Már messziről látszik a nagy udvar közepén a haranglábon pihenő harang s a tetején a pirosfehér-zöld zászló. Hogy tudja a látogató, hová érkezett. Az aranykoszorús mester lassan csoszog a kapuhoz, mint kiderül, a csípőjével bajlódik. A harang százötvenkétszáz évet is megél, de az ember tö- rékeny. Kevés idő adatik neki. Biztatásul azonban önmagának is, Gombos Miklós mindjárt a fiát említi, aki átveszi a családi örökséget. Makovecz Imre építész mondását idézi: „Aki nem »teremti meg« az utódját, az más aljasságokra is képes.”

Megyünk egyenesen a harangöntödébe ámulni: hat-nyolc harang formájú üreges bábu, agyag- és téglakupola alszik, szárad az időben, az igaziak külső köpönyegei. Jelenleg Izsák, Szerencs, Nemesvámos, Makó, Mezőkövesd, Szentendre várja a harangját, amelyek fél év alatt születnek meg.

– A harang az idő múlásával kopik, majd reped, és ilyenkor már sok mindent nem lehet kezdeni vele – mondja Gombos Miklós. – Meghegeszthető, de a hangja már nem lesz az igazi. S ha új harang készül, az anyagát fel lehet használni.

Megszólal a mester mobiltelefonja, s ő magyarázza az érdeklődő lelkésznek:

– Ha megüti a felfüggesztett harangot, húsz-huszonöt másodpercig zengenie kell a hangjának. Ha tovább zeng, az nem baj, de kevesebb nem lehet. Ha ezen túl vagyunk, vegyen mély lélegzetet, és nyugodjon meg: nem kell újat készíttetnie…

Derű és magabiztosság árad a mesterből.

– Hány harangot „szülnek meg” egy évben? – kérdezem aztán Gombos Miklóst.

– Harmincat-negyvenet – mondja.

– Az sok.

– Magának. Nekem nem. Akkor lennénk rentábilisak, ha hatvan-nyolcvan kerülne ki tőlünk. De hát van, aki külföldről vásárol harangot. Magyar betegség – teszi hozzá később. – Meg az üzleti kapcsolatok.

– Járt külföldi harangöntő műhelyben?

– Jártam. Például Passauban vagy a svájci Aarauban. De óriási a különbség, amikor egy műhelynek négyszáz-ötszáz éves múltja van és a legkorszerűbb berendezései. A mienk jobb esetben húszéves. Magyarországon nem volt lehetőség arra, hogy megöregedjen egy műhely.

Szóba kerül, hogy a soproni Seltenhofer-cég 1924-ben háromszázkilencven harangot öntött. De Szlezák László teljesítménye még ezt is felülmúlta: volt év, amikor a négyszázat is meghaladta.

– Az első világháborút, majd a forradalmat követő konszolidáció révén 1920-ban lehetőség nyílt az egyházak számára, hogy az elveszett harangokat bronzharangokkal pótolják. Ez az öntödéknek óriási konjunktúrát jelentett. És valóban: termelésük soha addig nem látott méreteket öltött – meséli a mester.

– De ma egyedül csak Gombos Miklós családi vállalkozása készít harangokat az országban. Vajon miért?

– Valamikor annyi harangöntő volt, mint a nyű. Seltenhofer Frigyes és fiai, idősebb Walser Ferenc, Thury János és Ferenc, valamint a nagyapám, Szlezák László – hogy csak néhányukat említsem. A híres Seltenhofer-dinasztia négy generáción át működött Sopronban, és öregbítette a hazai harangöntés hírnevét. Kis híján hatezer harangot öntöttek! A gyárat azonban 1945-ben lebombázták, s ez az üzem halálát jelentette. Ha nem szűnt volna meg, akkor nekünk ma nehéz dolgunk lenne. Az ötvenes években az egyházüldözés és az államosítás is a harangkészítés átmeneti végét jelentette.

Gombos Miklós egy 1911-ben kelt levélmásolatot tesz le elém, amely Budapesten, a XIII. kerületi Pozdech–Thuryharangöntödében íródott – a Lehel utca 6. szám alatti ház homlokzatán ma is látható az egykori díszítés, tábla is megörökíti Pozdech és a gyár emlékét. Szlezák László, a Sziléziából származó család sarja, a legismertebb magyar harangöntő 1910-ben vette át Thury János gyárát, amelyet aztán 1951-ben államosítottak, majd bezártak. A párizsi világkiállításon díjakat nyert Szlezák a vészterhes időkben „kotyogós” kávéfőzőket gyártott. 1953-ban halt meg. Mesterségét később nevelt fia, Gombos Lajos – Miklós édesapja – folytatta, Ducsák István néven. Amíg azonban nem önthetett harangokat, egy szövetkezetben dolgozott.

