Ha egy vázlatos térképet akarunk felrajzolni a különféle felekezeteket illetően, akkor a két tábor nagyjából így osztható fel: a csecsemő­ keresztséget preferálók, illetve elfogadók közé a katolikus, református, evangélikus, metodista, ortodox, míg a csecsemőkeresztséget elutasítók közé a baptista, a pünkösdi-karizmatikus, a szabadkeresztény elveket vallók csoportosíthatók.

A keresztség mint cselekedet célja alapvetően kettős: az Újszövetség megfogalmazásai szerint egyrészt egyfajta azonosulás Krisztus halálával és feltá­ madásával. Ennek értelmében az egyén meghal a bűnei miatt, és feltámad egy új életre. Másrészt a keresztségben Jézus egyetemes egyházának tagjává tesz, hiszen belekereszteltetünk Krisztus testé­be, s a keresztségben új szövetséget kö­ tünk Istennel.

Rövid történeti áttekintés. Az újszövetségi Szentírásban a felnőttek kereszteléseit írták le. (Érthető, hiszen a gyermekek még nem értik az evangélium etikai üzenetét.) Az Apostolok cselekedeteinek könyve és az apostoli levelek sokszor beszélnek a keresztelésről, a sorrend mindig a következő: hirdettetik Jézus evangéliuma; az emberek hisznek az evangéliumban, és megtérnek; megkeresztelik őket, megkapják bűneik bocsánatát és ajándé­ kul a Szentlelket; az Atyaisten gyermekeivé válnak, Jézus misztikus testének, az egyháznak a tagjává, a Szentlélek élő templomává lesznek.

A Biblia kifejezetten nem írja, hogy csecsemőket is kereszteltek volna, de az Újszövetségben olvasható, hogy Filippiben Pál prédikációjának hatására egy Lídia nevű asszonynak „az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond”, és „háza népével együtt megkeresztelkedett”. (ApCsel 16,14–15) Majd pedig Pál egy börtönőrnek ezt mondja: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” Aztán „hirdették az Isten igéjét neki és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig […] azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt”. (ApCsel 16,31–33) 

Ha egy „pogány” keresztény (Krisztus-kö­vető) vallásra tért, egész családja megkeresztelkedett – ebben pedig a gyermekek is benne voltak. Az Újszövetség elbeszéli, hogy nem is egyszer egész családok ré­ szesültek a keresztségben. Ilyen leírás például Kornéliusz (ApCsel 10,48) vagy éppen Sztefanász (1Kor 1,16) és háza népének esete. Tudvalevő, hogy egy ház népéhez a rabszolgáktól a gyermekekig mindenki hozzátartozott, tekintet nélkül a korára. Alig hihető, hogy keresztény apák és anyák nem akarták volna a keresztséggel biztosítani gyermekeik (a szülők számára a legdrágább!) védelmét a Gonosz ellen. Természetesen amikor a csecsemők kezdtek felnőni, részesedtek a keresztény hitoktatásban.

A misszió során a megtérést hirdették – nyilvánvalóan a felnőttek körében –, az elsődleges gyakorlat tehát a felnőttek keresztelése volt. Érdekes, de az első egyházatyák közül Tertullianust (160 k. – 220 u.) leszámítva senki sem firtatta a gyermekek keresztelését, s ő is inkább csak pedagógiai-egyházfegyelmi okokból, nem pedig teológiai kifogások miatt.

Tudatos halogatás. Gondolkodjunk el egy kicsit! Ha a gyermekkeresztség annyira idegen lett volna az Újszövetség korában, s ha éppen ezért nagy botrányokat okozott volna az első századokban (mint a mai kisegyházakban), vajon mi­ért nem találunk erre vonatkozó tudó­sítást az Apostolok cselekedeteiben vagy az apostoli levelekben? Az ókori egyházban ugyanakkor kezdett elterjedni a keresztény családokban született gyermekek keresztelésének halogatá­ sa. A keresztség ugyanis a bűnök ingyenes bocsánatával járt, és nem kapcsolódott hozzá a penitencia kötelessége. Ezért még a szent életű Mónika (331– 387) is halasztgatta fiának, Ágostonnak a megkeresztelkedését, gondolván, hogy jobb lesz majd akkor megkeresztelkednie „a bűnök bocsánatára” (Lk 3,3), amikor már túl van a fiatalság erkölcsi viharain.

