„Ti, emberek! Meddig gyalázzátok dicsőségemet? Meddig szeretitek az üres beszédet, meddig törekedtek még hazugságra?” (Zsolt 4,3) – hangzott fel Dávid imájában az ókori Jeruzsálemben.

Súlytalanná vált szavak

Frázis, klisé, csúsztatás – állandóan hazudunk. „Valóban? Na, én nem!” Na jó, háromszor-négyszer vagy legfeljebb egy tucatszor naponta, attól függően, hogy mit veszünk annak, és mit tűr el a lelkiismeretünk. Füllentünk már akár a köszönésnél, a megszólításnál: „Jó napot kívánok!” „Remélem, jól aludt.” „Nagyra becsült közönség!” „Tisztelt pártvezető!”

Kétségek támadnak az emberben, ha egész pontosan figyel és kritikusan fülel, mert ott vannak a hétköznapi hazugságok. Hogy is állunk az olyan megszólításokkal, mint a „szívem”, a „drágám”? Ki gondol arra, hogy ezek mennyire őszinték vagy épp mennyire formálisak? Elképzelhető, hogy csak azért mondjuk, mert a másik ezt várja el tőlünk? És mi a helyzet az „édes Istenem!”-mel? Üdvözléseinkben, búcsúzásainkban is lehetnek hazugságok. „Szeretettel üdvözlöm!” „Szívélyes üdvözletem!” Régebben ilyenekkel is találkozhattunk: „Őszinte híve, mélységesen lekötelezett barátja!” „Mély hálával!” „Kitüntető tisztelettel!”

Ez nem füllentés? Megjátszott és jól formált alázatosság? Nem tűnt el ez napjainkra sem, tovább él a „csaó”-ban, a „servo tuo”-ban, azaz „állandó szolgálatára” fordulatban, amely az osztrákok körében „servus” alakban használatos [és persze nálunk, magyaroknál is járja „szervusz”-ként – a szerk.]. És ha valaki búcsúzóul azt mondja, hogy „bye-bye”, akkor valójában a „God be with you” áldásnak – „Isten legyen veled” – motyogott rövidítését használja.

Csak udvariasságból, megszokásból odamondott fordulatok ezek? Mi az, ami mindebből őszinte, igaz? Valóban szívünkbe zárjuk az embereket? És tényleg kívánjuk, hogy ismét lássuk a másikat, és hogy egészséges legyen – mint a közbenjáró imádságnál, amikor Istenre bízzuk mások terheit?

Isten tudtával

Ha tehát az üdvözléseket, búcsúzásokat, megszólításokat is belevesszük, akkor hirtelen megugrik a napi hazugságok száma. Akkor már meg sem rezdül az ember lelkiismerete. „Sem testvéred, sem barátod ellen ne koholj soha semmi hazugságot. Sose leld kedvedet semmi hazugságban, mert a hazugságból jó nem származhat” – hangzik Jézus, Sirák fia könyve 7. fejezetének 12–13. versében.

Csak ennyit mond a Biblia? Isten utálja a hazugságokat. Tényleg. Elviekben. De azért nem mindig ilyen egyszerű a helyzet. Isten tudtával a Bibliában is megesnek hazugságok, jóllehet nem Isten megbízásából.

Lássunk például egy történetet két hazugsággal, két halottal. A korai egyházban a tagok szorosan összezártak, egy szív és lélek voltak, ahogy mondani szokás. Közös tulajdon, omnia communia! Az emberek eladták szántóföldjeiket, és adományként felajánlották a megkapott összeget a közösségnek. Mi történik azonban abban az esetben, ha valaki az adományával kapcsolatban hazudik? Például egy pár – Anánias és Szafira – nem a teljes vagyonát adta oda. Bár Péter apostolnak azt mondták, hogy a teljes összeget, amelyet a földjükért kaptak, odaadták, ez nem volt igaz. Péter számon is kérte Anániást, ezt mondta neki: „Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek” (ApCsel 5,4b), mire Anániás összeesett és meghalt. Amikor három óra múlva a mit sem sejtő feleség is megérkezett, kénytelen volt ő is meghallgatni: „Íme, azok, akik a férjedet eltemették, az ajtó előtt állnak, és kivisznek téged.” (ApCsel 5,9b) És ő is azonnal meghalt.

