Zavarban vagyok, mialatt ezt a listát rakom össze. Három éve babazenék (Mozart incl.), mondókák és mesefilmek töltik ki azt az időt, amit valaha zenehallgatással töltöttem. Ha pedig próbálok a gyerekdalok világán túli (előtti) magamba tekinteni, már alig-alig látom, milyen is lenne ma az én zeném. Ami itt hallható, az jórészt zenei érdeklődésem csúcsán, 8-10 éve volt aktuális állapotokat tükrözi. Mégis, érdekes képet rajzol most is – legalábbis számomra – arról, hogyan képzelem el saját, belső, istenkereső zenei világomat.
Lelkészgyerek vagyok. Egyházi énekek, komolyzene, énekkar, kamarazenélés keretezték gyerekkoromat. Talán ezért is vonzott jobban szabadidőmben a világi zene, a profán, a könnyűnek azért mégsem mondható emberi.
A szentségben mindig az emberit kerestem, az emberiben a szentséget.
Elvált szülők gyereke vagyok. Ezért a magány, a meg nem értettség, a menekülés, a kétségbeesett kamasz-futás a valóság elől. A nehezen megkapható, küzdelmes válasz a miértekre.
Elvált lelkészek gyereke vagyok. Saját bőrömön, bőröm alatt tapasztaltam meg a megbélyegzés természetét. A bajban leginkább csak címkéket vagy csendes elfordulást, szánakozó tekinteteket, hülye kérdéseket kaptam a valódi segítség helyett. És mégis, ugyanennek a közegnek - szüleimnek, rokonaimnak, tanáraimnak, barátaimnak, egyházamnak - köszönhetem a hitemet és meggyőződésemet is, az érthetetlen kegyelemről, a gondviselés bizonyosságáról, az esélytelen küzdelmek helyénvalóságáról. És arról, hogy minden töredékes, emberi tényező mögött sokkal biztosabb, ősi alap húzódik, amihez sokkal inkább tudok viszonyulni, mint bármi máshoz. És, ami minden futkározás, erőlködés és menekülés ellenére összeterel és elhelyez bennünket, így engem is Jézus lábainál.
Mindez együtt adja azt, ami lett belőlem, és ami ma meghatároz: a megbocsátáson túli megérkezés biztonságát a teljesen már talán soha össze nem rakható töredezettség szépségét és otthonosságát.
Elesésből megerősödés, menekülésből megérkezés, töredezettségből építkezés.
Ez az én vasárnapom.