Voltak olyan emberek is, akik egé­szen életük végső órájáig halasztgatták a keresztséget, hogy így ingyenes bocsá­natot nyerve bejussanak a mennyországba. Az egyházi vezetők persze helytelenítették az ilyen viselkedést, de teljesen megakadályozni nem tudták. Az ókor vége felé mégis általánossá vált a keresztény szülőktől született csecsemők megkeresztelése, sőt a középkorban már egyházi törvény írta elő, hogy a keresztény szülőktől született gyermekeket né­ hány nappal születésük után meg kell (!) keresztelni.

Mit mond a klasszikus teológia és a dogmatika (hivatalos egyházi tanítás)? Isten szövetségi ígérete a keresztség, amely nem tudatos döntés után törté­nik, hanem a világ teremtése előtti kivá­lasztás hitén alapul. Ezért a meghatározó „nagy” teológusok az ígéretre teszik inkább a hangsúlyt és nem az emberi oldalra, s ez az úgynevezett „történelmi egyházak” álláspontja is. Fontos megjegyezni, hogy egy tájékozott „nagyegyházi” hívő ember nem azt hangsúlyozza, hogy valakit „katolikusnak” vagy „reformátusnak” keresztelnek, hanem azt vallja, hogy az adott felekezetben részesült a keresztség egyetemes szentségében.

De mi is a keresztség? Egyrészt nem ismétlődő rituális fürdő (mint a judaizmusban a mikve), hanem egyszeri alkalom. Másrészt nem a körülmetélés újszövetségi, szimbolikus és persze humánusabb – hiszen a circumcisio durva, patriarchális érdekeket konzerváló közössé­ gi beavatkozás az individuum legérzé­ kenyebb intim területébe (teste fölötti önrendelkezésébe, az egyén szexualitá­ sába) – megfelelője, hanem alapjaiban, teljes egészében új gyakorlat, Krisztustól rendelt szentség, amely az emberi viselkedés eladdig szigorú törvényi kereteiből kiemeli az egyént az isteni szeretet, a kegyelem állapotába. Megjegyzendő: a körülmetélés időpontja (a születést kö­ vető nyolcadik nap) a Tórában elő volt írva, a keresztelés időpontja pedig nincs „előírva”…

És a mai helyzet? A 20. század neves református teológusa, Karl Barth (1886–1968) nagyon élesen szembefordult a csecsemőkeresztelés szokásával: szerinte csak a személyes elkötelezettséggel Krisztusban hívőket kellene megkeresztelni. Barthnak eme felfogása azonban nem talált nagy visszhangra a többi teológus között. Számomra Luther és Kálvin hiteles emberek. Nem tökéletesek, mindkettőn találhatnék „fogást” – hát még ők rajtam! –, de tanításaiknak komoly súlya van számomra. Nagyon furcsának találom, hogy e rendkívüli jelentőségű humanista tudós emberek, akik megváltoztatták az egész egyház arcát, érintetlenül hagyták a gyermekkeresztség gyakorlatát.

A kisegyháziak/szabadegyháziak álláspontja. Több is van, de ezek közül a legfontosabb (amelyet mindig hallani), hogy a gyermek még nem képes tudatos döntést hozni egy ilyen komoly dologról. Amikor gyermekkeresztségről beszélünk, akkor általában csecsemőkre gondolunk. Manapság viszont általá­nossá vált a három-hat-tíz éves gyermekek megkeresztelése, ők pedig már rég nem csecsemők. Arról nem is beszélve, hogy egy tizenhat éves is gyerek, hiszen még nem nagykorú.

