Egy részem tudja, hogy nagyon megbánnám, ha nem mennék el. A másik részem csak azt tudja, hogy nem aludt eleget, hogy a temető nagyon messze van, és úgy gondolja, hogy igazából annyira mégsem fontos. Hiszen mennyire voltam az élete része? Igen, minden hétköznapját a nappali melegedő intézményében tengette, és mikor ott voltam, nagyokat köszöntünk egymásnak, majd néhány szóban elmondtuk, hogy vagyunk… Úgy heti kétszer-háromszor. De nem barátok, inkább köszönőpajtások voltunk.

Mégis nagyon a szívemhez nőtt. Ki tudja, miért… Hiszen első ránézésre nem volt egy bizalomgerjesztő figura. Alacsony volt, és ahogy erőt vett rajta a betegség, egyre vékonyabb. Az orra rosszul forrt össze a ki tudja, hány törés után. Mélyen ülő szemein pedig alig látott ki a nagy táskáktól, melyek alul-felül körbevették. Fogai nemigen voltak. Megmaradt kevéske haja örökké lófarokba fogva. És persze alkoholista volt, masszívan. Néha részegen jött le, olyankor vagy kiabált, vagy sírt, vagy nekiállt szájharmonikázni, vagy csak úgy létezett.

A cikk itt folytatódik.