– A legutóbbi adatok szerint az idei télen hetvenöten fagytak meg, közöttük a hajléktalanok száma 35-36 lehet. Mi a helyzet ebben a térségben?

– Néhány napja itt is megfagyott egy volt ellátottunk. Őt a vasútállomásnál találták meg, ott hűlt ki. Ezt megelőzően, már évek óta nem fordult elő ilyen.

– Ebből az következne, hogy a hajléktalanok, szinte csaknem valamennyien kapcsoltban állnak az Oltalommal, vagy az utcai ellátókkal?

– Valószínű, hogy ma már elérünk szinte mindenkit, aki a mi ellátásunkra szorul. Ilyenkor szorosabban együttműködünk az utcai ellátókkal, és ennek is az az eredménye, hogy itt nem történnek tragédiák.

– Mi tudnak azokról az emberekről, akik ma az Oltalom Szeretetszolgálat valamelyik részlegével állnak napi kapcsolatban?

– Most újra megjelentek a fiatalok a rendszerünkben. Ahogy elhagyják a lakóotthonokat, másnap már szinte hajléktalanok lesznek. Egy másik jellemző tendencia az is, hogy évek óta folyamatosan emelkedik a nők száma. Ma már majdnem minden második hajléktalan nő.

– Az élettörténetekből levonható valamilyen általános ok?

– Korosztályonként eltérőek az okok. Aki intézetből kerül ki, ott eleve hiányzik a biztos háttér. Ráadásul vagy semmilyen szakmájuk nincsen, vagy pedig egyáltalán nem használható a képzettségük.

– Mi jellemző a középkorosztályra?

– Főként a férfiak jellemző életútja, hogy elválnak és utcára kerülnek. Elveszítenek mindent: családot, lakhatást, önálló megélhetést. Az ötven fölöttieket érdemes még kiemelni, akik a koruk miatt sem tudnak már munkát szerezni. Elkezdődik a lecsúszásuk, s végül itt kötnek ki.

– Hogyan tudják elfogadni, megszokni, megtanulni a hajléktalanságot?

– Akinek volt családja, rokonsága, barátai, nagyon megszenvedi az új helyzetet.

– Aki bekerül az utcáról az Oltalom Szeretetszolgálat ellátási rendszerébe, mire számíthat?

– Attól függ, ki mivel indult. Akinek esetleg elegendő egy lakcím vagy egy megfelelő pihenőhely – mint az átmeneti szállásunk – ahol ki tudja magát pihenni, tud enni, tisztálkodni, akkor onnan eljárhat dolgozni is. Ha valakinek van végzettsége, akkor segítünk elhelyezkedni. Még állásbörzéket is szervezünk. Tavaly, és azt megelőzően is volt ilyen. Nem mondom, hogy nagy számban fordul elő, de bizony van néhány cég, amelyik – mert segíteni akar – itt is talál munkaerőt. Tehát, akinek van megfelelő végzettsége, annak lehet segíteni.

– Talán még álláskereső tréninget is tartanak?

– Sokrétű a segítség. Például megtanítjuk önéletrajzot írni azt, aki dolgozni akar. A megfelelő öltözékre, kinézetre szintén odafigyelünk. Mármint azoknál, akik nem törődtek bele ebbe az életformába.

– Milyen a környező társadalom és hajléktalanok közötti viszony? Nem lehet nem észrevenni, hogy a hátrányos helyzetet a társadalom tagjainak jelentős része nem tolerálja.

– Volt idő, amikor a körülöttünk élő emberek sokkal ellenségesebben viszonyultak a hajléktalanokhoz. Nem akarták megérteni, nem akarták elfogadni, hogy emberek önhibájukon kívül is utcára kerülhetnek. Ilyenek mindig is lesznek, de valahogy mostanában már úgy tapasztaljuk, hogy megértőbbek az emberek. Mintha sokan megérezték volna, hogy nagyon könnyen utcán találhatja magát az ember. Akár a családos ember is. Egyre több család is megjelenik nálunk. Éppen ezért változtattuk meg az anyaóvó befogadási feltételeit. Családokat is befogadunk. Ma már sok családnak sincs hol laknia. Nyilván ezért is lettek elfogadóbbak az emberek, mert rádöbbentek, hogy könnyű elveszíteni mindent, nagyon rövid idő alatt is. Persze a megértés inkább azokkal szemben van, akik még azért „majdnem úgy néznek ki”, mint az átlagember. Aki koldul, koszos, szaga van, na, őket továbbra sem látják szívesen.

– Mit tapasztal, milyen a hajléktalanság kezelése a hivatalos szociálpolitikában?

– Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor kijelenthetem, hogy a mai szociálpolitika talán legfontosabb célja, hogy a hajléktalanság ne látszódjon, ne legyenek az emberek az utcákon, szem előtt.

