Száznegyvenkét gyülekezet közül – ennyiből érkezett válasz a megkeresésre – hatvankettőben működik rendszeres gyermekalkalom (gyermekbibliakör, vasárnapi iskola), és hatvannyolcban van heti vagy kétheti rendszerességgel ifjúsági óra. Egyik sem éri el az ötven százalékot. Furcsa tendencia még – hívja fel a figyelmet Grendorf-Balogh Melinda –, hogy míg gyermektábort nyolcvannégy helyen szerveznek, addig ifjúsági tábort már csak negyvenegy, illetve a külön műfajként kezelendő ifjúsági istentiszteletet csupán huszonnégy gyülekezetben – ez utóbbi adat egy korjelenségre mutat rá. (Erre a későbbiekben még visszatérünk.)

Félsikerek, félmegoldások

A gyermek-bibliaórák alkalmaira általában az óvodás korosztálytól – amely már képes elfogadni a közösségi alapszabályokat – a tizenkét évesekig, a konfirmandus korosztályba lépőkig járnak gyerekek. Ezen belül „kicsikre” és „nagyokra” szokták őket bontani a gyülekezetekben. Az írás-olvasás elsajátításával kerülhetnek a nagyobbakhoz. Ez a készség eddig általában már első osztályban megvolt, de számítani lehet arra, hogy az új köznevelési törvénnyel a gyakorlatban ez megváltozik – állítja a gyermek- és ifjúsági bizottság elnöke. A kicsiknek szóló alkalom (az esetek többségében vasárnapi gyermekbibliakör vagy gyermek-istentisztelet) sem gyermekmegőrzőként funkcionál azonban – teszi hozzá hangsúlyosan –, hanem tematikus igei alkalom, párhuzamosan az istentisztelettel.

A rendszerváltás után tapasztalható, a történelmi egyházak felé megnyilvánuló általános bizalom és kapcsolódni vágyás mára a visszájára fordult, és ezen a tendencián a legtöbb gyülekezet tapasztalata szerint nem segített a 2013-ban bevezetett, kötelezően választható hités erkölcstanoktatás sem. „Ebben a felmérésben szándékosan nem fektettünk hangsúlyt a hitoktatás felmérésére” – hangsúlyozza Grendorf-Balogh Melinda. Néhányan jelezték, hogy önkormányzati óvodában missziói céllal tartanak hittant. A kutatásban megadott válaszok alapján az évközi gyülekezeti integrációban (az iskolás hittanosok gyülekezetbe hívásában) nincs kiugró előrelépés, bár azt, hogy szándék volt-e egyáltalán, nem vizsgálták.

„A kötelezően választható hitoktatás megerősítette az egzisztenciánkat, de a gyülekezeteinket nem” – mondja a lelkésznő, hangsúlyozva, hogy a kötelező hittan sokkal inkább frontális, ismeretátadó terep, mint közösségépítési lehetőség, jóllehet nyilván örömteli ellenpéldák is akadnak; a téma még célirányos, a hitoktató lelkészek körében végzett felmérést is igényel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatok ebben a munkaévben kerülnek fókuszba a lelkészi munkaközösségekben.

A Lelkipásztor evangélikus lelkészi szakfolyóirat 2019/8–9. számában megjelent tanulmány (Iskolai hittan és gyülekezeti élet – Az iskolai kötelező hit- és erkölcstanórán részt vevő hittanosok gyülekezetbe való bekapcsolásának koncepciója és jó gyakorlatai) optimistább képet fest az iskolás hittanosok gyülekezetbe vonásáról, és egy lehetséges stratégiát kínál a gyakorlati megvalósításhoz. Szerzője, Balog Eszter dabas-gyóni lelkész a családi istentiszteletet tartja a legjobb alkalomnak az intézményi hittanosok bevonására. Emellett kiemelt szerepet tulajdonít a gyülekezetükben felállított úgynevezett pedagóguskörnek; ez szervezi és hirdeti meg a korosztályi és az ünnepekhez kapcsolódó alkalmakat, és feladatai közé tartozik például a gyülekezetben lévő gyermekek és fiatalok lelkigondozása is.

Dabas kisváros, itt is számolni kell azonban a szórványhelyzetben lévő települések hittanosaival: „[…] a szórványhelyzetben megoldást kell keresni arra, hogy a 7. osztályos evangélikus gyermek jelen legyen a konfirmációs órán; így a fizikai távolság legyőzésében a gyülekezet segítséget nyújt – amennyiben egy gyermekért nem tud a lelkész vagy a hitoktató elmenni órát tartani az adott intézményben” – írja a dabas-gyóni lelkésznő. Nagyobb városok esetében ellenben azonban, még ha több lelkész és hitoktató dolgozik is, sokszor nem oldható meg a szórványhelyzetű iskolások bevonása. Az egyik megkérdezett nagyvárosi lelkész tíz-tizenkét iskolában tart hittant, jóllehet ötven kilométeres körzetben nagyjából huszonöt iskola található. De (érthető módon) ennyi a kapacitásuk – mondja –, ezért külön nem is hirdetik a gyülekezeti alkalmaikat.

