Nagyon szeretem a pislákoló gyertyákkal kivilágított temetőt. Amikor a Pest megyei Irsán – Magyarországon egyetlen szolgálati helyemen – temetői istentiszteletre siettem, mindig lenyűgözött ez a különleges ragyogás. Nem önmagában a fény játéka, nem a sejtelmes tündöklés, hanem a mögötte lévő. Az apró lángnyelvek egyrészt a sötétben csak körvonalaikban látható emberek figyelmességét, szeretetét teszik láthatóvá, ugyanakkor túl is mutatnak rajta. A figyelmes emlékezők szeretetén túl másvalakinek a szeretetét is ragyogva hirdetik: azét, aki földi életét gyorsan leégő gyertyaként odaadta értünk.

A halottak napján ünnepi arcát mutató, felékesített, szépen kivilágított temetőben is vegyes érzések kavarognak bennünk. Igaz, ilyenkor talán nem frissen tépett sebbel érkezünk, mégis, a találkozás öröménél erősebben érezzük szeretteink fájdalmas hiányát, a reménységnél jobban az elmúlás rettenetes érzését. Igaz, hogy a sorstársakkal való közösség erőt adó, de annyi más is ott van még. A lelkiismeret-furdalás és a tehetetlenség, a harag és a keserűség. Nem tudjuk visszafordítani az idő kerekét, nem tudjuk meg nem történtté tenni azt, ami megtörtént. Az elköltözöttekkel kapcsolatosan semmit meg nem változtathatunk.

Szívünk reménytelenül lázong az elmúlás ellen. Nem akarunk tudomást venni róla. Mennyi mindenben kifejezésre jut, hogy a halált nem tudjuk és nem akarjuk elfogadni! Úgy visszük a virágot a sírokra, mintha szeretteinknek ezzel örömet szerezhetnénk… Van, aki padot is épít a sír mellé, hogy odatelepedve „beszélgethessen” az odaát lévővel. Ugye mennyire értjük ezt! Nemcsak a régi idők naiv elképzelése volt, hogy az élőknek a halottakról is gondoskodniuk kell. Egykor ezért tettek ételt, italt, pénzt vagy fegyvert a sírokba. Máshol ezért öltöztetik át rendszeresen a halottakat. Nálunk meg szokásos, hogy „méltó nyughelyet”, díszes síremléket építsünk, sokszor messze erőn felül…

De miről is beszélnek a régi leletek, a régi sírok? Arról, hogy amikor az ember, a nagyon primitív ősember megjelent a földön, a tudatában már ott volt az a mélyen emberi meggyőződés, hogy a halállal nincs vége annak a szeretetnek, amely a hozzánk közel állókhoz kapcsol minket. Láttam a franciaországi Le Moustier-i őskori sírt. A csontváz egy tizenhat éves ifjúé. Ahogy a halott ifjút elhelyezték, ahogy a fejét párnára tették, ahogy a kezeit elrendezték a lehető „legkényelmesebben”, azon meghatóan látszik a szeretet gondoskodása, talán az édesanyai szereteté. Százezer éves szimbóluma ez a csontváz a halált túlélő szeretetnek.

Arról is beszélnek ezek a sírok, hogy a primitív ember hitte: a halállal nincs vége az életnek. S e mögött a kezdetleges túlvilághit mögött kétségtelenül ott van a csírája annak a speciális emberi önértelmezésnek, hogy mi, emberek nem tartozunk mindenestül ehhez a világhoz.

Mindezt összefoglalva, azt kell mondanunk a régi leletek tanúsága alapján, hogy az embernek kezdettől fogva van vallása. Talán nem a technika és nem a társadalom az emberiség megkülönböztető jegye, hanem éppen a vallás, a religiosum. S hogy ez miképpen keletkezett, arra nincs és nem is lesz jobb „magyarázat” annál, melyet a Biblia első könyvében olvashatunk: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére...” (1Móz 1,27; Károli-fordítás)

Zárógondolatként nézzük, hogyan tükröződik a halálprobléma annak az embernek a tudatában, aki egyúttal az Isten világosságát hozta el nekünk.

A haldokló Jézus így szól az egyik latorhoz: „…ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43) Ebben a mondatban benne van Jézus Urunk hite. Ő hiszi, hogy lesz, mint ahogy öröktől fogva volt, hogy élni fog a halál után is, a halálban is. Hiszi, hogy az a „paradicsomban” lesz. Ez természetesen jelképes kifejezése annak az igazságnak, amelyet mai kifejezéssel így fogalmazhatunk meg: megmarad tudatának, személyiségének kontinuitása a halál után is az Istennel való közösségben, az Isten örök szeretetében.

Ámde az idézett mondatban benne van Jézus ígérete is. A latornak mondta, hogy ő is ott lesz a paradicsomban vele együtt. Nemcsak Jézusé az élet, hanem embereké is, a miénk is. Egyetlen feltétel van csak: embernek kell lenni, irgalmas embernek, a jézusi szeretet atmoszférájában élő embernek. János evangéliumában, a 10. fejezetben olvassuk ezt az ígéretet még teljesebben, még szebben és még vigasztalóbban. Jézus juhait sem tőle, sem az Atyától senki el nem szakíthatja.

Nekünk, akik temetőket járunk, és halálunkra gondolunk, elég ez a vigasztalás. Mindig megmaradunk egymással és Istennel a szeretet közösségében.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 43. számában jelent meg, 2016. október 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.