A hét évtizeddel ezelőtti hazatérést követően a templomban gyülekezetek össze. Július utolsó vasárnapja ezért fontos alkalma az evangélikus közösségnek, amikor a közöttünk élő elhurcoltakkal együtt teszünk hitvallást a bennünket megsegítő Úrról. Ők a messzeségben, és a bánya mélyén is megtapasztalták Isten erejét. A mostani gyülekezet számára példaként szolgál a régiek helytállása és hitük megmaradása.

A vasárnapi hálaadás során ilyenkor mindig elhangzik a 126. zsoltár, felcsendül a 331-es és 328-as ének. „ Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyében, formálja terveit, de biztos kézzel hozza fel, mi most még rejtve itt.” 

Az istentisztelet múltidéző része során, egy férfi és egy nő visszaemlékezéseiből olvastak fel, valamint egy 1946-ban, a munkatáborban szerzett vers is elhangzott a Szebeni Ilona által szerkesztett „Haza fogunk menni” című könyvből:  

„Annak ellenére, hogy hamarabb tudtam németül, mint magyarul, én mindig nagy magyar voltam. „Hűséggel a hazáért” jelvénnyel mentem malenykij robotra, mint fasiszta, a nép ellensége…” 

„Akiket úgy vittek el Oroszországba, hogy németek, azok olyan igaz szívből mondták: »Magyar vagyok, magyar, magyarnak születtem…« A március 15-ét is megünnepeltük a lágerban, de úgy, hogy azt soha nem lehet elfelejteni, amikor felhangzott: »Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország.«” 

„Volt, aki már Debrecenbe jött elénk, de legtöbben itt vártak az állomáson egész éjszaka. Csak fél háromra értünk haza. Sötét volt, nem láttuk egymást. Sírtak, jajgattak, kiabáltak, nem látták ki merre van. Tolakodott mindenki keresni a hozzátartozóját. Nem tudott sokáig továbbmenni a vonat mert majdnem egész Berény kint volt a sín mellett. Alig tudták a szerelvényt kiszabadítani a tömegből. Nálunk is nagy volt a boldogság. Egyszerre négy gyerek érkezett haza.” 

Az istentiszteletet után a templomkertben álló bányászlámpás emlékműnél álltunk meg főhajtással. A hazatérteket és hozzátartozókat követően, a mezőberényi mellett az eleki, békési és gyomaendrődi német önkormányzatok képviselői helyezték el koszorúikat. A Városháza előtti hősi emlékműnél már csak egy kisebb létszámú csoport emlékezett. 

Tudomásunk szerint, a megyében már csak mintegy 25 fő él az elhurcoltak közül, ebből 14 mezőberényi, Gyomán 4, Gyulán 5, Almáskamaráson 1 fő. Elekről 925 főt vittek el, ma egy túlélőről tudunk.