– Az első feleségemmel élek, tőle van mindhárom gyerekem, nem verem őket, nem narkózom, nem hajtok az autómmal az árokba – nyilatkozta korábban arról, hogy miért nem szerepel a bulvársajtóban. Ön szerint lehet ma valaki országosan ismert anélkül, hogy bulvárarccá válna?
– Szerintem igen, csak kell mellé teljesítmény. Legyen az egy televíziós műsor, sportközvetítés, egy lemez, egy színházi előadás. Nézzük meg, kikkel van tele egy bulvárújság, és kik nincsenek benne. A bulvárban nem nagyon esik szó Kossuth-díjas művészekről, maximum akkor, ha meghalnak. Egy elismert énekes elmondta nekem nemrég, hogy amikor tudatosan eldöntötte, nem szerepel többet a bulvárban, észrevette, hogy – pozitív értelemben – kicserélődött a közönsége. Bár hozzá kell tenni, hogy ez a fajta sajtó akár segítheti is a karrier beindítását.
– Végigjárta 1983-tól a szamárlétrát. Ma azonban sokan gyors sikerre vágynak, egyből sztárműsorvezetők akarnak lenni. Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik így gondolkodnak?
– Minden szakmára igaz, hogy hasznos, ha valaki végigjárja a szamárlétrát. Én sem azért jártam végig a lépcsőfokokat, mert annyira akartam, hanem azért, mert olyan közegbe kerültem, ahol végigjáratták velem, és csak utólag tudatosodott bennem, hogy ez szükséges volt. Sokszor látunk hirtelen feltűnő fiatal, csinos arcokat, akik aztán eltűnnek. Vajon miért? Mert nincsenek meg az alapok. Ha az embert megismerik az utcán, az a munka következménye, de az ismertség önmagában nem lehet cél. Nem tanítok, de a véleményemet el szoktam mondani a fiataloknak, ha megkérdezik, és olyankor azt mondom, hogy vizsgálják meg magukat, van-e bennük igazi kíváncsiság, mert csak az tud majd jót kérdezni. Csak igazi kérdésre születhetnek igazi válaszok. Az interjúalanyok pillanatok alatt megérzik, hogy a kérdező valóban kíváncsi, vagy csak álkérdéseket tesz fel, és úgy csinál, mintha érdekelné őt az alany. Még a TV2-nél dolgoztam, mikor felhívott egy újságíró, hogy sikeres a műsorom, és kellene írnia rólam, ezért mondjak már neki valamit. Kérdezem én: milyen újságírás az, hogy „mondjak már valamit”?
– Önt szinte mindenki kedveli. Tudatosan nem politizál?
– Ez nagyon tudatos döntés, mert úgy gondolom, hogy egy ilyen átpolitizált országban, mint a mienk, ha én az egyik oldal vagy párt mellé nyilvánosan letenném a voksomat, akkor az befolyásolná azokat a nézőket, akik nézik a vetélkedőket vagy a sportközvetítéseket. Onnantól kezdve előítélettel néznék azt, amit csinálok. Ez egyrészt nekem sem lenne jó, másrészt elrontanám a szórakozásukat.
– Huszonöt éve él házasságban. A sajtó ma a válásoktól és az elköteleződni képtelen emberek problémáitól hangos. Ön szerint elértéktelenedett a házasság intézménye?
– Ezt nem mondanám. A házasságot mindenki szereti, mindenki szerint értékes, ha működik. Nem önmagában az intézménnyel van a baj. Nem tudhatjuk, hogy régen, amikor kevesebb volt a válás, mert nem nagyon illett válni, mennyi volt a boldogtalan házasság. Nincs két egyforma kapcsolat. Nem szívesen állítom a sajátomat példaként, arról nem is beszélve, hogy anyósomék idén már ötven éve házasok. Nekik prédikáljak?
– Akkor inkább úgy kérdezem: ön szerint mitől működik egy házasság?
– Sokszor az a probléma, hogy a két ember verseng egymással. Nem arra törekednek, hogy kiegészítsék egymást, hanem azzal foglalkoznak, hogy ki a domináns. És abban a pillanatban, amikor valaki legyőzi a másikat, vége van az egésznek, érdektelenek lesznek egymás számára. A házasságban szerintem arra kell törekedni, hogy a két ember kiegészítse egymást. Tudomásul kell venni, ha a másik valamiben jobb, és ha ezt elfogadjuk, akkor ketten együtt sokkal erősebbek leszünk. „Feleség”, vagyis mindkettő csak fél lehet, ha nem akarják egymást kiegészíteni. A lángoló szerelem idővel nyilván átalakul, és akkor inkább már nagyon mély szeretet, bizalom és tolerancia jellemzi a kapcsolatot. Nem tudom, ki mondta, de nagyon bölcs gondolat, hogy nem kell mindig minden jogos kérdést feltenni. Még ha tudom is, hogy igazam van, nem kell mindig minden meccset megnyerni. Érdemes lenne néha elolvasni vagy akár videón, DVD-n visszanézni az esküvői esküt. Mit is fogadtam akkor? Azt ígértem, hogy vele megelégszem, hogy „jóban-rosszban” kitartok mellette. Így élek? Betartom az esküt? Nem attól leszek erős, ha a másik gyengébb, hanem attól, ha megfogjuk egymás kezét.
– Száz éve hunyt el az ön ükapja, Gundel János, a híres vendéglős, aki mindemellett a Deák téri evangélikus gyülekezetben, illetve az iskolában látott el komoly feladatokat. Mennyire fontos önnek ez a családi kötődés?
