Fabiny Tibor: – Úgy adódott, hogy én angol–könyvtár szakos voltam, mert annak idején a latintanárnőm ezt mondta: „Tibor, neked a bölcsészkaron a helyed, de mivel édesapád lelkész, nehogy tanárszakra jelentkezz, a könyvtár szak biztosabb.” Ötödéves voltam, amikor a könyvtárban éppen Reisinger János ügyelt, akkor katolikus volt, a Vigília folyóirat munkatársaként is már sokat publikált. Leadtam neki a kulcsot, majd elkezdtünk beszélgetni, és értékes barátság szövődött egy pillanat alatt. János mindig adott nekem valami olvasmányt, így adta kezembe Hamvas Béla írásait kéziratban, amelyek szamizdatként terjedtek akkoriban.

Fekete Ágnes: – Én is így kaptam gépelve az elsőt.

– Itt van egy ilyen gépelt példány. Elkezdtem olvasni, és azt vettem észre, hogy hatalmas tudás van ebben az írásban, de ez a hatalmas tudás egyáltalán nem hoz zavarba, hanem megérinti a szellememet. Nagyon hálás vagyok neki, mert megtanultam, hogy az indiai elgondolás szerint különböző kasztok vannak, és a bráhman, az igazi, az a legmagasabb kaszt, az a szellemi ember. Ő a kasztokat is aktuálisan értelmezte. Ez a politikai rendszerváltás előtti időszak volt, és akkoriban már mindenki „mozgolódott”. Én is jártam szabadegyetemre, úgynevezett „repülő egyetemre”, ezek különböző lakásokon voltak. Az egyházakban is azt éreztem, hogy a politikai diskurzus dominál, és nem annyira a szellemi. Ebben az időben, a rendszerváltozás után például a családomban is többen lovagok lettek, ám Hamvas alapján én úgy láttam, hogy a lovagok a ksatrijának a kasztja és a politikusoké, azoké, akiknél a lojalitás az elsődleges. Hamvas a bráhmani életet élte és adta tovább: ő fütyült a világra s annak értékrendjére. Tudjuk, hogy hatalmas életműve volt már a háború előtt. Megjelent A láthatatlan történet című könyve. A második világháború alatt lebombázták a lakását, és elégett a hatalmas kéziratgyűjteménye. Ekkor írta meg az újabb műveit, és tudta, hogy egyre inkább az íróasztal fiókja számára ír. A negyvenes években Lukács György teljesen eltávolította a szellemi életből, és ha Lukács György kimondta az ítéletet, akkor ez azt jelentette, hogy Hamvas Bélának nincs helye a magyar kultúrában, így a könyvtárosi állását is elveszítette, és elment raktárosnak, ahol szanszkritül olvasott és írt, és fütyült a dolgokra. Szabad ember volt. A szellem embere mindig szabad. Azt tanultam meg tőle, hogy a szellem emberének kell lenni: nem beállni a sorba.

– Nem zavar, amikor indiai vallási fogalmakkal operál Hamvas?

– Nem, mert minden olyan ember szellem – mondhatjuk azt is, hogy értelmiségi –, aki elsődlegesen az élet értelmén gondolkodik. Ha így van, akkor is szellemi ember, azaz bráhman, ha történetesen virágárus kislány az illető. De valóban vigyáznunk kell, mert sokszor a divatos, „édesvizű”, ezoterikus irányzatok izgalmasabbnak tűnhetnek, mint az úgymond „unalmas, száraz, nyakas kálvinista” vagy „dagályosan lutheri tanítások”.

– Kisajátítják Hamvast az ezotéria számára?

– Sokan igen. Éppen ezért az özvegye például nagyon óvatosan adott csak ki kéziratokat.

– Sajnos Hamvas alkalmas a kisajátításra.

– Furcsa módon mégse kerül be a kánonba igazán. Az egyetemeken ma is csodabogár az, aki Hamvassal foglalkozik.

– Mert ő egy esszéista volt igazából.

