„Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik! Hallgasd csak! Őrállóid hangosan kiáltanak, együtt ujjonganak, mert saját szemükkel látják, hogy visszatér az Úr a Sionra. Vígan ujjongjatok mindnyájan, Jeruzsálem romjai! Mert megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet! Kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára; meglátják majd mindenütt a földön Istenünk szabadítását.” (Ézs 52,7–10)

Egy professzor egyszer azt mondta igehirdetésre készülő teológusainak: „Prédikáljatok a szenvedésről, és mindig lesz hallgatóságotok. Minden padban van egy megtört szív.” Igaz. Örömről prédikálni, a jóról írni nem annyira népszerű. A közönyösök talán unalmasnak tartják, a kétkedők legyintenek rá. Az információrobbanás korában már csak a rendkívülire és a rémhírre kapja föl a fejét az ember. Például arra, amikor ősszel megindult a tömeges migráció Európa felé. Naponta ezrével jöttek a határainkhoz megállíthatatlanul. Az volt ám a hír! Felbolygatott, vegyes érzelmeket gerjesztett. Megijedtünk és sajnálkoztunk. Mindenki tudott valamit, jót vagy rosszat mondani róla. Mit tegyünk? – találgattuk. Ijedeztünk és alamizsnálkodtunk. Kritizáltunk, politizáltunk, egymásnak is estünk. Figyeltük és adtuk-vettük a változó híreket. Ami szenzáció és ami tragikus, az a hír. A televízió csatornáin tömény durvaság, lövöldözés, halál, szörnyek támadása, kegyetlenkedés, idegen szóval thriller filmek mennek. Azoknak magas a nézettségük. Mert a boldogságról nehezebb írni és jó filmet készíteni.

Csak a rémhír?

De ha az ember telítődik a rosszal, a katasztrófákkal, a nyomasztó valósággal, saját kínjaival, akkor végre ráéhezik a jóra. Volt egy ismerősöm, aki így köszönt: „Mi újság? Mondj valami jót! Nem baj, ha nem igaz, csak jó legyen!” A hazugság is jó, az áltatás, az altatás, az illúzió? Van olyan, hogy a torkunkig ér már a sok nyomorúság, és bármi megfelel, csak húzzon ki a kút mélyéből.

Az információs társadalomban sok az újság és az újdonság. Vajon nekünk, keresztyéneknek lehet-e és kell-e újat mondani? Vajon a jó hír szól-e akkorát, mint a rossz, hogy meghalljuk? Valóban csak a rémhírek kapnak figyelmet közöttünk is? Magunkba nézhetünk: nekem mi a hír? Mire vagy kire hallgatok? Mit adok tovább? Isten emberei a jó hír követei. Közéjük tartozom-e én is?

Igénkben a teológusok által második Ézsaiásnak nevezett próféta (Ézsaiás könyve 40–55. fejezetének szerzője) örömhírt, szó szerint evangéliumot mond: elérkezett a megváltás ideje. Ujjongó igeszakasz ez, melynek öröme túlárad a hírnökön, aki feltűnik a hegyeken, és belekiáltja a világba: hamarosan véget ér a fogság, a büntetés ideje lejár. A babiloni fogság ugyan nem jelentett rabbilincset vagy fizikai szenvedést, de megfosztotta az országot önállóságától, vezetőitől, értelmiségétől, és súlyos krízisbe vitte. Azt élték át elhurcoltak és otthon maradtak egyaránt, hogy elfordult tőlük és bünteti őket az Úr. Nagy vigasztalás tehát a közeledő hírnöknek már a látványa is.

Mára számtalan hírközlő eszközt fejlesztettünk ki (újság, rádió, televízió, internet), amelyek személytelenül és határtalanul ömlesztik szerteszét a híreket. Az Ószövetség világában azonban még szenzáció volt a hírnök megjelenése. A hírnök, a próféta, az Isten embere hozta megbízó Urától a kijelentést népének. Ezért írja később Pál: „Hogyan is higgyenek abban, akiről nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? (…) Csakhogy nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak, hiszen Ézsaiás is ezt mondja: »Uram, ki hitt annak, amit tőlünk hallott?« A hit tehát hallásból van.” (Róm 10,14–17)

A rövid hír

Két szó. Ennyi: „Istened uralkodik!” Újra felépül majd a templom, és virágzik majd az ország. Isten egy nagy, diadalmas második exodust, kivonulást készít a foglyoknak. Az egykori élmény, hogy az egyiptomi rabszolgalétből megszabadult a nép, most megismétlődik. Isten megajándékozza övéit jelenlétével, megszabadítja és hazavezeti őket.

Mert Isten nem apatikus istenség, ahogyan sokan vádolták, és vádolják őt ma is bajukban, amikor azt gondolják, lehet, hogy megteremtette, de magára hagyta a világot, benne minket is. Távol áll tőle a szenvedés, dicsőségében és szentségében trónol messze a mi problémáinktól. Ez és számtalan más igeszakasz azt mutatja, hogy éppen ellenkezőleg: Isten teremtményeivel együtt érző és együtt szenvedő Isten. Engedi, hogy a magunk feje után menjünk, rossz döntéseink következményeit nem közömbösíti. Olykor próbára tesz minket, de velünk van fogságban és szenvedésben, pusztában és sivatagos élményeinkben. Jézus Krisztusban azért lett emberré, hogy őbenne közel hozza és bemutassa nekünk jó atyai arcát, és könyörüljön rajtunk. Segít kibírni, elviselni nehézségeinket és néha fölülemelkedni is rajtuk. Előttünk jár és mögöttünk is ott van. Fölöttünk tartja kezét (lásd: Zsolt 139). Sebeinket hordozza és gyógyítja, hogy békességünk legyen, bűneinket magára veszi, hogy megszabaduljunk.

