A második világháború végén és utána hazánkból mintegy nyolcszázezer embert hurcoltak el úgynevezett málenkij robotra, azaz kis munkára szovjet bányákba, építkezésekre, háború utáni romeltakarításra. Negyedük ott pusztult, többségük jeltelen sírokban fekszik.

–  Ilonka néni két és fél évet töltött egy szovjet szénbánya lágerében, a Donyec-medencében, Novosahtyinszkban. Hogyan került oda?

– Mezőberénybe már 1944-ben bejöttek az oroszok, 1945. január 6-án pedig több mint ötszáz német származású embert vittek ki a városból. Köztük engem is, mert édesanyámat Wagner Máriának hívták. A családból csak engem vittek el, mert a gyerekek közül csak én voltam otthon. Az egyik bátyám katonatisztként a fronton szolgált, a másik bátyám elment Mezőberényből, a nővérem pedig Németországban volt. Kényszermunkára a tizennyolc év feletti fiatalokat választották ki. Én hiába mondtam, hogy csak tizenhét vagyok, azt mondták: „Nem baj, egészséges vagy.” Mondtam, hogy én magyar vagyok. „De az anyád német származású” – volt a válasz. Úgyhogy tetszett vagy nem tetszett, mennem kellett. És azzal zsaroltak, hogy ha megszököm, a szüleimet viszik el.

– Mit mondtak, miért kell a Szovjetunióba menniük?

– Az indulás előtt a szállodában kellett gyülekeznünk, ahol, azt hiszem, két napig voltunk. Ott kihallgattak, majd azt mondták, hogy elvisznek minket egy kis munkára, kisegíteni az oroszokat. Ez volt a málenkij robot. A „kis munka” nekünk, mezőberényieknek két és fél évig tartott.

– Hogyan zajlott az utazás?

– Először Gyulára vittek át bennünket, majd tehervagonokban közel három hétig utaztunk a Szovjetunióba. Egész idő alatt nem kaptunk ennivalót, azt ettük, amit magunkkal vittünk. Ezekben a tehervagonokban úgy összezsúfoltak minket – lehettünk vagy százan benne –, hogy csak ülni volt helyünk. Viszont vittünk párnát. WC nem volt, ezért egy helyen kivágtuk a padló alját, ülőkének pedig egy kivágott fenekű vödröt tettünk rá. Embertelen és megalázó, de amikor az ember benne van egy ilyen helyzetben, akkor már mindegy.

– Amikor megérkeztek, mi várt az elgyötört csapatra?

– Minket egy szénbányához vittek, a szállásunk úgy négy kilométerre volt tőle. Külön ajándék volt a számunkra, hogy a táborban három épület volt: külön a nőknek, külön a férfiaknak, és a harmadikban működött a konyha meg az ebédlő. Ezt valójában még a németek építették. Egy szobában huszonnyolcan háltunk emeletes priccseken, középen volt a folyosó.

– Mi volt a munkájuk?

– Két turnusban jártunk a bányába dolgozni: reggel nyolctól este nyolcig, vagy este nyolctól reggel nyolcig. Én először csillés voltam – ugyanis nem csak férfiakat küldtek le. Egyedül kellett tolni az üres vagy a szénnel teli csillét. Ha a felszínre voltam beosztva, télen különösen nehezen viseltem el a hideget. Az utolsó másfél évben szenet pakoltam teherautókra. Négyesével dolgoztunk együtt: ketten elöl, ketten hátul lapátoltuk fel a bányából felhozott szenet, ami télen, a nagy hidegben jól összefagyott, így először szét kellett verni. Négyünknek napjában tizenhat-tizennyolc teherautót kellett megpakolnia. Munka közben addig volt csak egy kis pihenő, amíg nem jött a következő autó. Amikor azonban egymás után jöttek, akkor semmi.

– Mit ettek?

