Az Erdélyi Naptár 1855-dik közönséges évre című kötetben megjelent sorok így folytatódnak: „A temetők, amint a nap leáldozott, fénytengerbe merülnek, s benne a nép mint sötét hullám zajong; s ha közeledünk, egyes sírok fejlenek ki, s az egyes sírok keresztjein, sírkövein, virágágyain mécsek csoportjai ragyognak. Ily ünnepeket lát e nap Pest is. […] Csak nálunk nincs e napnak, e gyönyö- rű gondolatnak ünnepe; itt e minden szépre lelkesülő nép közepett ez ünnep még mind e napig hiányzik.”

Talán nem véletlen, hogy a gyertyagyújtás szokása Erdélyben ez idő tájt még nem terjedt el, hiszen, amint Kiss Jakab sepsikálnoki tanító írásából kiderül, 1872-ben a temetők igen rendezetlenek lehettek. „A keresztény ember mindenhol tisztelettel és megilletődéssel emlékszik e napra: »Halottak napja«. Eszébe jut ekkor minden halandónak,»porból lettél, s porrá kell lenned«. Apáinkról hálával kell megemlékeznünk e napon. De hol keressük a sírokat? Mi vagyunk a hálátlan unokák, mert temetőink iránt nem viseltetünk kegyelettel. Több helyt láttam, a temető csordák tanyája, a keritetlenség miatt út- és bennvaló telkeknek átalakittatott. […] Kérdezésemre mondják, hogy ez előtt egy pár tizeddel, hol most házak, pajták, csűrök és trágyadombok emelkednek, apáink sírhalmai integetének. Mulandóság az ember sorsa!”

Katolikus kegyelet

A mából visszatekintve az iménti idézet is rávilágít arra a mentalitástörténeti változásra, amely a vidéki környezetben végbement az elmúlt egy században. Ma már a legtöbb temető rendezett, és már a protestáns temetők jelentős részében is gyertyaláng lobog november első napjaiban. A Brassóban és környékén megjelent 19. századi újságokat böngészve olvastam, hogy 1886-ban Brassóban „a római kath. temetőkben fényes világítás volt”. Hasonló híradás azonban ez idő tájt aligha fordulhatott volna elő evangélikus egyházunk háza tájáról.

Seres András néprajzkutató írta barcasági monográfiájában: „Mivel katolikus szokásnak tartották, elterjedését az egyház akadályozta. Bácsfaluban mesélték, hogy ebben az időben [a 20. század fordulóján – V. E.-Gy.] halottak napja előestéjén a pap vasvillával állt a temető kapujánál, hogy a világítást megakadályozza. Sipos Andrásné Bereczki Anna a kerítésen át hatolt be a temetőbe, hogy 19 évesen elhunyt fia sírján gyertyát gyújthasson.”

Kiss Árpád csernátfalusi lelkész az 1916-os román betörés utáni menekülés során nehezményezte is, hogy a mai Magyarország területén még a háborús időkben sem hagytak fel e szokással. Abban az évben a kormány arra kérte az egyházi vezetőket, hogy figyelmeztessék híveiket a takarékossági intézkedésekre, és a halottak napi gyertyagyújtást hagyják el. Kiss Árpád, aki menekülése alatt Balassagyarmaton tartózkodott, a következőket jegyezte fel naplójába: „A halottak napján a temető ott is ki volt világítva. A püspöki óvás nem használt semmit.”

Hogy ő személy szerint mit gondolt valójában a szokásról, nem derül ki. Ám húsz évvel később unokája, Kiss Béla már határozottan állást foglalt, és 1936-ban a következőket jelentette meg az erdélyi Evangélikus Élet hasábjain: „Egyik hozzánk közel álló evangélikus lapban olvassuk a következő felhívást: »Halottak napját ez évben is a temetői kápolnában tartandó gyászistentiszteleten ünnepeljük meg. Felhívjuk azokat a híveinket, akik a gyászistentiszteleten méltóképpen akarják megemlíteni elhunyt kedvesük nevét, ezirányú szándékukat előzetesen közöljék a lelkészi hivatallal. A halottak napi megemlékezésre szolgáló adományokat csak november hó 1-ig fogad el a lelkészi hivatal.«

E felhívás a mi gyülekezeteinkben is élénk visszhangra talált, és többen hívták fel a figyelmemet rá, főleg azért, mert halottak napján sem a temetőbe nem szoktam kimenni, még kevésbé szoktam halottakért könyörögni, és még kevésbé »gyászistentiszteletet« tartani. Teszem ezt pedig azért, mert mindez az öntudatos evangéliumi keresztyén hittel összeegyeztethetetlen. Az a szokás, ahogy a katolikus egyház tartja ezt a napot, és ahonnan származnak ezek az evangélikus gyászistentiszteletek, amelyeknek az evangéliumi talajon semmi keresnivalójuk, pogány eredetű.

A katolikus egyháztól tudjuk, hogy sok pogány szokást vett fel hitébe azért, mert nem volt bátorsága ezek ellen felvenni a küzdelmet. Ezért vált szükségessé Luther Márton reformációja, hogy a sok-sok pogány és idegen eredetű szokás és tan között elsikkadt evangéliumot állítsa ismét középpontba. A katolikus vallás ma is vallja a tisztítótüzet, ahová szerinte azok lelkei kerülnek, akiknek még szenvedniük kell földi bűneik ideigtartó büntetését. Neki ezért szüksége van gyászistentiszteletre és gyertyagyújtogatásra, amelyek felfogása szerint segítenek ezeken. De mi közük ezeknek az evangéliumhoz, s hogy engedhetjük ezeket újra életre ébredni az evangélium alapján álló keresztyén anyaszentegyházban?