A próféta által megrajzolt látomásba belevegyül a józanító valóság: minde­nütt romok vannak. De ebben a képben is fellelhető az örömhír. Még a romok is a remény hangját és ujjongó kiáltását visszhangozzák. Egy összeomló birodalom romjai ezek, amelyek a történelemben hamarosan bekövetkező esemény szimbólumai is egyben. A kövek is Isten szabadítását prófétálják. A perzsa kor beköszöntével lesz majd egy uralkodó, aki Isten akaratát viszi véghez (akaratlanul), megcselekszi azt, amit Isten eleve eltervezett. Babilont elfoglalja, a fogságban élő népet hazaengedi. Új korszak veszi kezdetét, újjáépíthetik a romokat. Micsoda fantasztikusan jó hír ez!

Istennek ma is érvényes üzenete ez. Ha minden összeomlik, ha romba dőlnek fáradozásaink építményei: gazdaság, vagyon, politikai és társadalmi rendszer, kultusz, akármi… akkor is Isten uralkodik. Kezében van a sorsunk, az ember és az emberiség jövője, a történelem. Uralkodik akkor is, amikor engedi, hogy elrontsuk, beszennyezzük, összetörjük teremtett világát. Szépséges fájdalommal és reális bűnlátással fogalmazza meg a költő:

Mi törjük el, repesztjük ketté,

mi egyedül és mi magunk

azt, ami egy és oszthatatlan.

Utána azután

egy hosszú-hosszú életen keresztül

próbáljuk vakon, süketen, hiába

összefércelni a világ

makulátlan és eredendő szövetét.

(Pilinszky János: Egy életen keresztül – részlet)

A hír sorsa

Megszoktuk, hogy a prédikációk többnyire egyéni problémáinkra, személyes bűneinkre adnak választ. Így az ószövetségi próféták kollektív megszólítását is magunkra értelmezzük. Vegyük magunkra az Igét! Isten ígéretei minden nemzedéknek, mindnyájunknak szólnak, és személy szerint nekem is.

Vannak igemagyarázók, akik ezt az igeszakaszt a végső időkre vonatkoztatják. A két és félezer évvel ezelőtti prófécia ott és akkor szólt Isten népé­nek, azután szólt, amikor Isten elküldte egyetlen Fiát minden embernek, hogy kiszabadítsa a bűn és a halál fogságából. Végül arra a reménységre is érvényes, hogy egyszer eljön a nagy találkozás Krisztussal, amikor mindenki előtt nyilvánvaló lesz dicsősége és szeretete. Amikor végre megértjük azt, ami ma még fáj, értelmetlen, hiábavaló vagy kudarc. Bevéshetjük a két diadalmas szót: Istened uralkodik. Ennyi elég. Ez az ünnepi hír felüdít, erősít, biztonságot ad.

A jó hírt lehet nem meghallani, lehet nem elhinni, elhallgatni vagy elhallgattatni. De akkor a kövek fognak kiáltani. A gyerekek vagy a kövek – ahogyan Jézus jeruzsálemi bevonulása után mondta (Lk 19,40). A fizika felfedezése, a csillapított rezgések lecsengésének törvénye szerint a kimondott szó erőssége állandóan csökken, de nem válik semmivé. Kellő erősítéssel ismét hallhatóvá tehetnénk egy bármikor elhangzott beszédet. Valóság lehet egyszer így is a kövek kiáltása (Józs 24,27). Isten a kövekből, a romokból is támaszthat fiakat, hírnököket. Ne cáfoljuk! Legyünk Isten békességének és szabadításának angyalai! Örömmondók és békekövetek. Hittel és hitelesen. Azt megérzik, mert hat. Sőt hatalma van.

Nem tudjuk összefércelni, barkácsolni szétesett világunkat és álmainkat, de van, aki újjászövi az életszálakat, hogy a végére összeálljon. Felemelhetjük a fejünket és a tekintetünket. Isten meglátogatta népét egykor, testet öltött az idők közepén, sorsközösséget vállalt velünk, megváltott Jézus Krisztusban. És maradt. Nem vendég, aki előbb-utóbb elmegy. Ő marad. A „Vagyok, aki vagyok” (2Móz 3,14), a „Velünk az Isten” (Mt 1,23) marad a világ végezetéig irgalmas szeretetével. Ne félj! Bízzál! Örülj!

Karsay Eszter: Református lelkipásztor. Lelkészcsaládban nőtt fel Budapesten, itt végezte tanulmányait, a skóciai St. Andrews Egyetemen ösztöndíjjal lelkigondozást tanult. Dr. Gyökössy Endre tanítványaként folytatja a lelkigondozói munkát, szupervízori és mediátori diplomával is rendelkezik. 1987 óta budapesti Klauzál Téri Egyházközség (Gyulai Pál utcai gyülekezet) lelkipásztora. Elkötelezett munkása a teremtésvédelemnek, több nemzetközi ökumenikus konferencia és intézmény munkatársa.