Jómagam a barcasági Négyfaluból indultam, és néhány kerülővel bár, de meghallva Isten hívó szavát az érettségi után, 2007-ben eljutottam Kolozsvárra, és megkezdtem teológiai tanulmányaimat. Harmadéven elérkezettnek láttam az időt arra, hogy peregrinációra jelentkezzem. Beadtam a pályázatomat a Gustav Adolf Werk egyéves ösztöndíjára, és sikeres pályázás után 2010 augusztusában elindultam Lipcsébe. Ott találkoztam Mártival, aki Magyarországról, a debreceni teológiáról jött, és egy tanársegéd ösztöndíjjal töltötte ott ezt a tanévet. Tanulmányaink szempontjából a tanév mindkettőnk számára sokat jelentett: én megtanultam németül és kaptam egy alapot az államvizsga dolgozatom megírásához, Márti pedig számos hasznos tapasztalatot gyűjtött egy jeles professzor, a GAW korábbi elnöke mellett. De a történetünk ettől bonyolultabb. Ez a történet Németországba való megérkezésünkkel kezdődött és tart mind a mai napig. Először nem voltunk szimpatikusak egymásnak, talán csak azért találkoztunk, mert egy volt az anyanyelvünk. De egy félév alatt az Úr formált bennünket, és a mi szíveinket úgy, hogy a kezdetbeli antipátiát szimpátiára változtatta. Hiszen úgy gondolkodott magában az Úr, hogy ha már két magyar embert ilyen nagy távolságok ellenére egymás közelébe tudtam hozni, akkor váljon szerelmi történetté a találkozásuk. Ezt onnan tudjuk, hogy beszélgetéseink során kiderült, hogy kedves párom is pályázott GAW-ösztöndíjra, de az elnyert helyet visszaadta – amit aztán én kaptam meg. Valóban van az Úrnak hatalma embereket összehozni, és a mi életünkben ez az Ő a legnagyobb csodája.

Hazaérkezésünk után három év alatt én a kincses városban befejeztem teológiai tanulmányaimat, Márti pedig a debreceni kollégiumban tanított németet. 2014-ban az Úr elé vittük frigyünket és hisszük, hogy Ő áldását adta elhatározásunkra. Ezt követően egy évet az anyaországban éltünk, ahol én a Nyíregyházi Evangélikus Gyülekezetben szolgáltam, mint gyakornok lelkipásztor, dr. Kovács L. Attila mentorsága alatt. Feleségem pedig szülővárosában, a helyi református iskolában tanított. E nem túl könnyű év alatt egyre jobban erősödött bennünk az elhatározás, hogy haza szeretnénk jönni, és mindketten lelkipásztori szolgálatot végezni. Amikor még a gyülekezet sem hitte, szeptember 2-án megérkeztünk a Halmágyi Egyházközség parókiájára. A meleg szívű fogadtatásból, az emberek arcán tükröződő örömből láttuk és éreztük, hogy nem csak a mi szándékunk volt, hogy ebbe a gyülekezetbe jöjjünk, hanem az Úristen akarata is. Egy hónap távlatából egyre jobban érezzük, hogy a halmágyi gyülekezetnek nem csak múltja van, hanem jövője is, aminek megteremtéséhez kérjük a teremtő Atyánk vezetését és áldását.