– A hosszú amortizáció is oka annak, hogy nincs sok harangöntő az országban – tér vissza a kérdésemre Gombos Miklós. – Három generáció is felnő, amíg a harang tönkremegy. Ezenkívül ebben a szakmában nagy a rezsi, és hosszú a gyártási idő. A végeredmény pedig: vagy sikerül, vagy nem. A legtöbb esetben azonban sikerül. Az, hogy még élünk, ez jó nekünk. Senki sem bánt minket, igaz, senki nem is támogat.

Gombos Lajos az 1956-os forradalom után, 1958-tól legálisan is a harangöntés tudora lett, de az üzem felállítását a fővárosban nem engedélyezték. Így kerültek Őrbottyánba. Fiának, Miklósnak az útja sem volt könnyű. Gyenge fizikumú gyerek – állították –, ezért nem vették fel öntőnek. Azt a fiút, akin ma is meglátszik, hogy valamikor a kerületi birkózószpartakiádon bronzérmet nyert. Keserű szájízzel emlékszik, hogy azért nem vették fel öntőnek, nehogy a szakma tovább éljen. De esztergályosnak és lakatosnak sem volt utolsó, amikor később aztán a Kossuth Lajos Szakközépiskolában kitanulhatta az öntő- és kohászszakmát. Sokoldalú emberként lépett tehát apjának örökébe.

– A harangöntő vallásos ember? – szegezem neki a kérdést.

– Idealista vagyok! – feleli határozottan.

– Mit ért ezen?

– Hogy Isten van, az természetes. Hívő emberek vagyunk, de nem bigott vallásosak. Szolgálunk, és nekünk mindegy, hogy melyik felekezet kér fel bennünket munkára. Kiszolgáljuk mindegyiket.

– Akadt olyan felkérés, amelyet visszautasított?

– Igen – bólogat nevetve. – Ideállt egy nagy teherautó, és volt rajta egy Lenin-szobor. Jött vele a pap is. Azt mondta, hogy szeretne Leninből harangot öntetni. Én azonban megtagadtam a kérését azzal, hogy egy másik alkotó produktumát – függetlenül a politikai véleményemtől – nem teszem tönkre. Ha széttörve idehozza, az más, de én nem töröm össze! Lenint vis - szavitték, a munka elúszott, de nem haltam bele.

A harangok születésének hat hónapjából öt perc az öntés. A szent időszak. Közben persze több szakma randevúzik egymással. Mindent előkészítenek a siker reményében.

– Két dolog van ilyenkor jelen: a felolvasztott fém, amely folyik, és a Jóisten – mondja a mester. – Az a feladatunk, hogy a fémet eljuttassuk a lehető legprecízebben A-tól B-ig. Ami közben történhet, abba már nem tudunk beleszólni. A másik izgalmas időszak: a harang három napig van a gödörben. A fene megeszi az embert, hogy mi van már vele. De még nem áshatjuk ki, mert ki kell hűlnie a földben. Aztán lebontjuk a külsejét, kitisztítjuk a belsőt, lepucoljuk, felakasztjuk és megszólaltatjuk. Ekkor kel életre.

Az udvar egyik oldalán muzeális harangok vonzzák a szemet. Köztük Novotny Antal (1840–1915) temesvári harangöntő speciális alkotása, aki violinkulcsszerű résekkel törte át a harangok falát, és azt állította, hogy ezzel az eljárással ugyanazt a hangmagasságot könnyebb súlyú, tehát olcsóbb harangokkal érheti el. Az udvar ékessége az 1802-ben Budán készült harang, amely ott született, ahol valamikor ágyúkat is öntöttek. Az egyik település papja ebből akart egy új harangot maguknak. De Gombos Miklós megbeszélte vele, hogy nem olvasztja be a harangot, viszont kapnak egy vadonatújat. Azóta áll őrt a harang a piros-fehér-zöld zászlóval az őrbottyáni udvaron.

Meghallgatom a hangját: giling-galang, giling-galang. Kiért szól a harang? A hangja gyönyörű. Hiszen ha beszélni is tudna, nem csak zengeni!

