A budapesti Széll Kálmán térről a 22-es busszal indulunk Budakeszi felé. Tízpercnyi buszozás után érünk a Lauder Javne Iskolához, amely már az egykori Gaudiopolis területén, Weiss Manfréd egykori villája mellett áll. Ma csaknem három buszmeg­ állónyi távolságot ölel fel az egykori gyerekköztársaság területe. Szinte elképzelhetetlen, hogy a hatalmas, zöld, erdős rész, a villák (Weiss-, Mauthner-, Borbély-), a mára már beépített telkek egykor több száz gyermek számára szolgáltak otthonul és menedékül. 

Lakópark a barackos helyén

Első állomásunk a 2009-ben Sztehlo Gá­borról elnevezett gyermekotthon épülete a Budakeszi út és az Árnyas út között. Ez az ingatlan akkor a Farkastanya nevet viselte, itt laktak a tizenkét évnél nagyobb fiúk, és itt élt Sztehlo Gábor is a családjá­ val. A különböző korosztályokat más-más épületbe helyezték. A legkisebbek a Napsugárban kaptak helyet. A kicsit idősebbek a Zergelakban éltek, a még idősebbek a Fecskefészekben. A leánygyermekek otthona a Leányvárban volt. Később néhány idősebb tizenéves egy külön épületben kapott helyet, amelyet kezdetben a Csendilla ellentéteként Zajillának hívtak, de végül Viperafészek néven vált ismertté. Az épületeket pedig nem úgy kell elképzelni, mint szomszédos házakat – esetenként tíz-tizenöt perces sétára vannak/voltak egymástól.

Ha a Farkastanya hátsó kijáratánál kimegyünk, akkor az Árnyas út 17.-nél állunk. Az államosítást követően felszá­molták a gyerekek által nehezen megépí­ tett futballpályát, helyére szanatóriumot emeltek, de mára már ennek az épületét is gyom nőtte be. Ezzel a telekkel szemben ma elegáns lakóparkot találunk, pedig a gyerekek ittléte idején hatalmas sárgabarackos állt itt, amelyet külön feladat volt őrizni, hiszen komoly érték volt az ennivaló abban az időben. Feljebb sétálva az erdős részen megtaláljuk az egykori Margaréta villát, ahol a nevelők éltek – ma magánlakás –, onnan feljebb pedig a Zergelak bú­ jik meg az erdő szívében, ahol a Napsugár lakóit éppen meghaladó korosztályú gyermekek éltek – ma szintén magántulajdonban lévő ingatlan.

A hamarosan az olvasók kezébe kerü­lő könyv azért különleges, mert olyan kö­tet még nem készült, amelyben az egykori gyerekek azt mondták volna el, hogyan kerültek ide, ki hogyan élte meg ezt az idő­ szakot, és aztán innen elkerülve hogyan látta meg a gyermekotthon, ezen belül a Gaudiopolis, végső soron Sztehlo Gábor szellemiségének hatását.

Mindenkinek otthon

1944 augusztusában Friedrich von Born, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi megbízottja felvette a kapcsolatot Sztehlo Gáborral, és megbízta gyermekmentő otthonok szervezésével. A munka elvégzésé­ hez az evangélikus egyház fizetés nélküli szabadságra engedte el Sztehlót. Az első otthon 1944 októberében nyitott meg; a továbbiakkal együtt összesen harminckét otthonban közel kétezer ember nyert menedéket.

A gyerekek 1944 őszétől folyamatosan érkeztek; voltak közöttük üldözöttek és üldözők gyermekei egyaránt. A háttér nem számított, csak az volt a kérdés, segítségre szorul-e valaki. Itt kaptak menedéket Molnár Ferenc író unokái – Horváth Ádám ké­sőbbi televíziós rendező és Sárközi Mátyás későbbi író, újságíró –, József Attila unoka­ öccsei, Makai Péter és Ádám, Orbán Ottó későbbi költő, és még sorolhatnánk. Amikor Sztehlo úgy látta, hogy konfliktus kezd kialakulni a gyerekek származása miatt, akkor összehívta őket, és azt mondta nekik, hogy itt másképp az élet nem folyhat, mint olyan módon, hogy mindenki elfogadja a másikat úgy, ahogy van, hiszen mindannyiuk érdeke, hogy békességben éljenek, tekintsék egymást testvéreknek. Az egyik fiú, Schuller Ervin pedig mindig így is emlegette magukat: „Mi testvérek vagyunk.”