– Persze tudom, hogy elsősorban a fővárosban, de több nagyvárosban is hoztak helyi rendeleteket, amelyekkel igyekeztek eltüntetni a hajléktalanokat a közterületekről. Ön szerint ez nem elszigetelt, vagy egyedi toleranciahiány?

– Volt erre törvényjavaslat is, amit a Kúria szerencsére megakadályozott. Ezen túl sok minden másban is látszik, hogy valójában nagyon nem szeretik itt ezt a „hajléktalan témát”. Annyira azért még kiterjed az állami gondoskodás, hogy a hajléktalan ne fagyjon meg, ne haljon éhen – ezt ráterheli az intézményekre –, de ezen már nem nyúlik túl a segítőkészség.

– Magyarul tehát, az ma a hajléktalanpolitika, hogy ne haljon éhen valaki, illetve ne fagyjon meg és tűnjön el szem elől?

– Nagyon leegyszerűsítve igen. Mert innen, saját erőből majdnem lehetetlen továbbsegíteni ezeket a kiszolgáltatott embereket.

– Mi a helyzet az ellátó szolgálatok, konkrétan az Oltalom Szeretetszolgálat anyagi lehetőségeivel? Mi történik pénzügyi téren?

– Egyre nehezebb a helyzetünk. A normatívát már évek óta nem emelik, miközben mindennek megy fel az ára. Pénzért vesszük az egyre drágább élelmiszert, a vizet, az áramot, a szolgáltatásokat…

– Hogy képes mégis működni az intézmény?

– Ha nem lennének pályázatok, akkor nagy bajban lennénk. De bizony ezzel együtt sem mondhatjuk, hogy mindenre elég lenne a költségvetésünk. Jelenleg egyetlen fejlődési lehetőség van, a szakmai előrelépés. Változik körülöttünk minden. Változik az ellátottak összetétele, változik a társadalom, változik az ok, amiért hajléktalanná válik valaki, erre reagálni kell itt is. Az egyik fő feladat, hogy ismét alkalmassá tegyük ezeket az embereket a „kinti létre”. Itt elsősorban azokra a fiatalokra gondolok, akik például nem tanulták meg a pénzkezelést, az önálló életvezetést. Ezt meg kell tanítani nekik, ha azt szeretnénk, hogy később az albérlők házában is meg tudjanak élni.

– Jól érzékelem, hogy az itteni munka maximum tűzoltó munka?

– Életmentő munka, igen. Persze most a fő cél az, hogy ne haljanak éhen, ne fagyjanak meg. De vannak azért olyan részlegeink (átmeneti szálló, anyaóvó) ahol arra törekszünk, hogy képessé váljanak ismét az önálló életre.

– Mi az, amit sürgősen meg kellene változtatni a szociálpolitikában, hogy a hajléktalan ellátás is eredményesebb legyen?

– Igazából nem elegendő a hajléktalan-ellátás átszervezése, mert a sikeresség nem csupán a szolgáltatásainkon múlik. Ha nem tudunk versenyképes szakmát adni az ellátottaknak, ha nincs hol dolgozniuk, akkor miből lenne pénzük az önálló élet kialakítására? Éppen ezért, több rendszer átalakítására is szükség lenne az ellátottak sikeres gondozásához.

– Nagyjából a bérezési rangsor végén vannak a szociális szférában dolgozók. Milyen veszélyekkel jár ez? Egyáltalán ilyen körülmények között meddig lesz elég dolgozó a rendszer működtetéséhez?

– A dolgozóink valóban nem a hatalmas bérek miatt maradnak ezen a területen, és sajnos nem is a társadalmi megbecsülés tarja őket itt. Akik jelenleg ezen a területen dolgoznak, azok többnyire maradnak is. A gond az utánpótlással van. Régebben álláshirdetést sem kellett feladnunk és mégis folyamatosan küldtek be hozzánk önéletrajzokat az érdeklődők. Manapság hirdetésre is csak alig-alig akad érdeklődő. Ha a régi törzsgárda elmegy, nehéz lesz pótolni őket.

Nagy Judit 15 éve foglalkozik a hajléktalanokkal. Gazdasági ügyintézőként, illetve ápolóként kezdte. Közben elvégezte az Egészségügyi Főiskolán a szociális munkás szakot. A hajléktalanok társadalmának legérdesebb modorú részével dolgozott nap nap után. Szakmai referens lett az Oltalom Szeretetszolgálat szakmai vezetője mellett. Ezt követően az OSZ idősek átmeneti otthonát vezette, miközben még egészségügyi alapvégzettségét is kamatoztatta a lábadozó ellátásnál. Jelenleg az OSZ szakmai intézményvezető helyettese. Egy gyereket nevel, illetve 27 évig küzdősportot űzött.