Nézzék meg ezt a képet.

A kamerát kezében tartó és képet komponáló gyerek lehetne éppen az egyik kis meztelen lurkó azon a másik fotón. Lehetne ő is, mivel éppen ilyen helyen él, nincstelenségben egy roma telepen. Elképzelhető, hogy találnánk is róla hasonló képet valamelyik szocifotó archívumban. Őt és sorstársait így őrzi az emlékezet. Így vannak a köztudatban. Nyomorultul, éhesen, meztelenül, koszosan. Cigányélet. Afrikában, Európában, Amerikában. Bárhol lehetne. Kizárólag így. Sajnos.

Pedig ennek az én roma kislányomnak és hozzá hasonló tanítványaimnak a fotói egészen más képet örökítettek meg erről a világról. A nincs, a lepusztultság, a kiszolgáltatottság, az áldozatiság helyett az ő képeiken a másik ember szépsége, vidámsága, és persze a szomorúsága, a körülményei, az adott sorsa is kiábrázolódik. Csak éppen szándék és érdek nélkül. A nyomor kifejezett ábrázolásának szenzációja és hamis katarzisa nélkül. Ennek a kislánynak a fotói igazabbak lesznek, mint ez a szép, művészi, “valóságfeltáró”, fekete fehér kép. Vajon a kamera lehet-e fegyver, amelyet rászegezünk a másikra? A kamera előtt vajon nem kivégzésre sorakoznak-e föl azok, akiknek soha sem lesz lehetősége a kamera másik oldalán állni? Soha sem lesz joguk egyediségükben része lenni az emberi közösségnek mert megörökítve lesznek, mint egy csoport létállapotának negatívjai? A művészet tárgyai. A kutatások vizsgálati személyei. A művész mondanivalóját kifejező modellek.

Tudom, hogy bántóak lehetnek éles szavaim a “jó szándékú” művész számára. A művész számára, aki nem érzi magát kívülállónak, mert hiszen befogadta az a bizonyos közösség, szeretik őt, sőt pózolnak is neki, lehet, hogy ő maga is ilyen körülmények közül tört ki, vagy segíti, támogatja a rászorulókat. Az a helyzet, hogy akkor még inkább el kell gondolkodnunk a művészet felelősségéről. Az alkotás jogáról. Mégis kinek az élete? Kinek a joga?

Az az érdekes, hogy sokan úgy művelik ezt a műfajt, hogy közben elhatárolódnak tőle. Talán van valami lelkiismeret furdalásuk? Nem tudom. Többször volt vitám hasonló műfajban alkotókkal, olyanokkal is akik maguk egyébként a romákat, szegényeket ábrázoló szociofotózást megvetették. Az egyik fotósnak, aki egyébként roma származású volt, próbáltam elmondani, hogy ő is éppen azt csinálja, amitől elhatárolódik, vagyis szimpla szociopornográfiát (átvitt értelemben persze). Kukkoljunk, Aztán, jaj, jaj, sajnálkozzunk a nyomoron! A nyomornak is van szépsége... Ők is emberek... De hát ezzel az attitűddel ontják a fotókat hosszú évek óta jó érzésű művészek, holott társadalmi tudatformálás szempontjából meggyőződésem, hogy inkább kontraproduktív az egész. Ezzel a képalkotással áldozati szerepbe nyomják (ez is egy elnyomás) a kirekesztett csoportokat. Az pedig nem a felemelkedésüket segíti, hanem determinál. A társadalmunkban sem nőtt ezektől a művészi ambícióktól, ideológiáktól és dogmáktól, ezektől a képektől az együttérzés, sőt, inkább a kirekesztett rétegek további hibáztatása nőtt. Az ellenérzés nőtt. Az összehasonlítgatás és az önsajnálat nőtt. Az “én is szegény vagyok, de adok ruhát a gyerekeimre és tisztán járatom őket iskolába” hangja nőtt és erősödött.

Sokat gondolkodtam mindezen, hiszen művészként, íróként és dokumentumfilmesként, aki jobbító szándékkal akartam közelíteni a társadalmi kérdésekhez és igazságtalanságokhoz, bizony néhány stáción át kellett cipelnem ezt a kérdést. Most már azt is értem, amikor ezeknek a gyerekeknek a szülei szégyenükben és tehetetlen haragjukban elbújnának a világ szeme elől. Rettenetes a kiszolgáltatottságuk -az internet trollok univerzumában egy ártatlan fotó- és már nem tudnak elrejtőzni. Ők nem ezt a valóságot akarják. Ott állnak a világ szeme előtt a gyerekeik képében a nyomorúság pellengérén.

Alázatos szeretnék maradni. Létkérdéssé váltak számomra, hogy a periférián küzdelmes életet élő emberek és társadalmi csoportok ne tárgyai legyenek a művészetnek. Ne helyettük beszéljünk, ne illusztráljuk a nyomort velük, általuk, hanem tegyük lehetővé számukra az önkifejezést. Tegyük egyenlővé őket azzal, hogy lehetőséget kapnak alanyi helyzetben és jogon megmutatni önmagukat. Partnerek lehessenek. Aktorai lehessenek a társadalmi diskurzusnak.

Így fejlődött ki az az aktivitás, szeretném, ha szolgálat lehetne, amit Ózdon is a szegénységben élő, többnyire roma emberek közt végzek, és végeznek velem önkéntes segítők.

Az egyébként sokrétű munkánk során alkotói pozícióba emelni a másik embert, ez a hozzáállásunk. Ezért kapnak kamerát a kezükbe a legkisebbek is. Érdemes megnézni a valóságot így, egymás szemével. Az alkotás fölemel.