Apa a Don-kanyarban

Riportalanyunk és kalauzunk, a nyolcvannégy éves Andrási Andor, a Sztehlo Gá­ bor Alapítvány egyik megszervezője boldog gyerekkort követő nehéz, háborús évek után érkezett az Árnyas útra. „Nagyon szép gyermekkorom volt, a háború előtti időkről csak szép emlékeket őrzök – mondja. – Középosztálybeli nívón éltünk, kertes házban, Csillaghegyen. Semmilyen különösebb hiányt nem szenvedtünk mindaddig, amíg a zsidótörvények életbe nem léptek. Attól kezdve az összes megszorító intézkedés vonatkozott apámra is, a munkahelyéről is elbocsátották. Apám 1942 márciusában keresztelkedett meg, ő is áttért a római katolikus vallásra. Korábban nem gyakorolta zsidó vallását, sőt támogatta keresztény szellemben történő neveltetésünket. Annak próbájára azonban, hogyan viszonyul új vallásának gyakorlásához, már nem kerülhetett sor.”

Andor bácsi édesapját 1942 tavaszán munkaszolgálatra hívták be, majd azonnal kivitték az orosz frontra. A nagy Don-kanyari ütközetben veszhetett oda. 1945-ben a tizenkét éves Andor hároméves öccsével együtt ezért került az otthonba. A nagyobbik testvér a Pax Gyermekotthonban Sicke becenévre hallgatott, az ottani közösségben nem hangadó, de meghatározó személyiség volt.

Munka, tanulás, tisztelet

A Gaudiopolis gyermekköztársaság szervezeti felépítése a közösségi élet minden területére rendezett kereteket nyújtott. Állampolgárai törvénykönyvben lefektetett jogokkal és kötelességekkel bírtak. Az önkormányzaton belül kinek-kinek megvolt a maga rangja, beosztása és az ahhoz tartozó felelősségi területe.

Volt államfő (az első Szőke Balázs), miniszterelnök (az első Keveházi László későbbi evangélikus lelkész), és voltak szakminiszterek (Horváth Ádám például a kultuszminiszteri tisztet töltötte be). Az egyes házak élén polgármesterek álltak, a házakon belül az egyes hálószobák lakói néptribunokat választottak, akik vétó­ joggal is felruházva képviselték közössé­ güket. A tisztségviselőket demokratikus és titkos szavazással választották meg. Egyik gyerek sem érezhette haszontalannak magát. „Én például a rendőrfőnök-helyettesi rangig vittem. Mindenki érezhette a saját fontosságát, de a felelősségét is. Ez tartást és önbizalmat adott a háború által lelkileg is meggyötört gyerekeknek” – meséli Andrá­si Andor. Mindenki kapott állampolgársági könyvet. Ebben Gaudiopolis állam célja is szerepelt, valamint a közösségért végzett munka igazolására szolgáló lapok is helyet kaptak benne. A cél megfogalmazása így hangzott: „Gaudiopolis állam célkitű­ zése: Krisztus evangéliumának szellemé­ ben, társadalmi korlátokat megszüntetve, önálló, öntudatos, önismeretre és önbírá­latra törekvő, gyakorlatilag ügyes, elmé­letileg képzett magyar embereket nevelni.” E sorok ma is oktatási törvénybe illő gondolatok.

És hogy tényleg nem játékról, hanem komoly és értelmes demokratikus rendszerről volt szó, azt az is bizonyítja, hogy saját fizetőeszközük volt: a „Gapo dollár”, amelynek árfolyamát a villamosjegy ára határozta meg, de még vicclap is megjelent Gapo-Matyi címmel.

Az élet eleinte azonban nem volt egyszerű, 1945-ben, a legnagyobb ínség idején a Svájci Vöröskereszt még nem támogatta az intézetet, csak 46-tól kezdve. Az otthonlakók hamar megtanulták az intézmény keretei között rendelkezésre álló erőforrásokat saját erőből is kiegészíteni. Önfenntartásra törekedtek. A tüzelő­ fát például mindig a fiúk szerezték be a parkból, az erdőből vagy akár a légoltalmi pince ácsszerkezetéből. És bár a gyerekek már a háború előtti években hozzászoktak a nélkülözéshez, az élelmezés itt is komoly gondot jelentett. A kenyérszállítás feladatára így mindig lelkesen jelentkeztek a fiúk, mert olyankor a távolban lévő péktől a kétkerekű kordén hozott kenyerek sarka mindig kicsit „megdézsmálódhatott”.