„Church shopping”

Hogyan lehet a megkeresztelt gyermekeket, majd az „átmeneti korba” lépőket, később a serdülőket a gyülekezetben tartani? – ez jelenti ma az egyik legkomolyabb kihívást az egyház számára. A keresztelést sokan ma már csak egyfajta hagyományőrző rítusnak tekintik, amely nem jár komolyabb elköteleződéssel. A legtöbb helyen a tapasztalatok alapján a megkereszteltek fele jut el a konfirmációig.

Az általános gyökértelenség és útkeresés mint az egyházakat érő kihívás mellett előző cikkünkben is említettük a kisgyermekes családokat célzó gyermekprogramdömpinget. Ezekkel a hagyományos gyülekezeti alkalmak sokszor nem vehetik fel a versenyt, jóllehet sok lelkész és gyülekezet egészen modern eszközöket vet be, és a kor hangjait és kívánalmait meghallva törekszik a megújulásra. Ez, mondhatni, az első rosta, ahol el lehet veszíteni a potenciális egyháztagokat.

Ugyanakkor a világi kínálattal való „versenyhelyzet” Grendorf-Balogh Melinda szerint valahol megalázó is az egyházakra nézve, és egy ponton meg kell húznunk a határt. A Lelkipásztor már említett, 2019/8–9. számában megjelent kapcsolódó cikkében (Az élménytől az elköteleződésig – Fiataljaink megszólítása és követése) a „church shopping” és a „fesztiválkereszténység” jelenségét járja körül az angyalföldi lelkésznő. „Church shopping: azt a közösséget választom, amely megfelel az elvárásaimnak, kielégíti az igényeimet. […] Fesztiválkereszténység: csak nagy megmozdulásokra, ingergazdag programokra korlátozódik hitéletem (?) megélése. Az ingerküszöböt a hétköznapi kereszténység nem tudja elérni.” Állítja (amint sok szociológus is), hogy manapság a fogyasztói szemlélet az uralkodó spirituális kérdésekben is. A karizmatikus közösségek vonzereje és a történelmi felekezetek iránti előítéletek pedig az információs társadalomban még hangsúlyosabb szerepet kapnak.

Riportunk egy másik lelkész alanya viszont kifejezetten azt vallja, hogy a karizmatikus gyülekezetektől tanulhatnánk ahelyett, hogy azt hangsúlyozzuk, ami szerinte egyébként is kevéssé mondható életszerűnek: hogy „elszívják a gyülekezeteinktől a híveket”. A karizmatikus gyülekezetekben magától értetődő természetességgel működnek például az imaközösségek. Nálunk miért nem? – teszi fel a kérdést.

A legnépszerűbb közösségi médiafelületet mint a fiatalok elérését megkönnyítő fórumot több megkérdezett is említi. Az egyik ifjú lelkész a helyi egyházmegyei zenei napok sikeressége után nyitott Facebook-csoportot, így „fordítottan”, azaz először virtuálisan próbálja elérni a táborban megismert fiatalokat. Grendorf-Balogh Melinda ezzel szemben a Facebook elkényelmesítő hatásáról beszél. Szerinte újra fel kell fedeznünk a személyesen ápolt kapcsolatok mélységét, minőségét: „Az evangéliumokban is azoknak az embereknek a megtéréséről, hitre jutásáról, Jézus-követéséről és életük gyümölcseiről olvasunk, akikhez odalépett Jézus.”

Arra a kérdésre, hogy vajon mennyire kell felvenni a világgal a versenyt „kínálat” tekintetében, a magát „showmannek” kevéssé érző egyik alföldi lelkész a következőképp reagált: „Nem vonzóvá kell tenni a gyülekezeti alkalmakat a világhoz igazodva, hanem Isten igéjét kell hirdetni, az megteszi a maga hatását.”

Szélmalomharc?

Abban a kutatás során megkérdezett összes lelkész egyetért, hogy a már gyermekkorban megkezdett hitépítő munka az, amellyel aztán a tamáskodásukról híres kamaszokat meg lehet szólítani. A tapasztalat szerint óvodától alsó tagozatig a kisgyermekek játékos hittantanulással még jól vezethetők, és többnyire lelkesnek mondhatók. Felső tagozatban már nehezebb a figyelmüket lekötni és rájuk hatni.