Gombos Miklós harminchárom éves fia, Ferenc tűnik fel az udvaron. Azt mondja, beleszületett ebbe a mesterségbe, és már gyerekkorában a műhelyben játszadozott. Nem lett tűzoltó és katona, mert beleszeretett a harangöntésbe. Közgazdászdiplomája van, ennélfogva az üzleti életben is boldogul. A tizenhárom éves fia is harangöntő lesz, ha így gondolják az égiek is.

Őrbottyán több helyén ottlétünkkor még látható volt a harangok napjára szóló felhívás, amelyet a németekhez és az osztrákokhoz hasonlóan tíz év óta minden évben itthon is megünnepelnek. Ilyenkor – a külföldi példákkal ellentétben, ahol senki sem áll szóba az érdeklődőkkel – négy alkalommal, 9, 12, 15 és 18 órakor hatvan-hetven látogató összejön az öntödében, és Gombos Miklós mesél nekik. Egyebek mellett arról, hogy a foglalkozás bölcsője a Krisztus előtti első évezredben Kínában volt. Ami Európát illeti, megtaláljuk a harangokat az etruszkoknál, majd a görögöknél és a rómaiaknál. A magyarság Kárpátmedencei honfoglalásakor a keresztény Nyugat-Európában a harangok már rég- óta az egyházak felszerelési tárgyai voltak. A harangöntés pedig mindenkor titokzatos mesterségnek számított. Maga a harang ősidők óta jelzőeszköz. Gombos Miklós nem felejti el a harangok napján megemlíteni, hogy a magyarországi harangöntők előtt nagy lehetőségek nyíltak II. József trónra lépésekor. A császár az 1781. október 25-én aláírt úgynevezett türelmi rendeletében ugyanis engedélyezte a protestánsoknak vallásuk szabad gyakorlását, majd egy újabb, 1786. június 15-i rendeletével a harangok korlátlan használatát is biztosította a számukra. És így mesél tovább és tovább.

A műhely bejáratánál, de még az udvaron egy kisebb száradó koszorú emlékeztet arra, hogy a mellette lévő harang nem akárkinek a nevéhez fűződik. Gombos Miklós elárulja, hogy nagyapja, Szlezák László alkotása.

– Jelentkezett egy pap – idézi fel a mester –, hogy olyan helyen van a harangjuk, ahol a hívek nem hallják a hangját. Kért, hogy olvasszam be. Amikor megtudtam, hogy nagyapám készítette, felajánlottam, hogy adok érte egy százhatvan kilós harangot, de ne kérje a beolvasztását. Beleegyezett. Így lett a dísze ez is az udvarunknak.

Meghallgatom a hangját a Szlezákharangnak is, amely már villannyal is működik.

– Sok helyütt úgy gondolják, hogy amióta villannyal harangoznak, a harang szava másképpen szól, tompábban – jövök a vitával.

– Kár ezen rágódni – mondja Gombos Miklós.

– Az az igazság, hogy ma már a legtöbb helyen nincs megbízható ember erre a szerepkörre. Azok az emberek nagyon hiányoznak, akik odaadóan, alázattal tudtak szolgálni.

– Melyik a legkedvesebb harangja?

– Mindegyik kedves. Izgalmas munka volt, amikor a sevillai világkiállításra tizennégy harangot készítettem Makovecz Imrének. Nagy odafigyelést igényelt mindegyik. Másik kedves munkám az volt, amikor az első Fidesz-kormány idején, 2000-ben harangot ajándékoztunk a Vatikánnak. Az én munkám volt az ajándék, én vittem el és állítottam fel. II. János Pál pápa megszentelte, aztán megkongatta, és megszorította a kezem. Ma is meghatottan gondolok vissza ezekre a percekre.

Egy kisebb harang ragyog a napfényben. A bokodi evangélikus templomba kerül. A Luther-rózsa árulkodó rajta és a felirat: „Egyedül Istené a dicsőség”. De készül harang Őrbottyánban a csővári, a sitkei és a legéndi evangélikus templomba is. Mindegyiken lesz majd magyar címer. Gombos Miklós ehhez ragaszkodik. Volt, aki azt kérte, hogy a magyar címer helyett az Európai Unió csillagos zászlója legyen a harangon. A mester azonban nemet mondott.

Elbúcsúzom. De legszívesebben megkongatnám Szlezák László harangját, ahogy gyerekkoromban a balatoni faluban harangoztam, ahol felnőttem. Mit szólnának a környék lakói? Persze lehet, hogy már hozzászoktak a sok harangkonduláshoz.

Mindkét férfi kézfogása olyan erős, mint a szívük.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 31-32. számában jelent meg, 2017. augusztus 13-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.