– Igen. Nem lehet őt besorolni, és nem tudnak vele mit kezdeni. Viszont érdemes Hamvast olvasni. Én nagyon fiatalon, huszonöt éves koromban olvastam mintegy öt éven keresztül, és mint a szivacs, szívtam magamba. Itt vannak a jegyzeteim! Ez itt például A melankólia anatómiája. Ő komoly figyelmeztetés ma a lelkészek számára is, hogy nem helyezkedni kell, és politikai pozíciókat nyerni, hanem a szellem emberének kell lenni. Abban a pillanatban vége a szellemnek, amikor valaki valamilyen érdektől vezérelve, a saját érvényesülése érdekében vállal tisztséget és pozíciót.
Hamvas azt mondta, hogy a szellem embere nem megy, hanem hozzá mennek. Ő nem udvarol másoknak, hanem őt keresik fel. Hamvas lakása is ilyen volt: mentek hozzá az emberek, és kéziratot kértek. Volt körülötte egy művészi kör, tudjuk, hogy Weöres Sándorra is hatott.

– Nagyon sok ember megijed attól, hogy Hamvas gondolatai nagyon nyitottak. Ugyanakkor eljut a kereszténységig.

– Igen. Sokan attól félnek, hogy a hamvasi gondolkodás egyfajta szinkretizmusnak tűnik. Komolyan vette a szent könyveket. A hagyományban látja meg ezt az ősforrást, és valóban kritizálja a történeti kereszténységet, amely megromlott, de az evangélium számára a csúcs.

– Szabad nyitottnak lenni a világvallások felé?

– A keresztény ember legnagyobb baja, ha zárttá válik. Ez nem azt jelenti, hogy ne legyen meggyőződése. Mindig azt mondom a nagyon magabiztos testvéreimnek, hogy Jézus is tudott meglepődni. Gondoljunk a kánaánita asszonyra, akinek azt mondta Jézus, hogy csak a választott néphez jött. Erre ő azt válaszolta, hogy még a kutyáknak is van eledel az asztalnál. Jézus megállt, és ezt mondta: Ekkora hitet még nem tapasztaltam. A katona hitén is meglepődött. Jézusban is ott volt ez a nyitottság. Sohasem volt szemellenzős. Azt csinálta, amit egy jó próféta: megnyugtatja a megriadt lelkeket, de ugyanakkor nyugtalanítja a magabiztosakat. Ne legyünk farizeusok, ne legyünk szuperkeresztények, ilyen kegyesek, olyan kegyesek, katolikusok, reformátusok vagy evangélikusok, ez visszaüt azonnal. Nem az a jó, ha minden szempontból tökéletesen evangélikus, minden szempontból tökéletesen református, megfelel teljesen a katolikus elvárásoknak, hanem ha Krisztusé. Azt mondom, hogy én katolikus vagyok, csak wittenbergi katolikus, te katolikus vagy, csak genfi katolikus!

– Merthogy a katolikus egyetemest jelent.

– Egyetemesek vagyunk, amennyiben Krisztus követői vagyunk, Krisztusból valók vagyunk, de amennyiben mindenki a maga büszkeségére épít, akkor ideológiává válik a hit, és akkor annak a foglyává leszünk. Tehát ez a nyitottság és szabadság szükséges. Hogy nem a saját hitemben kell hinni. Ha a saját hitemben hiszek, akkor önmagam körül forgok. Sok ismerősöm van, aki úgy tud gondolkodni, hogy ő mit mondott erről valamikor régebben, és azt előkeresi, miközben nem figyel oda, hogy mit mond a másik. Minden embernek van egója, a vallásosnak is, de még a vallásos egónak is le kell épülnie. Ezt lehet Hamvastól megtanulni.

– Végül is ő azért keres más vallásokban is, mert azt az őshagyományt keresi, amely pont ezt az egóvesztést okozza?

– Így van! Ami általánosan emberi! Nem azért vagyunk emberek, hogy keresztények legyünk, hanem azért vagyunk keresztények, hogy emberek legyünk. Ha igaz, hogy Krisztus az ember, az „ecce homo”, és igaz, hogy a bűn álarca rakódott az emberi arcra, akkor Krisztus engedelmessége visszaadja az eredeti, eltemetett istenarcot, ahogy Reményik Sándor is mondja. A hitnek nem az a célja, hogy kipipáljuk: Most tizenöt embert áttérítettem, megtérítettem. Hívővé válni sokkal könnyebb, mint hívőnek maradni. Mindennap meg kell térni! Az egóm állandóan újratermelődik, mindennap meg kell újra küzdeni azért, hogy nyitott legyek.

– Hamvas is azt mondja, hogy a kereszténység, Krisztus és a megváltás a csúcsa az emberi szellemvilágnak.

