Egy 2010-ben, az USA-ban lelkészi kiégéssel foglalkozó szolgálat által végzett felmérés szerint az alábbi eredményekre jutottak:

• Az aktív lelkészek 13%-a túl van egy váláson.

• A lelkészek 25%-ának nincs kihez fordulnia, ha személyes vagy családi problémái, konfliktusai vannak.

• A lelkészfeleségek 25%-a a férjük lelkészi szolgálatát tartja elsődleges konfliktusforrásnak a házasságukban.

• A lelkészek 33%-a úgy érzi, szolgálatának első öt évében már kiégett.

• 33%-uk látja úgy, hogy a saját szolgálata a családi életük rovására megy.

• 45%-uk volt már, vagy jelenleg is depressziós a szolgálatában átélt kudarcok, magány és kiégés miatt.

• 50%-uk úgy érzi, nem tud megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket maguk vagy mások támasztanak a lelkészi szolgálatukkal kapcsolatban.

• A lelkészcsaládok 52%-a úgy gondolja, a szolgálatuk a családjuk kárára van.

• A lelkészfeleségek 56%-ának nincs közeli baráti kapcsolata senkivel.

• A lelkészek esetében ez az arány 70%.

• A lelkészek 70%-ának volt vagy van konfliktusa a házastársával a kevés lelkészi fizetés és kompenzáció miatt.

• 80%-uk úgy gondolja, nem jut elég idő a házastársára a szolgálat miatt.

• 90%-uk úgy gondolja, hogy a teológiai felkészítésük hiányos és elégtelen volt arra a szolgálatra, ami a gyülekezetben várta őket.

• A lelkészek 94%-a él folyamatos stresszben amiatt a gyülekezeti elvárás miatt, hogy az ő családjának mindenben tökéletesnek kell lennie.

• Amerikában 1500 lelkész hagyja abba a szolgálatát kiégés, konfliktusok, személyes, erkölcsi vagy gyülekezeti kudarcok miatt minden hónapban!

Gyanítom, hogy 6 évvel később a statisztika rosszabb számokat mutat az USA-ban... És Magyarországon?

Tények – tapasztalások

Az általam ismert lelkészek nagy része magányos... Szolgálatuk (a pap valahol egyfajta csudabogár) elszigeteli őket a többi embertől, ezért többnyire nincsenek valós és tartalmas baráti kapcsolataik, nincs hobbijuk, rendszeres szabadidős tevékenységük (gyakran egy-egy telefonhívás hamar felborítja az előre megtervezett napot), rosszul értelmezett kötelességtudatból nincs idejük és erejük önmagukra… A lelkészek lelkigondozója a pastor pastorum (pásztorok pásztora) a püspök – lenne.... A valóságban a legtöbb lelkésznek nincs kihez fordulnia, ha a saját lelki gondjait akarja feldolgozni. Hála Istennek vannak még lelkészfeleségek, akik a sok praktikus segítség mellett még ezt a lelki terhet is felvállalják, de egyre kevesebben! Jól mutatja ezt, hogy a MEE aktív lelkészeinek közel egyharmada (!) elvált, s az sem vigasztalhat senkit, hogy a „nyugati“ országokban a lelkészek több mint a fele (!) személyes életvezetésében kudarcot vallott. Ennek természetesen több oka is van.

Az egyik:

A lelkészek/lelkésznők óriási kapcsolatrendszerben élnek – többségükben mégis magányosak.

A legtöbb lelkész nem tud annyit foglalkozni az igazán fontos dolgokkal, mint például az igehirdetésre való felkészüléssel – amiben benne foglaltatik (elméletileg) az önképz(őd)és – a személyes lelkigondozással, mert rengeteg más jellegű munka várja, ami talán nem is az ő dolguk lenne, elveszik az idejüket, erejüket és végül a kedvüket/motivációjukat is.

Sok lelkésznek hiányzik az életéből a sikerélmény – ezt nehéz megélni, lelkiekben feldolgozni, pedig a Mester figyelmezteti tanítványait, hogy „más a vető és más az arató” – és ezért viszonylag hamar fásulttá válnak.

Sokan érzik úgy, hogy nincs kellő hatása a szolgálatuknak, csak fenntartanak és működtetnek egy rendszert – de nem élik át Isten természetfeletti csodáit, nem látják a saját gyülekezetük erőteljes növekedését és megújulását, e helyett inkább a lélekszám fogyásának keserűségét kell átélniük.

