A fejüket ma házasodásra adó fiatalok, ha engednek a médiamanipulációnak, hónapokat is eltölthetnek „életük nagy napjának” tervezésével-szervezésével. Bár ezzel a nagyszabású feladattal ma már úgynevezett „esküvőszervezőt” is meg lehet bízni, aki – szép summa ellenében – leveszi vállukról a jeles esemény részletei kidolgozásának embert próbáló feladatát. És lesz majd minden, buborékés ajándékeső, habosbabosba öltöztetett gyűrűhordó kislány, vicces népi rigmusokban beszélő vőfély, népes vendégsereg, el nem fogyó kenyér és bor…

Hogy valódi tartalom és személyesség lesz-e, az attól függ, a pár képes-e szívének fókuszába állítani a jeles esemény életre szóló ígéretét, reménységét, képes-e túllátni a dekoráción és meglátni azt kihívást, amelyet egy kapcsolat folyamatos építése jelent, képes-e hosszú távra tervezni, számolva a hétköznapok realitásával – a másik és önmaga önismereti útjának új kezdetekor.

A telihold dalai című albumon hallható a legendás szerzőpáros, Cseh Tamás és Bereményi Géza Szerelmes dala, amely ezzel a sorral kezdődik: „Mióta a világ varázstalanítva lett…” A dal szerelmi vallomás a másikhoz, aki örökké megfejthetetlen titok, misztérium marad számunkra akkor is, ha történetesen vele éljük le az életünket. Végtelenné éppen az az egyedi és utánozhatatlan vonásegyüttes teszi, amely az arcán tükröződik.

Azon az arcon, amely a Teremtő képmására teremtetett. Amelyből kiviláglik két lámpás, a szemek – azok tükrében újra és újra megláthatjuk önmagunkat. Tükröt tartani a másik elé úgy, hogy egyelőre „tükör által homályosan” látunk, hogy töredékes ismerettel, szemüveg nélkül is sokdioptriás differenciával szemléljük önmagunkat és az egész világot, kockázatos vállalkozás. Tekintve azonban, hogy „csak másban moshatod meg arcodat”, van ebben valami megrendítően szép vonás is.

Az egymásrautaltság. Rád vagyok utalva, mert nem látom egészében, de te árnyalhatod a képet, kiegészítheted, elvehetsz belőle, megvilágíthatod más aspektusból. Légváramat egy mondattal lerombolhatod, ugyanakkor falaimat megerősítheted néhány létemet igenlő mondattal. Nincs mitől félnünk, nincs mit szégyellnünk, jól van így – töredékesen, esetlenül, sebezhetően.

Egy képmutató világban, mindenféle sztárkultuszok és trendek virulásakor az arcok arctalanítását figyelhetjük meg. Eltűnnek az egyedi vonások. Az összenőtt szemöldök, a szerethető szarkalábak, a nevetőgödröcske ott, jobbra. Így képződik folyamatosan az arctalan massza, egyre csak szegényítve, varázstalanítva a teremtett világot. Akit azonban újra és újra meg tud ragadni az egyedi, a sokféleségben rejlő szépség, a másik arcának ezernyi színe és árnyalata, aki képes egy varázstalanítani igyekezett világban „rózsaszín szemüveget” feltenni, az állhatatosan szeretni is sokkal könnyebben lesz képes. Mert nem a világ zaja és szüntelen villódzása fog elsősorban érzékeire, érzelmeire hatni. Védett benső tere lesz, amelynek rendje, csendje van.

Itt van tér, melyben otthon lehet, melyet belakhat, melybe meghívhatja nap mint nap a kedvesét akkor is, ha az épp a kapcsolatot megpróbáló időszak. Itt van idő mindenre, ami igazán fontos. Van találkozás, van együttlét. Van szentély, melyhez újra és újra odaállhat hálaadással vagy megerősítő áldásért. Ebben a nap mint nap felkereshető eredeti rendben és csendben megtalálható minden, ami a varázstalanban oly gyakran elveszni látszik: újraélhető minden meghatározó pillanat – egy tekintet, egy kézsimítás, egy nagy nevetés. Rá lehet találni arra, ami igazán összeköt, az eredeti szándékra, az eredeti érzésre, az eredeti odaadásra. És meglátható az a másik arc, teljes valójában és fényében – újra és újra. És benne a jobbik részünk… 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2020. február 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.