Nem tudok beszélni a szegénységről, csak érezni tudom. Át tudom érezni a lényét annak, aki szűkös kis életébe zárva tengeti végig az életét. Nincs eszköze arra, hogy kilépjen belőle, és látom az élete határait, és le tudom írni. Mert érzem az esendőségét. Ez a legtöbb, amit érte tehetek, együtt érzek vele, a szíve a szívemben dobog. Nem tudok máshogy segíteni rajta. Ábrázolom őt, mert gyönyörűnek találom azt az érzést, amit a megrendültség okoz. Olvassák el ezt a novellát, és megértik, mire gondolok.

A könyv vége

Úgy szerettem iskolába járni, mint még soha. Valahogy otthon éreztem magam a padban, és tanulni is szerettem. Otthon elolvastam a tankönyveket, és aztán másnap arról beszéltem, hogy mit olvastam otthon, olyan egyszerűen ment. Nagyon könnyen megjegyeztem mindent, pedig szemüveges vagyok, és messzire nem látok jól. Néha így elnézek messzire, de ez csak olyan megszokás, inkább gondolkodok, mint nézek.

Például arra gondolok, hogy sokkal jobb volt az iskolában, mint a vasútnál. Itt sokszor fázok, nem köt le az, hogy ütögetem a vonatok kerekeit. Szerettem volna cipész lenni, de mire kijártam az iskolát, már nem tanítottak cipészt sehol, anyámék meg azt mondták, hogy nem tudnak tovább tartani, nincs pénz, dolgozni kell, ha enni akarok. Engem nem zavart ez, mert tudtam, hogy komolyan mondják, ők is állandóan dolgoztak.

Az anyám az ilyen mindenes kisegítő volt az üzemi konyhán, répát pucolt meg krumplit, néha előkészítette a panírt a rántott húshoz, és ha megmaradt valami délről, azt hazahozhatta vacsorára. Én nagyon szerettem az anyámat, mert olyan csendes volt, mint én. Szerintem ő mindig olyan maradt, amilyennek megszületett. Volt róla egy fénykép, állt egy fal előtt, és a virágmintás ruhája fölött fogta a kezét, és nézett előre. Én még a ravatalán is ilyennek láttam, csak ott a mellkasán volt a keze, és azt a szép ruhát adtuk rá, amit a turkálóban talált magának, egy ilyen rövidujjú ruhát, amit soha nem vett föl, mert azt mondta, hogy különleges alkalomra tartogatja, és várta a különleges alkalmat. Nem hiszem, hogy a temetésre gondolt, de ráadtuk, mert más alkalma már nem lett volna, hogy viselje. Bár azért olyan furcsa valahogy az ember anyját egy rövid ujjú kis ruhában eltemetni, ha most belegondolok, hogy milyen hideg van a föld alatt, de hát ez csak az én fantáziám.

Anyám a halálos ágyán is olyan volt, mint amikor munkába ment, így mondták, szelíd asszony, akinek a légy se tudna ártani. Mindig olyan volt az arca, mintha nevetés után lenne, de már nem nevet, mert kinevette magát.

Amikor meghalt, csak néztünk az apámmal egymásra, mert igazából eddig nem sokat beszélgettünk, de anyám nélkül csak mi ketten maradtunk a család. Vagyis hát nem tudom, mert két férfi valahogy nem család, abba kell egy nő is, mert akkor én már dolgoztam, és olyan lett a lakásunk, mint egy munkásszállás, ahová a két férfi csak hazajár.

Apám egy kertészetben dolgozott, mindig csupa kosz volt mindene, mert négykézláb mászkált a földön, és már régen elunta, hogy mosogassa a kezét. Arra emlékszem, hogy egy ilyen nagy kefével vonult be a fürdőszobába, aztán ahogy kijött, virágillata volt, mert bekente a kezét a kamillás krémmel, és amikor vacsoráztunk, mindennek kamillaillata volt. De már nem.

Azt nem tudom, hogy milyenek lehettek egymásnak, mert mindig csak a legfontosabb dolgokat beszélték meg, hogy hányra jön a szerelő a vízcsaphoz, vagy hogy van még egy hét a hónapból, de már nincs otthon pénz, és akkor elő kell venni a nagymamától örökölt befőttek közül a legrégibb címkéjűt, hogy sorban haladjunk a mi időnk felé.