– Igen. Ugyanakkor azt is mondja, amit ma is egyes irányzatok, amelyekkel nem értek egyet, hogy a jézusi kereszténység szemben áll a páli kereszténységgel. Mondván, hogy Pál kidolgozta a megigazulás tanát, és hogy az egyház egy torz intézmény. Az egyház eltorzult intézmény lehet. Shakespeare-t szoktam idézni egyébként: „Édes mézet ecetté ront a kontár; Rothadt liliom büdösebb a gyomnál.” (XCIV. szonett) Bizony, a megrothadt kereszténység büdösebb, mint a gyom. Ott leselkedik állandóan a képmutatás lehetősége. Azonban az igazi kereszténységben az egyháznak óriási szerepe van.

– Egyébként Hamvasnál az EGYHÁZ, amit ő nagybetűvel ír, nagyon fontos fogalom: ez az igazi egység.

– Igen. Hitvallásunkban is a három személyről szólunk, és mondjuk: Hiszem az egyházat. De azt nem mondjuk, hála Istennek, hogy hiszem a Szentírást. A betű szerinti tévedhetetlenséget csak a Chicagói nyilatkozat vallja, amelyet sajnos itthon is elég sokan támogatnak. Tisztelem őket, komoly emberek, de ez félreviszi a hitünket, mert eltolódik a hitünk centruma Krisztustól a Bibliára. Bármennyire is szeretjük az Írást, az Írás magyarázata nagyon fontos, de azért első volt a szóbeli hagyomány, és csak utána lett az írott ige, és az írott ige is azt igényli, hogy ismét szóvá váljon. A betűnek mintegy ki kell ugrania a nyomtatott formából, és lélekké kell válnia.

– Ezért fontos Hamvasnak a hagyomány, merthogy a szóbeliség volt először?

– Pontosan. A hagyomány arról szól, hogy a szövegeknek számomra van üzenete. Ha valaki szemorvos, és a feleségének szembetegsége van, akkor is gyönyörködik a szemében. De amikor szemorvosként operál, akkor el kell magát vonatkoztatnia az érzelmeitől. Az egész ember sohasem lehet csak professzionális kutató, mindenki csak egy rövid ideig szakember. A hagyomány egy kórus! Ha ennek a kórusnak a részeseivé válunk, akkor énekeljük a Bárány énekét, és nem mondjuk másokra, hogy azok a régi kor emberei, ezért másképpen gondolkodtak. Ők spirituálisan a kortársaink. Mondja a spirituálé is: „Ott voltál, mikor megfeszítették őt?” Nem szabad az új bűvöletében élni: Ha ezt mondják a legújabb kutatások, akkor ez biztos jó és modern, posztmodern, sőt poszt-posztmodern. Mennyi erőt ad nekünk az, hogy Szent Ágostonnal együtt olvassuk a zsoltárokat, együtt élünk!

– Tehát a hagyomány azt jelenti, hogy egyfajta időtlenségbe kerül bele a szöveg?

– Pontosan! Így mondja Hamvas: A történetiség darabokra szabdalja az időt, a hagyomány pedig azt jelenti, hogy egyidejűleg állok ebben a folyamban. A mai kultúrát a média nagyon ügyesen kisajátítja. A zsurnálkultúra egy szubkultúra! A mélykultúra nem lehet divattá zsurnalisztafogásokon keresztül. A médiát lehet jó dolgokra használni, de a média rabjává válni, az egy borzasztóan nagy kísértés. Úgy szokták mondani, hogy akkor vagyok valóságos ember, ha látnak a tévében, de addig nem vagyok igazán ember. Ha már a tévében látott, akkor valóságos vagyok? A virtualitás és a valóság teljesen kicserélődik.

– Ezt nagyon bírálta Hamvas!

– Hogyne! A zsurnalizmus mint alacsonyrendű, ösztönöknek hízelgő és ugyanakkor érdekeket, önérdekeket szolgáló kultúra nagyon szemben áll a szellem méltóságával. A lovag mozog, megy, a szellem mozdulatlan. Ahhoz viszont mennek, és Hamvas ezért fog később is hatni, még akkor is, ha divatok jönnek-mennek, és felkapják, de hosszú távon az ő jelenléte nyugtalanító a kultúránk világában. Ne a személyt nézzük, hanem azt az irányt, ami őt ebbe juttatta.