr, a mindenható Isten és a Bárány lesz annak temploma”. (Jel 21, 22)

Közös Urunk áldjon, őrizzen és vezessen minket tovább ezen az úton!

Ámen.