Attól féltem, hogy anyám halála után elkezd inni az apám, de valahogy olyan tartása volt egész életében, amit semmi nem bírt elrontani. Nem is tudtam pontosan, hogy most anyámra vagy apámra hasonlítok jobban, de talán mégis az anyám állt hozzám közelebb, mert az apámnak a zárkózottsága még azt se engedte meg, hogy megkérdezzen tőlem valamit.

Anyám halála után viszont azt kérdezte, hogy szeretnék-e megházasodni, mert ha igen, akkor nyugodtan költöztessem oda az asszonyt, mert egy nő mindig kell a házba, és ő anya után már nem akar senkivel se foglalkozni. Hát, nekem nem volt a tervembe ilyesmi, már csak azért se, mert nemigen ismertem semmiféle nőt, vagyis a takarítónőt, meg a pénztáros Eszti nénit, a forgalomirányítóknál az Erzsikét, de eszembe nem jutott, hogy én ilyen idősebb nőkre gondoljak, fiatalok meg csak az utasok között voltak, ilyen egyetemisták, meg hosszú hajú lányok. De hát nem mehet oda az ember a kalapáccsal a kézben, hogy a vonat indulásig adjon választ valamire. Nem, és nem is akartam magamat ilyen helyzetbe hozni, hogy másokat molesztáljak. Különben is annyira rossz lett a szemem, hogy csak olyan két méterről látok valamit az arcukból, arc nélkül meg hogy nézzen az ember egy nőre. Úgyhogy azt mondtam apámnak, hogy én valószínűleg így fogok élni mindig, de akkor nagyon megsajnáltam az apámat, hogy még a fia se tud rajta segíteni, és akkor mégis megpróbáltam. Elkezdtem kimosni a ruháját az enyémmel, kitakarítottam a szobáját, ha nem volt otthon, meg főztem is neki paradicsomlevest, de a zellert kifelejtettem belőle.

Aztán apám is beteg lett a nyugdíj előtt fél évvel, otthon feküdt és nem tudott fölkelni, mert annyira fájt minden porcikája.

Egyik hajnalban, mikor megfőztem neki a teát, azt mondta, hogy hamarosan meg fog halni, és én majd magamra maradok, és szeretne valamit adni nekem vagy mondani, de nem tudja, hogy mit, mert annyira félt engem, és nem szeretné, ha az ő sorsára jutnék. Én mondtam neki, hogy ne féljen, nem fog velem történni semmi, majd esetleg többet olvasok, mert a vasút meg a fáradtság miatt erre már régen nem maradt időm.

Apám a nyugdíjazása előtt egy nappal halt meg, pedig azt mondta, hogy ki fogja húzni addig, hogy legalább egy hónap nyugdíjat kapjak utána, de nem sikerült neki, hiába akarta annyira. A temetésére eljöttek a kertészek, ők segítettek kiásni a temetőben a sírt, mert éppen csak annyi pénzem volt, hogy a sírhelyet megváltsam húsz évre az anyám mellett. Hoztak a kertészek ilyen jó fekete földet a zsákokban, és amikor a pap elmondta, amit akart, azzal a földdel temették be a gödröt, hogy mind az öt tuja megfogja, amit ráültettek. Középre egy törpetuját, és a négy sarokba ilyen fekvőtujákat, amik majd betakarják a sírt, és nem kell gyomlálni a fölösleges növényeket.

Amikor hazamentem a temetésről, olyan üres volt a lakás, mintha elvitték volna az összes bútort, pedig csak a szüleim nem voltak benne. Elkezdtem locsolni a virágokat, meg sütöttem egy rántottát, de délután már nem tudtam odabent maradni. Lementem a ház elé és leültem egy padra, ahol gyerekkoromban vártam anyámat, hogy hazajöjjön, és beengedjen a lakásba. Egészen estig ültem ott, és néztem a három ablakot, a konyháét, a szobámét, meg a nagyszoba ablakát, és elképzeltem, hogy apám és anyám is fönt van a lakásban, és mondjuk anyám porszívózik, apám pedig megpróbálja újratekercselni a kávéfőző motorját, és ettől valahogy megnyugodtam. Aztán annyira rászoktam erre a padra, hogy még télen is lesöpörtem róla a havat, és kiültem nézni a családunkat egy pokrócban. Olyan volt, mintha egy nagy könyvet olvastam volna fejben, ami anyámról, apámról és rólam szól, és ami majd akkor ér véget, amikor már nem fog ide a padra leülni senki, hogy elképzeljen minket odafönt, ahogy elalvás előtt eloltom a villany, és a függönnyel még jobban besötétítek.

A novella Podmaniczky Szilárd: Döglött kutyával őrzött terület című kötetében is megjelent.