– Kosztot reggel és este, a munka előtt és után kaptunk. Káposztalevest meg rizspótló hántolt búzát, burizst ettünk, és három napra járt egy kenyér. Ezt elharmadoltuk: két részt elzártunk, nehogy egyszerre megegyük. Mindig nagyon éhesek voltunk ugyanis. Előfordult, hogy kaptunk egy-egy kis halszeletet is. Már egy éve voltunk ott, amikor megmondták a tábor őrei, hogy a munkánkért fizet a bánya, de a pénzt azért nem kapjuk meg, mert azt ők a kosztunkra és a szállásunkra használják fel. Végül valaki csak elintézte, hogy kapjunk öt vagy tíz rubelt. Így aztán – nagyon ritkán – tudtam magamnak venni kukoricamálét, ez volt a torta…

– Hogyan lehetett bírni a nehéz fizikai munkát ilyen rossz élelmezéssel?

– Nagyon nehezen. Amíg ott voltam, ötven temetés volt. Általában fiatalok haltak meg azért, mert éheztek. A temetésre csak a hozzátartozóknak volt szabad kimenniük. De én nagyon kíváncsi voltam, úgyhogy egyszer az egyik ismerős temetésére kimentem. Egy gödröt ástak, és úgy, ahogy volt, beletették a halottat, majd ráhúzták a földet. Semmi több. Mi csináltunk egy kis keresztet, és ha lehetett, kiküldtük. De ezek jeltelen sírok voltak, sokat nem találtak meg azóta se. Aki megszökött – általában fiatalok –, azokat mind visszahozták. Az volt a büntetésük, hogy hideg vízben kellett kint állniuk két napig; télen persze a víz befagyott. Teljesen tönkrementek. Az embertelenséghez az is hozzátartozott, hogy a nevünk egyetlenegyszer sem hangzott el, csak a számunk. 858 – ez volt az én számom. Minden sorakozónál csak ennyit mondtak oroszul: 858.

–  És a ruha? Milyen munkaruhát adtak?

– Télen kaptunk nadrágot, csizmát, pufajkát, sapkát, kesztyűt – másképp nem is tudtunk volna dolgozni. Ezek mind használt ruhák voltak. Nyáron a saját ruháinkban voltunk.

–  Gondolom, szigorú volt a napirend.

– Úgy emlékszem, amikor a reggeli műszakban dolgoztunk, öt-hat óra körül volt az ébresztő, nyolc órára kellett gyalog a munkahelyre érnünk, ami a szállástól körülbelül négy kilométerre volt. Esőben, sárban, hóban – nem számított, menni kellett. Az oszlop elején is, hátulján is katona kísért minket. Este nyolckor indultunk vissza a szállásra teljesen szénporosan, feketén. Szerencsére volt egy olyan terem, ahol meleg vízben meg tudtunk mosakodni. Addig nem is kaptunk enni, amíg nem mosakodtunk meg. A külső ruhákat nem mostuk, de a többit igen. Persze alig volt egy-két alsóneműnk.

– Télen mennyire volt hideg a szálláson?

– Nem fáztunk, mert építettünk egy sparheltet, és abba raktuk a lopott szenet. A minket őrző katonáknak sem volt szenük, úgyhogy nekik is mi loptuk. Mindig kikutatták a zsebeinket, hogy hoztunk-e. Ha csak az egyik zsebemben volt, azt elvették, ha mindkettőben, akkor az egyiket megtarthattam. De a nyár sem volt könnyebb, mert a szoba tele volt poloskával. Ezért bármilyen meleg volt is kint, nem nyithattunk ablakot, hogy ne jöjjön be még több, mert annyira csíptek, hogy nem tudtunk tőlük aludni.

– Amikor beteg lett valaki, például megfázott, kapott valamilyen ellátást?

– Semmit. És csak az a beteg maradhatott otthon, aki nem tudott mozdulni, vagy akinek negyvenfokos láza volt. De kórházba senkit sem vittek: vagy meggyógyult, vagy meghalt. Gyuláról volt velünk egy ápolónő, őt állították oda, mert ő többet tudott, mint az a lágerorvos, aki néha eljött. Nemcsak a hideg, a nehéz fizikai munka és az éhezés gyengített bennünket, hanem az is, hogy egyáltalán nem volt se ünnepnap, se szabadnap. Amikor szabadnapunk lett volna, akkor elvittek bennünket kolhozba mezőgazdasági munkát végezni. Vagy ki kellett pakolnunk a szobát, hogy kimeszeljük, kitakarítsuk. Úgyhogy se karácsony, se semmilyen más ünnepnap nem volt.

