Az evangelikus.hu szerkesztői megjegyzése: 
Dr. Mézes Zsolt nem felszentelt lelkész és nincs egyházi szolgálatban.
A cikkben közöltek nem tükrözik a Magyarországi Evangélikus Egyház hivatalos véleményét, tanítását bizonyos kérdésekben.

– A közelmúltban egy finnországi magyar ökumenikus közösséget látogatott meg. Hogyan került kapcsolatba e közösséggel?

– Helsinkiben 2008-ban jártam először, ösztöndíjasként. Megismertem a protestánsokból és katolikusokból álló közösséget, ahol bibliaórákat és istentiszteletet tartottam. Ez a társaság rendszeresen meghív magához különféle felekezetekhez tartozó papokat, lelkészeket a Kárpát-medencéből. Magyarországról többek közt Pál Feri atya is vendégeskedett már náluk néhány alkalommal.

– Itthoni szolgálata során, hogyan éli meg a mindennapokban evangélikus lelkészi mivoltát?

– Szántó Enikővel és Simon Attilával két évig szolgáltunk egyetemi lelkészekként, ma pedig elsősorban lelkigondozással foglalkozom. Rendszeresen látogatok krízisben lévő embereket. A velük való találkozások során nagy segítséget jelentenek számomra a mentálhigiénés és kórházi lelkigondozói tanulmányaim során elsajátított ismereteim. Úgy élem meg, hogy a lelkészi hivatásom az utóbbi években bontakozott ki igazán: abban segítek az embereknek, hogy megnyíljanak a Szentlélek felé. Másféle tevékenységeim, például a Láthatatlan Színház, illetve a pszichodráma- és a bibliodráma-csoportokban szerzett tapasztalataim is rendkívül hasznosak a mindennapi munkámban.

– Összeegyeztethetőnek véli mindezeket a lelkészi munkájával egyházi vagy személyes szempontból?

– A hivatásunk egyik feltétele, hogy ápoljuk a saját lelkünket, hiszen csak így tudunk közeledni másokhoz. Mindennek pedig az ember Isten felé fordulása a célja. Mára nagyon sok olyan „módszert” ismerünk, amely kizárólag a verbalitásban kifejeződő lelkészi minőség helyett, tapasztalati úton segíti a hitünk megélését. Azaz az igét nemcsak szavakkal, hanem egész lényünkkel kell hirdetni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az emberi együttélésben mindenkinek vannak úgynevezett lelkészi kötelezettségei, nem csak a könnyen kezelhető helyzetekben, hanem a konfliktusaink, nehéz­ségeink közepette is.

– Előfordult már, hogy úgy érezte, „sikerült” valakit az Istenhez vezető úthoz segítenie?

– Egyetemi lelkészként a fiatalok körében általánosságban azt tapasztaltam, hogy számukra a hivatás és a párkapcsolat a két legfontosabb téma. Legtöbbjükben ezek a kérdések merülnek fel: Valóban a helyemen vagyok-e? Jó irányba haladok-e? Vajon megtalálom-e a párom? Mind­eközben barátságok és szerelmek születnek és szűnnek meg. Az emberi kapcsolatok alakítása terén is hasznos, ha vannak az embernek támpontjai, kapaszkodói – ebben is igyekeztünk segítséget nyúj­tani a fiataloknak. A válságosnak mondható élethelyzetek bármely életkorban lelki nyitottságot alakíthatnak ki az emberben. Mostanában gyakran találkozom fásultsággal, csalódottsággal, általános bizonytalansággal. Ezek okát abban látom, hogy az emberek viszonylag fiatalon „bezárják a lelküket”. Úgy vélem, hogy ez az állapot jóval többeket érint ma, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. A bezártság helyett folytonos éberséggel, transzcendens nyitottsággal kellene élnünk az életünket, Isten szavára érzékenyen. Ha elsősorban a munkákkal vagyunk elfoglalva, az azt eredményezheti, hogy elveszítjük a nyitottságunkat a transzcendens felé. Lelkészi feladataink közül az egyik legfontosabb, hogy rávilágítsunk az emberekben azokra a meglévő erőforrásokra, melyek Isten felé vezetik őket. Ehhez mindenképpen nagy szükség arra van, hogy a lelkész hétköznapi életét Isten jelenlétében élje. Mindannyian hajlamosak vagyunk a szó szoros értelmében körülményessé válni: azaz hagyjuk magunkat lehúzni feladataink gravitációja által, és így nagyon nehéz figyelni a valóban lényeges tartalmakra.

– Hogyan tud az egyház segítséget nyújtani e veszély elkerülésében?

– Évek óta dolgozom a Láthatatlan Színház nevű kezdeményezésünkben. Azért láthatatlan ez a színház, mert bekötött szemmel, belső zarándoklatra vezetjük a hozzánk fordulókat. Mi odafigyelünk a hozzánk érkező emberekre, akik erre az időre teljesen ránk bízzák magukat. A szem elfedése technikai megoldás, mely azt a célt szolgálja, hogy a résztvevő befelé tudjon koncentrálni. A lelkész, a tanár, az orvos, a pedagógus ajtaján általában bizalommal és kéréssel kopogtatnak az emberek. Meg kell hallgatnunk őket, és segítenünk nekik, hogy növekedjen a bennük lévő fény. E téren – tapasztalataim szerint – nagyon sokat tud tenni a Láthatatlan Színházban folyó szolgálat. Fontos, hogy az itt szerzett élményt nem mi, vezetők adjuk, hanem mindenki a saját lelke kincseire bukkanhat rá.

– Mit jelent az ön számára evangélikusnak lenni?

– Hajlamos vagyok ezt a kérdést nagyobb összefüggéseiben szemlélni. Isten nem evangélikus, református vagy katolikus, hanem Mindenható. Minden hiteles világvallás út lehet az ember számára, de Európában a kereszténységen keresztül juthatunk Istenhez. Gyermekként evangélikusnak kereszteltek, és felnőttként kezdtem keresni, mit is jelent ez számomra. Arra jutottam, hogy evangélikusnak lenni az örömhír szerinti életet jelenti. Szó szerinti jelentésén túl az evangélium nem más, mint Istennek az emberrel való közösségvállalása – azaz a hitünk alapja. Jézus velünk van a világ végezetéig, még akkor is, ha mi ezt nem tudjuk felfogni a mindennapjainkban. Érdemes imádságos légkörben számot vetnünk az elmúlt évünk jó és rossz eseményeivel, úgy, hogy közben a mellettünk jelen lévő Jézusra gondolunk. Ha ez megtörténik, akkor az evangélium nem puszta szó marad, hanem mindannyiunk számára életté válhat.