AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZ LELKI PROGRAMJA (Máté 6,33.)

1. Az egyház munkája mindig lelki munka. Akkor is, amikor külszínre nem látszik annak.

Kultúrmunkája is lelki munka, mert tudja, hogy lelkileg is elvész az a nép, mely tudomány nélkül való; de önmagában hordja a halál csíráját az a kultúra is, mely lélek nélkül való. Az Istentől függetlenített kultúra is, mely lélek nélkül való, világpusztító, önmagát elpusztító hatalom.

Szociális munkája is lelki munka. Indító oka nem a humanizmus, hanem az az első, mindent megelőző szeretet, mely Isten szívéből árad az emberiség felé s melynek visszhangja csupán minden keresztyén felebaráti szeretet. Nem célja, csupán eredménye az általános jólét. Célja a lélekmentés, mert a szegénygondozás lelke a szegény lélek gondozása. 

Egyháztársadalmi munkája is lelki munka. Nem egyházpolitika, sem hatalmi szervezkedés, hanem az egyháztagoknak egy nagy családdá elevenítése és összekapcsolása, amely család az Isten igéje körül helyezkedik el.

Anyagi munkája is lelki munka. Nem önfenntartó intézmény, hanem Istennek lelki munkára kirendelt munkaszerve. Nem gazdagodni akar, hanem lelkeket gazdagítani.

Minden ezért a lelki munkáért van. Ez az első. Minden ennek van alárendelve. Minden egyház annyiban egyház, amennyiben a lelki munkának ez a mindeneket megelőző sorrendi értéke megvalósul benne. (Máté 6,33.)

Vállalom-e én rendeltetésnek és programnak is azt, hogy egyházunk ebben az értelemben legyen egyház?!

2. Az egyház lelki munkája mindig igeszolgálat. Nem a pszichoanalízis lélekgyógyászata, sem valami autonóm erkölcstan lélekidomítása, még egy teljesen kiépített s az ember végső kérdéseire is feleletet adó vallásos világnézet kialakítása sem, hanem a kijelentett ige hirdetése. Ezért nem lehet az egyház sohasem "modern”, azaz a világból való; ugyanakkor mindig időszerű, mert olyat nyújt, amire az embernek szüksége van s így mindig e világra való. (János 17,14-18.) Vállalom-e rendeltetésnek és programnak is egyházunknak ezt az igéhez kötöttségét, az ezzel járó "maradiság” vádját, az egyház időfeletti időszerűségét?

3. Az egyház igeszolgálata mindig a testet öltött ige szolgálata. Evangélikus egyházunk abban látja Istentől kapott hivatását, hogy ne tudjon és ne akarjon tudni másról, csak Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről. (1. Kor. 1,23.) Lelki munkánk központja tehát nem Krisztus tanítása, még életpéldája sem, hanem Ő maga, mint keresztre feszített Megváltó. A kijelentés hatalmas, telt akkordjában mi ezt a hangot fújjuk teljes tüdővel. Szemünkre vethetik egyoldalúságunkat, mi azonban boldog kiváltságnak érezzük, hogy egy kígyómarta világban magasra emelhetjük az Istentől adott érckígyót - a gyógyulás egyetlen lehetőségét.

Vállalom-e rendeltetésnek és programnak is egyházunknak ezt a kereszthez kötöttségét, mint valami drága kiváltságot?

4. A Krisztus keresztjének szolgálata mindig ítélethirdetés az ember felett. Krisztus keresztje Isten kegyelme, a nagy amnesztia. Ezért evangélium. Ennek hirdetésére kötelez a nevünk is. Az amnesztia örömhírét hirdetők számára azonban nagy kísértés, hogy csak a kegyelem örömhírét lássák meg s elfelejtsék, hogy az amnesztia egyben mindig a legnagyobb ítélet is a bűn fölött. Azt jelenti, hogy nincs más mód az ember bűnének elintézésére, csak az amnesztia. Ezért hirdeti a mi egyházunk a leghatározottabban, hogy az ember önmagában elveszett és elkárhozott ember. Nincsen benne semmi jó. Büntetésnél egyebet nem érdemel. Szörnyű ítélet ez az ó-emberre.

Vállalom-e ítéletnek önmagam felett is a kereszt ítéletét s rendeltetésnek és programnak is egyházunk számára ezt a kellemetlen üzenetet?

5. A közkegyelem hirdetése mindig egyénekben realizálódik. Az egyház lelki munkája épp ezért mindig egyéni munka, azaz lelkipásztori szolgálat. Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. (1Tim 2,4.)

Egyházunk ezért tudatosan vállalja a pásztori jelleget a szolgálatban. Tömeg-életnyilvánulásaiban is, prédikálásában is pásztoregyház szeretne lenni éppúgy, mint egyháztársadalmi munkájában. Úgy, mint az a Jézus, akinek lábai alatt a sokezres tömegben is úgy érezte mindenki, mintha vele lenne négyszemközt az Úr. Ezért vállalja egyházunk az egyházi evangélizációt, melyet sok mindentől távol tart, formaságok és stílus tekintetében, az egyházi ízlés, de amelyet semmivel sem lehet visszariasztani attól, hogy az evangéliumot egyénileg rámenősen ki ne élezze.

Vállalom-e rendeltetésnek, programnak is - magam ellen támadó vonatkozásban is - az egyháznak ezt az agresszivitását?

6. Az egyház egyéni munkája mindig közszolgálat. Az egyháznak tagadhatatlanul van közszolgálati kötelezettsége. Ez az egyház prófétai szolgálata. Nem emelheti ki az egyént abból a környezetből, amelyben él s nem foglalkozhat vele úgy, mintha egyed volna csupán és nem egyben része is egy nagyobb közösségnek. Az egyháznak tehát hirdetnie kell Isten akaratát itt és most, a közösségi élet kérdéseiben is. Vállalom-e ezt is?

Az egyháznak ez volt, ez ma is, és ez lesz mindig a lelki programja. Ennek a szükségletnek kielégítésére hívta létre az Isten. Mivel pedig ez az életszükséglet örök, az egyház lelki programja is örök. Mindig annyiban időszerű, amennyiben időfeletti.