– Az otthoniakkal azért lehetett levelezni?

– Másfél év után írhattunk. Én másfél évig semmit nem tudtam az otthoniakról, pedig majdnem mindennap írtak. A későbbiekben is csak két-három levelet kaptam meg.

–  Oroszul mennyire tanult meg?

– Csak amit nagyon muszáj volt, mert én nem akartam megtanulni ezt a nyelvet. Két könyvet vittem magammal: Petőfi Sándor összes költeményeit, meg az evangélikus énekeskönyvet. Ezekből éltem, és az imádságból. Hiszem, hogy ez utóbbinak köszönhetem azt is, hogy élve hazajöhettem.

– Hogyan engedték el a táborból?

– Annyira ki voltam fáradva, hogy nem ment már a munka. A többiek dolgoztak helyettem, amit nem volt szabad. Semmi reményünk nem volt, hogy valaha is hazajutunk. Máskor is imádkoztam, de úgy, mint akkor, azóta is csak nagyon ritkán: „Istenem, te tudod, hogy nem megy tovább!” És akkor jött a hír 1947 júliusában, hogy a mezőberényiek hazamennek! Számomra ez egy külön csoda volt. Akik maradtak, azok még egy évet ráhúztak – én azt már nem éltem volna túl.

–  Ugyanolyan rossz volt a hazaút is, mint az odaút?

– Induláskor ábécérend szerint sorakoztunk. A két és fél év alatt akkor hangzott el először a nevem… Majd újra tehervagonokba pakoltak bennünket, de akkor már néha kaptunk enni is. Debrecenbe érve kipakoltak bennünket a vonatból, a debreceniek pedig élelemmel vártak, és lehetett hazatáviratozni, hogy reggel öt órakor érkezünk. Másnap aztán nagy tömeg várt ránk a mezőberényi állomáson. Mikor megláttak minket, mindenki sírt, mindenki nagyon kedves volt, és nagy szeretettel fogadtak.

– Miként találkozott újra a családtagokkal?

– Engem a bátyám várt a vonatnál, aztán együtt mentünk haza. A szüleim kint álltak a kapuban, de elég messze voltunk még tőlük, amikor anyám elsírta magát és azt mondta: „Nem hozza Icát Marci! Valaki mással jön.” Annyira lefogytam ugyanis, hogy nem ismertek meg. Aztán amikor odaértem, mondtam, hogy én vagyok. Addig be nem mentem a házba, amíg le nem vettem még az udvaron mindent magamról, és meg nem mosakodtam. Ugyanis akkor már két hete nem tisztálkodtunk. Megmosakodtam, tiszta ruhát vettem, kicsit pihentem… Másnap reggel nyolckor már ott voltunk a templomban mindannyian, és hálát adtunk Istennek.

– Szokott álmodni a málenkij robotról?

– Nem. Amikor hazajöttem, eljártam a gyülekezetbe, aztán részt vettem egy gyenesdiási konferencián. Amit ott átéltem, attól olyan boldog voltam, hogy az elmondhatatlan. És attól kezdve nem rémálomként, hanem ajándékként gondoltam erre az időszakra. Most azt mondom, hogy Isten ajándéka volt ez a két és fél év, mert ott mindent megtanultam: lemondani, alkalmazkodni és elégedettnek lenni azzal, amim van. Elmondhatom: az Úristen lépésről lépésre irányította az életemet. Mezőberényben, a német templom mellett van egy emlékoszlop, aminek a tetején egy bányászlámpás látható. Ott minden évben megemlékeznek a málenkij robotra elhurcoltakról. De én, ahogy az előbb már mondtam, úgy tekintek vissza, hogy ami velem történt, az az Isten akarata volt. Ha Mezőberényben maradok, nem találkozhattam volna a férjemmel sem. Életem egyik legszebb ajándéka pedig az volt, hogy papné lehettem.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 49. számában jelent meg, 2016. december 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.