– Azért örülök, hogy Gundel Jánosról beszélünk, mert mindig a fiáról, Gundel Károlyról kérdeznek, pedig ükapám volt az első a családban, aki a vendéglátással foglalkozott. Az ő nevéhez fűződik a Mikszáth tiszteletére készült palócleves is. Bajorországban született, de miután Magyarországra jött, nagyon komoly szállodás és vendéglátós szakember lett. Igazán aktív ember volt.
– Milyen családi történeteket őriz? Gyakran beszélnek otthon az ősökről?
– Évente többször kimegyünk a Fiumei úti sírkertbe, mert édesapám, az apai rokonság és a Gundel ősök is ott nyugszanak. Amikor a gyerekekkel megyünk, mindig végignézzük az összes nevet, évszámot, és mindig kérdeznek. Mindegyik név egy-egy történetet takar. Van, aki a világháborúban halt meg, Gundel Károly tizenhárom gyereke közül kettő pedig egészen fiatalon hunyt el. Szerencsére a Gundel család történetét sokan megírták, én is sok történetet ismerek, és sok relikviánk is van. Bár a családunknak már nincs köze az étteremhez, de örülök, hogy akik csinálják, ügyelnek a hagyományokra. Amikor először vittem a gyereket a városligeti étterembe – tudatosan vártam, hogy idősebbek legyenek –, és bementünk a családi szobába, ahol csupán egy asztal van hat székkel, a falon pedig sok-sok fotó, éreztem, hogy megérinti őket a találkozás a gyökereikkel. Hasonló élmény volt, amikor Erdélyben, Tövisen jártunk, és a helyi katolikus kis temetőben megkerestük az egyik ükapám sírját. Döbbenetes érzés volt, ahogy letisztítottuk azt a korhadt fakeresztet, és megláttuk a nevet. Ezért is vagyok boldog, hogy a Gundel család történetét többen megírták, mert így nemcsak a száraz évszámokból, tényekből áll a családi legendárium, hanem a történetek is megmaradnak, és ezekbe jó kapaszkodni, erőt, kiindulási pontot adnak az embernek.
– Ön már nem evangélikus, mint a Gundel ősök, de rendszeres templomba járó. Hogyan lett református?
– Választott módon – a feleségem révén – lettem református, mert családilag római katolikus vagyok. A világlátásomhoz, egyéniségemhez, belső hitemhez közelebb áll a protestantizmus. A hetvenes években, amikor diák voltam, testvéremmel együtt jártunk hittanra, de egyszer csak megkérték a szüleimet, hogy ne menjünk többet, mert baj lesz abból, hogy a harmadik osztályos húgom elkezdte megtéríteni az osztálytársait. Attól kezdve nem jártunk többet templomba, hittanra. Aztán a katonaság alatt volt egy jó barátom, akinek nagyon erős hite volt, és nagyon akarta, hogy én is higgyek, de én akkor azt mondtam neki, most még nem állok készen erre, de biztos eljön az a pont az én életemben is, amikor kézen fog az Isten. És ez így is lett, de nem azért, mert valakik nagyon biztosan mondták és erőltették. Minden embernek saját útja van, és ez így normális. Van, aki előrébb tart, van, aki hátrébb, én hiába akarom a lemaradónak megmutatni, hogy vágjon le egy kanyart, nem lehet. Hagyni kell, hogy mindenki a saját útját járja, nem lehet az embert sürgetni a hitre jutásban.
– A gyerekeit is ennek szellemében neveli?
– Meggyőződésem, hogy nem lehet senkit sem megváltani. Tanítani is azért nem tanítok, mert azt gondolom, hogy azt lehet jól tanítani, aki jó kérdést tud feltenni, azaz megérett arra, hogy befogadja a feltett kérdésre a választ, és ezáltal önmagát váltja meg. Ha a gyerekeim odajönnek hozzám, akkor szívesen beszélek velük hitbéli kérdésekről, de nem szoktam nyaggatni őket, hogy ezt vagy azt most olvasd el. Odafigyeléssel kell terelgetni őket. Ha soha nem viszem el őket például templomba, akkor nehezebben fogalmazódnak meg bennük ezek a kérdések. Időnként rettenetesen nehéz kérdéseket tesznek fel, olyanokat, amelyek engem is szembesítenek saját magammal, vagy rávilágítanak olyasmire, amire én még nem gondoltam.
– Harminchárom éve televíziózik. Mit szeret benne a legjobban?
– Ez összetett. Nem azért lettem televíziós, mert már az elején eldöntöttem, hogy az leszek, hanem mert így hozta az élet. Különös, de ha valamit elterveztem, és nagyon rákészültem, az sosem úgy lett. Ezért azt szoktam mondani a gyerekeimnek is, hogy akkor van a helyén az ember, ha azt érzi, hogy harmóniában van, ezt keressék. A fontos kérdésekben pedig mindig a szívemre hallgatok, mert lehet, hogy nem járok jól anyagilag, de akkor is a belső békém felé tartok, és ez visszahat az életemre. Most úgy érzem, a helyemen vagyok, mert ezeket a jó érzéseket megtalálom a munkámban. Jó érzés az, hogy amikor kiesik a vetélkedőből egy játékos, azt mondja, mégis jól érezte magát a műsorban, vagy amikor csúnyán kikaptunk a hollandoktól, de a labdarúgó-válogatott másodedzője azt mondta, tisztességesen kommentáltam a meccset. Sok-sok apró pillanat, de ezek azok, amelyekért jó csinálni.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 7. számában jelent meg, 2016. február 7-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.