Tudjuk, hogy a halál az élet velejárója és egyben legnagyobb misztikuma is, amely az örök fiatalság és szépség illúziójába kapaszkodó korunkban, éppen az elmúlástól való félelem miatt nem kap elég figyelmet. Miért nem tudunk mit kezdeni azzal, ha valaki a környezetünkben meghal? Miért toporgunk bizonytalanul egyik lábunkról a másikra állva, hogyha gyászesettel találkozunk? Miért akad belénk a szó, amikor részvétet kellene nyilvánítanunk?

Beszéljünk sokat az emlékeinkről

Mint sok minden másnak, ennek a jelenségnek a hátterében is az elfojtás áll, vagyis az a nem túl szerencsés konfliktus-kezelési módszer, amelynek alapja, hogy „amiről nem beszélünk, az nincs is”. Tullner Gabriella pszichológus szerint a gyász első szakaszában, a sokk szakaszban még természetes, hogy nem tud és akar az ember az őt ért veszteségről, megrázkódtatásról beszélni. A második szakasz az összeszedettség időszaka, amikor a gyászoló a még meglévő erőforrásait mozgósítja, hogy képes legyen a temetést megszervezni és azon részt venni „A halál azért válik tabuvá, mert a legtöbben a harmadik szakaszban rekednek meg, amelyik a kaotikus állapot, amikor nem akarjuk elengedni a másikat, dühösek vagyunk, hibáztatunk másokat vagy magunkat.

Ha a gyászoló egy év után sem tud innen az elengedés szakaszába továbblépni, elindul a kóros gyászreakció. Tovább pörög a mókuskerék: a hibáztatás, miértek keresése vagy az elhunyt kvázi életben tartása, a holmijaihoz való görcsös ragaszkodás.

Tovább a KötőSzó blogra.