Miért áll ez a Bibliában? Nyilvánvaló, hogy a közösség vezetői nyomást gyakorolva az igazságot kérik számon az embereken. „Erre nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallották ezeket.” (ApCsel 5,11)

A Biblia számos története szól ezenkívül is hazugságról és csalásról. „Az Isten erre azt kérdezte: Talán ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? […] Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, ezért ettem.” (1Móz 3,11–13) „Akkor az Úr megkérdezte Kaintól: Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: Nem tudom!” (1Móz 4,9) Ábrahám a húgának mondta a feleségét, Sárát (1Móz 12,10–20). Jákób hazugsággal szerezte meg az apai áldást Ézsau, az elsőszülött fiú ellenében (1Móz 27). József fivérei Jákóbnak, az apjuknak testvérük véres köntösét mutatva hazudtak annak haláláról (1Móz 37,31–32). Babilonban Zsuzsannát hazug módon házasságtöréssel vádolta meg két vén [a katolikus fordításokban Dán 13 – a szerk.]. „Nem ismerem azt az embert” – állította esküvel Péter apostol (Mt 26,72). És mielőtt a kakas megszólalt volna, háromszor tagadta meg Jézust. „Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat…” – Pál apostol kénytelen ezt írni az efezusi gyülekezetnek (Ef 4,25). Az új Jeruzsálemről pedig az áll a Jelenések könyvében, hogy mindenki, aki szereti a hazugságot és cselekszi, a városon kívül kell, hogy maradjon (Jel 22,15). Mert a város a visszaállított paradicsom.

A hazugság és szinonimái százharmincszor fordulnak elő a Luther-Bibliában. Mózes első könyvétől egészen a Jelenések könyvéig meghatározó ez a szó és a téma. Vajon negatív a Biblia emberképe? Nem, csak igazán realisztikus és megdöbbentően aktuális.

Mai világunkban az úgynevezett közösségi médián keresztül, mint a Twitter, az Instagram, a Facebook, világgá lehet kürtölni hamis, kitalált híreket, álhíreket. Ki gondolta volna, hogy egy napon ezzel a sok hamis információval mennyi pénzt lehet majd keresni! Milliós haszonra lehet szert tenni.

Természetesen a gyülekezetek is fent vannak a Facebookon. „Muszáj fent lennünk, mert szeretnénk, ha a konfirmandusok és szüleik komolyan vennének minket” – indokolják. A felebarát ellen hamis tanúbizonyságot tenni – hogy ez az üzletpolitikához tartozna, az önmagában csúf pletyka. A Facebooknál sok alkalmazott azon dolgozik, hogy a „szemetet” eltakarítsák az oldalakról. A technikai személyzet pedig, amely e takarítással foglalkozik, minden este traumatizálva zuhan az ágyába. Milyen jó, hogy mi, felhasználók erről mit sem tudunk!

„Ne hazudj!” – minden bizonnyal ezt szívesen olvasnák szülők és tanárok. „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen.” (2Móz 20,16) Mit is jelent ez? „Istent féljük és szeressük – generációk tanulták így Luther Kis kátéjából –: felebarátunkat hazugságba ne keverjük, el ne áruljuk, ne kisebbítsük, se rossz hírét ne keltsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk.”

Amikor szabad hazudni

Mózes második könyve nagyszerű hazugságtörténettel kezdődik. Egyiptomban akkoriban ellenséges hangulat uralkodott, amelyet az „idegenektől való félelem” fűtött. A fáraó a két héber bábának, Sifrának és Púának ezt parancsolta: „Amikor a héber asszonyok szülésénél segédkeztek, figyeljétek a szülés lefolyását: ha fiú lesz, öljétek meg, ha leány, hagyjátok életben!” (2Móz 1,16) A két bába azonban nem teljesítette a parancsot – nem váltak gyermekgyilkosokká a születés segítése helyett. Ki kellett találniuk egy hazugságot, amellyel maguk is megmenekülhettek, és nem mellesleg hihető is volt. Tudatosan elkéstek a szülésekről, ezért Isten megáldotta, nem hagyta mártírokká válni őket. A két bába okos hazugsága láthatóan felvette a harcot a faji megkülönböztetéses őrülettel szemben. Ezért is áll ez a történet a Bibliában. A két bátor asszony Mózes második könyvében történelmet írt.

Tehát van, amikor szabad hazudni – ha más élete van veszélyben, és valóban nincs más mód az életmentésre. „Isten ezért jót tett a bábákkal. A nép pedig sokasodott, és igen megerősödött.” (2Móz 1,20) 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 27–28. számában jelent meg 2019. június 14-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.