1946-tól levált a Jó Pásztor Bizottságról a gyermekotthon, így a Pax Magyar Szociális Alapítvány biztosította az otthon továbbélését Pax Gyermekotthon néven. Ettől kezdve svájci és amerikai segélyszervezetektől kapott támogatást az intézmény, többek között berendezési tárgyak, bútorok, valamint élelmiszerek – például almasűrítmény, szardínia, mogyoróvaj és tejkonzerv – formájában. Ez utóbbiból készült a reggeli. Édesített, kondenzált tej volt, kétdecis konzervdobozokban, ezeket kellett reggelente kinyitni – ez szintén kedvelt önkéntes foglalkozás volt, hiszen aki segített, az kikanalazhatta az édeskés, sűrű tejmaradékot a dobozok aljáról.

A munka tehát állandó része volt a gyerekek életének, akárcsak az iskola. A fiatalok együtt indultak el reggel az Árnyas út 17. elől, ahogy ők mondták, „döngettek” lefelé a villamosmegállóig, hogy onnan eljussanak a Széll Kálmán térre, majd az iskolába. Onnan hazajövet pedig csendespihenő, tanulás, munka következett, de szerencsére jutott mindig idő a já­ tékra vagy akár – egy lelkes anyuka jóvoltából – a zenetanulásra is.

„A szeretet soha el nem fogy”

Sztehlo Gábort a gyerekek általában nagytiszteletű úrnak szólították. Amikor bekerültek a gyermekotthonba, a legtöbben akkor beszélgettek vele, de utána már nem mindenkivel alakult ki közelebbi, szemé­ lyes kapcsolat.

Andrási Andor így emlékszik vissza rá: „Abszolút nem volt papos. Két lábbal a földön járó, gyakorlatias ember, akin sose látszott igazából, hogy milyen nagy gondokkal küszködik. Ez volt az egyik meghatározó benyomásom róla. A másik: akkor szigorúan vallásos katolikus voltam, ezért különös jelentőséggel bírt számomra, hogy mindenkinek, aki a saját vallását gyakorolni akarta, megszervezte a lehetőséget erre. A közelben, a Manréza rendházban jezsuiták voltak, így vasárnaponként lejárhattam ministrálni. Ugyanezt tudom mondani má­ sokról is: Sztehlo Gábor mindenkinek lehetővé tette, hogy gyakorolhassa a saját vallását. Időnként részt vettem az evangé­ likus istentiszteleten, amelyet ő tartott a nagy ebédlőben. Nagyon megnyerő, szimpatikus igehirdetései voltak. Arra is jól emlékszem, hogy ezt a Pál apostoli idézetet íratta fel az ebédlő falára: »A szeretet soha el nem fogy.«” Mindemellett az étkezések előtt a hálaadó ima mindig elhangzott.

A megnyitás után négy évvel, 1948-ban már olyan sok gyerek lakott az otthonban, hogy terjeszkedni, építkezni kellett. „Legalább kétszázan laktunk már ott akkor. A Budakeszi úton kicsit följebb zajlott az építkezés: nagy betontömböket öntöttünk, és abból építettük mi magunk a házat” – meséli Andrási Andor.

Felbuszozunk vele a Bölcsőde nevű megállóig, mivel ott van az egykori a gyermekotthon határa. Itt állt a mára már lebontott Mauthner-vadászvilla. Sajnos a faszerkezete többször is lángra kapott, legutóbb úgy döntöttek az illetékesek, hogy le is bontják. Nincs nyoma a Leányvárnak sem, a Viperafészeknek sem, ahol a lányok laktak. Kissé lejjebb található a valószínűleg Hild József tervezte, Csendilla nevű villa, ez a Fecskefészek része volt, ahol ötven-hatvan gyerek élhetett. Sajnos ez az épület is használaton kívül, elhanyagolt környezetben van, de ottjártunkkor úgy tűnik, mintha odabent munkálatok folynának.

Visszafelé haladva az egykori gyermekotthon határától a központja felé, megtudjuk, hogy Andrási Andor 1949-ben hagyta el az intézményt. A fiatal fiúra ezután szűkös munkás-, majd tanulóévek vártak. Az 1956-os forradalom idején az egyetemén – az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán – komoly élelmezési rendszer szervezésében vett részt.

