Európa-szerte, így hazánkban is általános szokás, hogy felvirágozzák a sírokat és egy-egy szál gyertyát gyújtanak elköltözött szeretteikre emlékezve. Ezért már Mindenszentek előestéjén sokan keresik fel hozzátartozóik sírját. Szokás volt ez már ötszáz évvel ezelőtt is, nem véletlen tehát, hogy pont az ünnep előestjén, október 31-én tűzte ki Luther Márton szerzetes híres 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára, elindítva ezzel az egyház megreformálását. Az idei kerek jubileum alkalmából sok a megemlékezés, kiállítás és előadás. Merengjünk most együtt az elmúlásról, a gyászról, és a feltámadás reményéről szóló nagytarcsai emlékekkel.

Győriné Kováts Andrea múzeumvezető

Csípős hajnalok már jelzik, hogy a sírokra szánt krizantémokat este be kell takarni, nehogy lefagyjanak, mielőtt végső helyükre kerülve pályafutásuk beteljesedne. És lám! Reggel, ahogy ágyamból kitekintek, a nagydiófánk ágaira felgallyazott gerlék csak sötétebb foltként sejlenek az ólomszürke ködben. Rohanok gyerekszobánk ablakához, hogy lássam, amit vártam; ezüstösen fehér az udvar, mert talaj menti fagy van. Az idei első dér látványa izgalommal tölt el: ma van halottak napja! Talán furcsa, hogy gyermekien örülök ezen a napon, amikor sokaknak elszorul a szíve elköltözött szeretteikre gondolva. Ám nekem, nagytarcsai kisgyermekkoromból, e fájdalmas mementó mellett, a halál és a körülötte lengő érzületek között olyan emlékek dominálnak, melyekre szeretettel gondolok. Amikor a sírhalmokon meleg-sárgás gyertyalángok ezrei világítják meg az emlékező arcokat, elém állnak sorra, akiket ide a feltámadás reményében kísértem ki két emberöltő során.

Másfél éves múltam, amikor csecsemő öcsém Tamáska elköltözött. A temetés alatt pótnagymamánk, a „Szentvég”-ben lakó Kis Kati néni vigyázott rám, így a házunk előtt felravatalozott kis koporsót és a gyászmenetet sem láthattam. Hogy mi történt pólyás testvéremmel, fel nem foghattam, de később, amikor édesanyámmal kimentünk a síron levő virágokat meglocsolni, kérlelve kiáltottam a hantok felé: „Tamáska! Gyere játszani!”

A temetőkert még használaton kívüli felében volt a harangozó János bácsi kaszálója. Megunva a „Hol az olló komámasszony?” játékot, itt hancúroztunk  temető utcai pajtásaimmal. Az elhagyatott sírhalmok szélén heverve szedtük-ettük a vadsóskát, és itt gyűjtöttük a hatalmas orgonabokrok leveleit rágcsáló, márványszínben csillogó rózsabogarakat is. Gondtalan életünk természetes része volt az is, hogy időnként meghalt valaki, de a temetés után is köztünk maradt emlékezete itt a sírok között. Azóta János bácsi kaszálója megtelt. Ő maga is e kertben kapott helyet, s mint minden nagytarcsait, őt is méltó szertartással búcsúztatták. Aznap délelőtt a nagyharanggal két versszakot húztak, jelezvén a halál hírét. Így a határban dolgozók is egyből tudták, más kezében van a harangkötél. Mire az összharang megszólalt, Agárdi néni már végiggondolta magában melyik énekeket éneklik majd János bácsi vigiliáján. Egyes vidékeken fizetett siratóasszonyok „műkönnyekkel” kántálva siratják el a halottat. Nálunk ez nem így volt. Az otthon felravatalozott halott körül esténként a családtagok, szomszédok, rokonok, barátok serege együtt virrasztott. Az énekek és imádságok sorrendjét egy arra elhívatott néni vagy bácsi vezette. A staféta természetes módon öröklődött nemzedékeken át. Külön volt ugyan katolikus és evangélikus temető,de a két felekezet tagjai gyakran részt vettek egymás virrasztásain. 

Később már a templomban tartották a búcsúzást. Csak a nem vallásosokat ravatalozták fel a régi „hullaházban”, mely már rogyadozott és életveszélyessé vált. Édesapám 1967-ben megszervezte, hogy adományokból és önkéntes munkával építsék fel az új ravatalozót. Természetesen én is ott sertepertéltem a Sinka bácsi kőműves vezetésével készülő ravatalozó körül. Az épület még el sem készült, amikor leszedették a tetejéről a keresztet, hogy senki identitását ne sértse. Emlékeztetőül ma is ott áll az evangélikus templom bejáratával szemben. Ebben az időben a temetés még templomi istentisztelettel kezdődött. Innen vonult át harangszóra a feltámadás zászlói kíséretében a gyászoló sereg a temetőbe, az új ravatalozóhoz. Hamarosan ezt is megszüntették „karhatalmilag”, de ennek ellenére igaz az a mondás, hogy Nagytarcsán még meghalni is érdemes, mert a temetéseken szinte minden falubeli részt vesz. Így volt ez drága édesanyám halálakor is. A megtelt templomban özvegy Horváth Mihályné vezette a virrasztást. Másnap, amikor heten testvérek ott álltunk a koporsó mellett, a ravatalozó hűvös nehéz levegőjében a rokonok és ismerősök mellett, gyászunkban osztozva körülölelt az egész gyülekezet.

Most amikor elődeim sírjain nézem a gyertyák imbolygó lángját megszólal bennem a fájdalmasan szép ének: 

„Csillagvilágokat elhagyva már,

Elfáradt lelkem is hazatalál.

Hozzád ha eljutok,

Lábadhoz roskadok,

Ott majd megnyughatom

Örökre én!”

Győri András Timótheus