Egyes lelkészek azonban jó érzékkel „kicselezik” az életkor adta nehézségeket: az egyik nagy alföldi gyülekezetben például a konfirmációs korhatárt az addigi hetedikes–nyolcadikos átlagéletkorról „levitték” a hatodik osztályig, megfigyelésük szerint ugyanis ebben az életkorban a gyerekek már elég érettek a hittartalmak befogadásához, a tananyag elsajátításához, ugyanakkor nem kamaszodnak még annyira, hogy „ne higgyenek el semmit”, ne adjanak hitelt a lelkészek szavainak.

Ezen a ponton e sorok írójában felidéződik egykori kamasz ismerőse, aki ha nehezen is, de csak eljutott a konfirmációig, majd utána a jeles ünnepi alkalmakon, amikor megjelent a templomban, a lelkésszel való kézfogáskor rendre csak azt a megjegyzést kapta: „Rég láttunk.” Nyilván nehéz ez a lelkész oldaláról is: rengeteg energiát fektet az ifjúság megtartásába, és úgy érzi, szélmalomharcot vív. Nem könnyű egy olyan korban vonzó időtöltést kínálni a fiataloknak, amikor óriási ingerözön veszi őket körbe, és nem magától értetődő, hogy (élő) kapcsolataiban gyarapodik a lélek. Ugyanakkor – és ezt vallja egy fiatal őrségi lelkész is – a leleményt, a fiatalok egyházban maradását a kötelességek elvégzése mellett kérni is kell, lehet.

Lassan érik be a gyümölcs

Részletkérdésnek tűnik, sok gyülekezet életében mégis igen meghatározó, sőt identitáskérdés a liturgia kerete és a zene. Kérdésünkre több fiatal lelkész számolt be arról, hogy ő maga szívesen tartana dicsőítő énekes, gitáros istentiszteletet is a fiatalok megszólítására – egyikük kijelentette, hogy szerinte a hagyományos liturgia egész egyszerűen távol tartja őket az egyháztól –, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy ez sok, a hagyományokhoz, megszokásaihoz ragaszkodó gyülekezeti tagból ellenérzést, hovatovább megbotránkozást váltana ki. Különösen igaz ez a falusi gyülekezetekre.

Grendorf-Balogh Melinda egyik – saját szavaival élve – „vesszőparipája” a falusi ifjúsági koncepció kidolgozásának szükségessége. Lelkészeket szeretnének egy olyan közös fórumra hívni, ahol megoszthatják egymással a tapasztalataikat, kialakult, jó koncepcióikat, és inspirációt adhatnak egymásnak a közösségépítéshez.

Egy községben szolgáló lelkész szerint csoportos ifjúsági rétegről sajnos egyes településeken nem beszélhetünk. Nagy az elvándorlás, és sok fiatal maga is küszködik szűkösnek érzett körülményeinek alakításával – ilyen esetben a lelkész tapasztalatai szerint gyakran nem lehetőségnek, hanem újabb „röghöz kötő” kényszernek élik meg a gyülekezetbe hívogatást. Grendorf-Balogh Melinda ehhez kapcsolódva azt is problematikusnak látja, hogy sok lelkész a kezdeti nehézségek miatt – sok erőfeszítése ellenére – falusi szolgálati helyének a korai elhagyása mellett dönt, nem várja meg munkája gyümölcsének beérését. Holott a közösségépítés lassú folyamat.

Urunk eszközei lehetünk

„Felépíteni a hitbéli kis téglákat – fogalmaz egy másik, nagyvárosban szolgáló megkérdezett –, ez a mi feladatunk gyermekkortól kezdve. Ez sokkal kön - nyebb hitben járó szülők segítségével. Akad azonban példa arra is, hogy maga a gyermek hozza el a szüleit a gyülekezetbe valamilyen ide kapcsolódó jó élménye kapcsán, az egyik felügyelőnk például így került hozzánk.” És még sok pozitív példát említ a lelkész: mesél arról, hogy a fiatalok mennyire igyekeznek kapcsolódni a lelkész aktuális élethelyzetéhez, mennyire érdeklődők az élet nagy kérdései iránt.

Az azonban, hogy a téglákból felépül-e a ház, már Isten Szentlelkének a dolga – teszi hozzá a pásztor. Hogy megnyitja-e az ajtót vagy sem, az már nem a mi ügyünk, nekünk ezt alázattal el kell fogadnunk. A tudatos jövőtervezést és Isten csendes munkáját a szívekben viszont nem játszhatjuk ki egymással szemben, hiszen az áldás nem tőlünk érkezik – de Urunk eszközei lehetünk, mert ő erre hívott el minket.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 41–42. számában jelent meg 2019. október 20-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.