Példaképet állítani

„A gyermekotthon légköre teljesen meghatározó volt egész életemre nézve. Nagyon szerettem ott lenni. Volt olyan alkalom, amikor hazamehettem volna, de inkább bent maradtam. Én eleve nagyon szerettem közösségben lenni, ehhez volt bennem nyitottság és ez egy olyan közösség volt, amihez jó volt tartozni” – emlékszik vissza Andrási Andor. A gyermekotthoni társakkal hosszú évtizedekre megszakadt a kapcsolata. De aztán Koren Emil budavári evangélikus lelkész és felesége elkezdte felkutatni az egykori paxos és mentett gyerekeket azzal a szándékkal, hogy egy találkozó erejéig összehozzák őket. „Akkor összejöttünk sokan, nagyon különböző háttérrel és történettel. A mentett gyerekek közül is többen eljöttek, akiket én nem is ismertem. És olyanok is, akik már felnőttként élték át ezt az egész idő­ szakot. Az ének- és rajztanárunk, Péterfi Pista bácsi is ott volt, és a Preisich házaspár, akik egyszerre voltak Sztehlo mentettjei és segítői. Vegyes volt a társaság, és évről évre egyre bővült, mert ki-ki tudott még ezekről-azokról, így aztán kezdett terjedni a találkozók híre” – tette hozzá.

Az egymásra találás öröme után az egykori Sztehlo-gyerekek szerették volna tettekre váltani a nosztalgiázást: „Hamar szóba került, hogy jó lenne most már nemcsak az emlékeinkből élni és örülni egymásnak, hanem esetleg csinálhatnánk is valamit, például egy alapítványt. 1990-ben létrehoztuk a Sztehlo Gábor Alapítványt, hét alapító taggal, közülük hárman élünk még. Benne volt Vígh Tamás szobrászmű­ vész, Vígh Lajos gyermekotthoni társamnak, későbbi sógoromnak a bátyja, aki ké­ sőbb a Deák téri Sztehlo-szobor alkotó­ ja lett; a Preisich-házaspár; Keszthelyiné Lándori Sára; Füzéki Bálint, Gröbler András és én. Első elhatározásunk az volt, hogy állami gondozottak életkezdési lehetőségeit próbáljuk segíteni. Sztehlo szellemiségét igyekeztünk terjeszteni különböző módokon” – meséli Andrási Andor. Azóta élete jelentős részét szenteli annak, hogy létrejöjjenek ezek a találkozók, megmaradjon az egykori Sztehlo-gyerekek közötti kapcsolat, és Sztehlo Gábor emléke és hatása minél több emberhez eljusson. Így lett a közeljövőben megjelenő kötet ötletgazdá­ ja, a könyvben szereplő portrékat megalapozó személyes beszélgetések szervezője, a szerkesztői munka segítője.

„Mostani korunkból is hiányoznak az idolok, kevés példaértékű személyiség van körülöttünk. Az én életemben ilyen volt Sztehlo Gábor és Albert Schweitzer is. Utóbbi példája nyomán bennem tényleg megfogalmazódott, hogy kimenjek Lambarénébe, Afrikába. Az mindenesetre nagyon ritka, hogy az ember testközelből ismerhet ilyen példaértékű embereket. De ha van ilyen, akkor azt meg kell őrizni, hogy másnak is példakép lehessen” – indokolja Andrási Andor, mi motiválja a Sztehlo-örökség gondozásában.

Farkastanyát őrző fenyőfa

És hogy mennyire segíti az élet Sztehlo Gábor emlékezetének továbbvitelét… 2015-ben a szomszédos Lauder-iskolá­ ban tanuló négy gyerek a kertben bóklászva ásni kezdett, és egy bunkerszerű építményre talált. Erről később kiderült, hogy a hajdani Farkastanya esőgyűjtő ciszternája. A lauderesek azonban rejtekhelyként tartják számon ma is, padot helyeztek el mellé, és krókuszokat ültettek köré, úgy alakították ki, hogy menedék legyen mindenkinek, aki egy kis nyugalomra vágyik…

Nem is lehet ennél méltóbb emlékhelye a ma diákjaitól Sztehlo Gábornak az egykori Gaudiopolis területén. Azonban a hajdani Sztehlo-gyerekek sem feledik megmentőjüket: ősszel a Farkastanya mellé szeretnének majd egy fenyőfát ültetni – jelenleg Füzéki Bálint kertjében növekszik –, hogy legyen egy árnyat adó emlékfa is abban a parkban, ahol oly sok gyermek és felnőtt lelt otthonra. Jó lenne, ha ezeket a helyeket gyakrabban tudnánk látogatni, akár iskolai csoportokkal, gyü­ lekezetekkel, hogy így is emlékezzünk, és emlékeztessük magunkat emberségre, hitre, segítségnyújtásra.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 33-34. számában jelent meg, 2017. augusztus 27-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.