Sok lelkésznek nincs ideje házastársára sem, így a házasság idővel kihűl, s mivel a lelkészházaspár folyamatosan a „kirakatban él” – ahogyan mondani szokták: „A paplak falai üvegből vannak” – egyre inkább elsikkad a magánélet, az egymásra fordított minőségi idő, a megújulást adó valós szerelem, s egyre inkább a párkapcsolatból fakadó energiák nagy része a perfekció látszatának a fenntartására folyik el... (Külön tanulmányt érdemelne a lelkészcsaládban felnövekvő gyermekek kivételezett/hátrányos helyzete is!)

Ami valóban fárasztja a lelkészeket...

A reformáció elindultakor Luther Mártont felkereste egy paptársa, s így panaszkodott: „Martin doktor, Martin doktor! Nagy baj van... Amikor jövök le a szószékről, már a lépcsőn úgy érzem, hogy amit az előbb odafönn mondtam, azt magam sem hiszem el!”

Luther így sóhajtott fel: „Drága barátom! Hála a Jóistennek! Már azt hittem, ezekkel a gondolatokkal teljesen egyedül vagyok!“

Véleményem szerint, az igehirdető megfáradásának gyaníthatóan legnagyobb oka, hogy lelke mélyén érzi, amit a szószékről mond, azt úgy egyébként a szószék alatt ülve maga sem hinné el. Nem a szépségbe, jóságba vetett hite inog meg a lelkésznek, hanem a lendülete torpan meg, mert amit Isten nevében kér, olykor követel a prédikációkban, az a valós hétköznapi életben a pap számára is kivitelezhetetlen, gyakran életidegen, sőt nemegyszer természetellenes, eleve kudarcra ítélt próbálkozás. Irgalmatlan evangéliumi elszánással ugyanis nem lehet irgalmat gyakorolni! Krisztus URunk arra tanít, hogy „cselekedjük azt, amit szeretnénk, hogy velünk is cselekedjenek!” Ha irgalmatlan vagyok magamhoz – el akarom érni a célt mindenáron –, akkor irgalmatlan leszek másokhoz is! Ha a keresztény ember hitéletből hiányzik a józanság, akkor az erőből törvényeskedés, a szeretetből következetlenség, a hitből vakbuzgóság fakad.

Mi adhatja a megoldást?

A bölcs az óból, s az újból is hoz elő! Jézus korában a szadduceusok (zsidó „vallásos“ politikai párt volt, gazdagok és főpapok alkották) annyira önelégültek voltak, hogy egyenesen tagadták, hogy teret kellene engedni Istennek a hétköznapi életben. Csak érdekességképpen: tagadták a holtak feltámadását, a túlvilági létet, s úgy tartották, hogy a lélek a halállal megsemmisül, következésképpen abban sem hittek, hogy a földi élet után büntetés vagy jutalom várna az emberre. Tagadták a szellemvilág, vagyis az angyalok létezését, sőt a mennyországot itt a földön kívánták megvalósítani – főleg politikai paktumok révén. A szadduceusokat – akik a maguk ideológiájában hittek – totálisan elsöpörte a történelem vihara. Aki ugyanis mennyországot akar létrehozni a véges földi viszonyok között, az nem vesz tudomást arról, hogy Isten nemcsak a fönti, de a lenti világot is uralja. Aki jólétében vagy vakbuzgó lelkesedésében elveszíti a kapcsolatot a VALÓSÁGGAL, annak élete kiszámíthatatlanná válik. Ezért mondja Krisztus URunk: „Legyen a ti igenetek igen, s a nemetek nem!” – ellenkező esetben kiszámíthatatlanná válunk, s nem mi alakítjuk a körülményeinket, hanem azok formálnak minket... 

A kiégés-szindróma (burnout-sydrome) fogalmát Herbert J. Freudenberger pszichoanalitikus alkotta meg 1974-ben, a következőképpen definiálva azt:„Krónikus emocionális megterhelés, stressz nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” A fogalmat Ditsa Kafry 1981-ben kissé módosította: „A kiégés tartós vagy ismételt emocionális terhelés eredménye más emberekért való hosszú távú, intenzív erőfeszítéssel összefüggésben.” A kiégéshez több ok vezethet: sok stressz, intenzív lelki megterhelés, a munka iránti motiváció csökkenése, a munkahelyi elismerés hiánya, a munkahelyi kapcsolatok megromlása, következésképpen az önértékelés csökkenése.