Halottainkat mi is tiszteljük. Elhalt kedveseink sírját gondozni, őket el nem felejteni, lélekben velük lenni minden protestáns ember szívbeli kötelessége. De ezt a pogány játékot mi nem űzhetjük. Adományokért legkevésbé, bármennyire is szegény legyen egyházunk. Reformátorunk, Luther Márton a halotti szertartásokkal nem foglalkozott ugyan különlegesen, megelégedett azzal, hogy a halotti misét az »ördög farkának« és »pápista bolondságnak« nevezze. Azt ellenben szigorúan meghagyta, hogy az olyan ceremóniákat, melyeket Isten nem rendelt, és alkalmasok a tiszta hit elhomályosítására, azonnal vessék ki az egyházból: ahol ezt nem teszik, ott szerinte nem Istennek, hanem az ördögnek szolgálnak. Az ágostai hitvallás pedig leszögezi, hogy egyház csak ott van, ahol Isten igéje tisztán hirdettetik, és ahol igaz hit él a tagok szívében.”

Lutheránus álláspont

Munkájának eredményeként hirdette 1939 novemberében, hogy „többen voltak, akik a sírok világítását elhagyták, és nem mentek ki november 1-én a temetőkbe”. Szintén a hirdetési füzetekből tudjuk, hogy Bácsfaluban viszont 1934-ben volt „halottak napjának előestéjén megemlékező istentisztelet”, tehát ebben a tekintetben a lelkészek álláspontja nem volt egységes.

Az 1938. november 16-án tartott kerületi közgyűlésen ismét felmerült a halottak napi szolgálat és megemlékezés kérdése: „Sexty Kálmán krizbai lelkész szóvá teszi az evangélikus hívek között elterjedt szokást, mely szerint az úgynevezett Mindszentek ünnepén (nov. 1.) halottaik sírját kivilágítják. Egyik-másik egyházközségben ez alkalommal a temetőben istentiszteletek is tartatnak. Mivel ezeknek az istentiszteleteknek megtartása ellen több oldalról kifogások merültek fel, kéri a kerületi közgyűlést ennek a kérdésnek elvi alapon való rendezésére. Kerületi közgyűlés megállapítja, hogy az evangélikus egyházban az egyházi év utolsó vasárnapja van megjelölve a halottakról való megemlékezésre. A lelkészek igyekezzenek tehát ezt a napot bevinni az evangélikus köztudatba. Megállapítja a kerületi közgyűlés, hogy az evangélikus egyház tanításával nem egyeztethető össze semmi olyan lelkészi szolgálat, amelynek a halottak lelki üdvösségéért való közbenjárás jellege lenne, s erre nyomatékosan felhívja a lelkészek, tanítók és más egyházi vezetők figyelmét. Kerületi közgyűlés kimondja végül, hogy a »halottak estéjén« akár a templomban, akár a temetőben tartandó istentiszteletet nem kifogásolja, de annak tárgya nem lehet más, mint Isten kegyelmes üzenete és bizonyságtevés az élő boldog reménységre a halál meggyőzését illetőleg. Éppen ezért az ezen alkalommal való lelkészi szolgálat minden megjutalmazását illetőleg a jutalom elfogadását a leghatározottabban eltiltja, amennyiben az valahol szokásban lett volna.”

Helyi hiedelmek

Az egyháztörténeti kutatások talán kiderítik, hogy a későbbiek folyamán mikortól és miként vált mégis elfogadottá a lelkészek körében is a halottak napi szolgálat, illetve gyertyagyújtás. Olyannyira, hogy a gyülekezetek presbiterei szolgálatot is teljesítenek. Óránként váltják egymást a temető bejáratánál, ahová egy gyülekezeti perselyt is kihelyeznek. Ez nem jellegzetesen barcasági szokás: megfigyelhettem Marosvásárhelyen és Nagyenyeden is a református és a katolikus temetőben egyaránt.

Néprajzi gyűjtéseim során nem is találkoztam már olyan idősebb emberrel, aki ellenezte volna a világítást. Így a halottak napja előtti héten rendbe teszik a sírokat, és leginkább őszirózsával, valamint zöld ágakkal díszítik, és meggyújtják az emlékezés gyertyáit is. Már megszűnőben van a szokás, ám régebben a temetőben a fúvószenészek is eljátszottak egy-egy éneket.

A gyerekek ilyenkor ajándékot is kapnak „Istennébe”, Isten nevében. Korábban mindig házilag sütött kiflit adtak, de ma már leginkább bolti édességet. Mivel ilyenkor az eltávozott családtagokról is gyakrabban álmodnak, a helyi hiedelem szerint ez azt jelenti, hogy ilyenkor valakit meg kell ajándékozni, mert „kéri a halott”.

Mint minden jeles naphoz, a halottak napjához is számtalan hiedelem kapcsolódik. Többek között azt tartják, hogy a káposztát nem szabad ezekben a napokban savanyítani, mert halottszaga lesz.