Ha a tudatosságot szigorúan kezelik – ez a szabadegyházi gyakorlat –, akkor bizony tizennyolc év alatt nem lenne szabad felvállalni a keresztséget, mert az is gyermekkeresztségnek minősül. Azonban azt látom, hogy a kisebb felekezetek ebben nem túl következetesek, és már tízéves vagy néha fiatalabb gyerekeket is alámerítenek.

Az ok számomra több mint nyilvánvaló: ezt nem azért teszik, mert a gyermek már tudatos, „felnőtt döntést” hozott Jézus Krisztus mellett. (Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek szövetséget köt Istennel, meghal a bűnei miatt, s tényleg egy átgondolt, megfontolt hitbeli döntést hoz.) Hanem azért, mert az adott kisegyházi/ szabadegyházi gyülekezet nem akarja elveszíteni a tinédzserkorba lépő, önhatá­ rait természetszerűleg kereső potenciális egyháztagját. Az élet azonban már csak ilyen: krízisbe hoz, megítél minket – hiszen nem ismeretlen számunkra sem a fogalom: „kikonfirmált”.

Akkor: pedobaptizmus vagy kredobaptizmus? Képzeljünk el egy szomorú helyzetet: hívő házaspár megkeresztelteti féléves kisgyermekét, aki felcseperedve nem lesz hívő. Ő tagja az új szövetségnek, vagy csak tagja volt? Esetleg egyik sem?

Az újprotestáns felfogás szerint a keresztség – felnőttkeresztség/bemerítkezés – arról tanúskodik, amit Isten kegyelmé­ re válaszként a hívő embernek tennie kell. A katolikus, református, evangélikus szá­mára a keresztség elsősorban arról tanúskodik, amit Isten tett.

Melyik a fontosabb aspektus? Szá­momra a gyermekkeresztség gyakorlata a járható(bb) út. Az, hogy kik a szüleink, nem véletlen. Isten akarata szerint testesülünk meg abban a családban, ahová szü­letünk. Éppen ezért szüleinknek „joguk” van eldönteni, hogy milyen hitben nevelkedjünk, nélkülük ugyanis nehezen lehetnénk azok, akik vagyunk. Ugyanakkor ez csak a szülői féltő szeretetből fakadó szelíd irányt mutathat – nem radikálisat és megváltoztathatatlant: lásd zsidó, moszlim körülmetélés –, de az út megválasztása mindig egyéni döntés eredménye, hiszen minden út ugyanoda vezet, de sajnos nincs lehetőségünk egy emberéletben minden utat bejárni.

Véleményem szerint a pedobaptizmus és a kredobaptizmus dogmatikus szembe­ állítása még hosszú ideig létezni fog, jóllehet nem az a kérdés, hogy gyermek- vagy felnőttkeresztség (vagy nagykorúkeresztség), hanem az, hogy milyen perspektívá­ja van az elkövetkező generációk életében a gyermekkeresztségnek és az erre épülő hitvalló (hívő-) keresztény életnek.

Végszó helyett. A nagyobb felekezetek tehát úgy látják, az Újszövetség megengedi a gyermekkeresztséget még akkor is, ha alapvetően a felnőtt keresztény életet preferálja. A reformáció előtti kereszténység jelentős részében a gyermekkeresztség támogatása abból a felfogásból fakadt, amely szerint a keresztségnek bűnmegbocsátó hatása van, és ezzel lehet a babák számára az eredendő bűn alól bocsánatot szerezni azon célból, hogy ha esetleg kiskorukban meghalná­nak, üdvözüljenek. Márpedig a keresztség kérdése egyben üdvösség kérdése is, hiszen: „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül…” (Mk 16,16)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 29-30. számában jelent meg, 2017. július 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.