Jómagam 5 évvel ezelőtt konfirmáltam, és csatlakoztam a Deák téri evangélikus gyülekezethez. Első élményem Gáncs Péterrel a „Pesti nyolcak” (a Pest belső kerületeiben található evangélikus gyülekezetek, az úgynevezett „Pesti Nyolcak” nevű közösségbe szerveződve közös programokat szerveznek – szerk.) rendezvényén volt. A közös ebédnél beszélgettünk a többiekkel, amikor egyszer csak odaült mellénk, és bekapcsolódott a beszélgetésbe olyan közvetlenséggel és humorral, ami teljesen meglepett, sosem gondoltam volna, hogy egy „püspök” tud ilyen emberi is lenni.

Amikor összeült a Tamás-mise szervezőcsapata előkészíteni a soron következő jubileumi alkalmat, ő is leült velünk ötletelni, amiből aztán egy igazán jó hangulatú brainstorming bontakozott ki.

Mindettől függetlenül hihetetlen nagy izgalommal készültem a mostani beszélgetésre. Mit is kérdezhetnék én egy püspöktől, aki sok-sok éve nyilatkozik profi módon, ezeregy szakmabelinek adott már interjút mindenféle kérdés, ügy, helyzet kapcsán? De hát valamikor túl kell esni a „tűzkeresztségen”, nem igaz? 

SzN: - A mostani Tamás-mise hívogatójában hivatkoztam arra, hogy bár az emmausi tanítványok is tűzbe jöttek, amikor Jézussal beszéltek, és ezt mi is megélhetjük a Vele való találkozásainkban, mégis, néha elfogy a lelkesedésünk, erőnk, kimerülünk. Ön már korábban is megfogalmazta, hogy nagy hangsúlyt kell fektetni a lelkészek kiégése elleni küzdelemre, a „lelki, szellemi, testi rekreációjuk biztosítására”. Önmagát hogyan védi ettől? Magunkat hogyan védhetjük ettől? A gyülekezeti tagok számára is tudja biztosítani az egyház mindezt? Egyáltalán feladata ez?

GP: - Az úgynevezett segítő hivatásokban emberekkel foglalkozunk, ami folyamatosan nem kevés lelki, szellemi és fizikai energiabefektetést igényel. Ha ezt rendszeresen nem pótoljuk, előbb utóbb kiégünk, kiszáradunk, és alkalmatlanná válunk a szolgálatra. Fontos a töltekezés, hiszen csak az tud adni, aki kap, csak az tud segíteni másokat, aki maga is elfogad segítséget. Bár az evangélikus lelkészek többsége családos, mégis sokan érzik magukat egyedül hivatásuk terhei alatt. Igyekszünk számukra különböző közösségi, továbbképzési, hivatásgondozói alkalmakat felkínálni, hogy újratölthessék lemerülő energiaforrásaikat. Erre természetesen nemcsak a lelkészeknek, hanem minden szolgáló gyülekezeti tagnak szüksége van.

SzN: - 10 évvel ezelőtt lelkes fiatalok szólították meg Önt azzal, hogy a Finnországban oly sikeres istentiszteleti formát, a Tamás-misét, Magyarországon is meg szeretnék szervezni. Ez egy merőben új kezdeményezés volt akkor, hiszen a liturgiája, a keretei, a formája számos dologban eltért a megszokott vasárnapi istentisztelettől. Vissza tud emlékezni azokra a napokra, miért is tetszett meg Önnek az ötlet, és miért is állt a kezdeményezés mellé?

GP: - Mindig is nyitott voltam az új istentiszteleti formákra. Finnországból sok áldást kaptunk már korábban is. Gondolok a finn ébredési mozgalmak hatására, amit ösztöndíja lelkészeink hoztak haza, a szép és tartalmas finn énekekre, a fehér konfirmandusruhára… Örömmel fogadtam a Tamás-mise „importját” is, hiszen nagy szükségünk van egy ilyen interaktív liturgiára, ami megszólíthatja a mai kereső, kérdésekkel és kétségekkel küszködő „Tamásokat”…

SzN: - Mi a legkedvesebb emléke a Tamás-misével kapcsolatban?

GP: - Felejthetetlen élmény volt az első Tamás-mise, 2005 pünkösdjén a Deák téri templomban. Sokan voltunk, és sokan igényelték a személyes áldást, ami a Tamás-mise egyik speciális lehetősége. Még most is előttem van az a nyugdíjas lelkésztestvérem, aki megállt a keresztelőkőnél, és csak ennyit mondott: „80 éve itt kereszteltek…” Külön ajándék, hogy még köztünk él, és a napokban ünnepli 90. születésnapját! A Tamás-mise nem csak a fiataloké…

SzN: - A Tamás-mise a jubileumi alkalom kapcsán visszatér a kezdeti helyszínre, és tíz gyülekezet összefogásával készül a májusi istentiszteletre. Nyilván az akkori tűz már máshogy lobog a szervezőkben, a csapat tagjai is cserélődtek az idők folyamán, a helyszín is állandósult az Egyetemi Gyülekezet berkein belül. Ön szerint hol a helye most az egyházban a Tamás-misének, és mi(k) lehet(nek) a jövőbeli célkitűzése(i)? Mit keresnek most az emberek akár az egyházban, akár az egyházon kívül?

GP: - Amikor tíz éve elindultunk, reméltük, hogy országos mozgalommá növi ki magát a Tamás-mise. Ez eddig csak részben valósult meg, de nem szabad se hálátlannak, se türelmetlennek lennünk. A Tamás-mise egy-egy jellegzetes eleme felfedezhető a legkülönbözőbb ifjúsági-, családi- és egyéb alternatív istentiszteleti formákban. Ma már szerves része a Szélrózsa-találkozók gazdag spirituális kínálatának. Tévés istentiszteleti közvetítésben is helyet kapott a Tamás-mise.
Ugyanakkor állandó feladatunk, hogy az éppen adott helyhez, időhöz és közösséghez igazodva rugalmasan formáljuk ezt a rendet. Ha úgy tetszik, „magyarosítsuk”. Számomra például még tíz év után is kérdéses, mennyire szerencsés az itthon félreérthető, félremagyarázható „mise” elnevezés átvétele. Ennek a szónak más az akusztikája északi testvéreinknél, mint nálunk. Egyelőre én sem tudok jobbat, de hátha éppen a tízedik évfordulóra megtaláljuk a találóbb magyar kifejezést...

Isten éltesse a Tamás-misét és minden lelkes Munkatársát, Keresőket és Találókat!